Nyári dél (Ovidius)

Nyári dél szerző: Ovidius, fordító: Babits Mihály

Forró nyár; fele útját járta meg a nap az égen,
       lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem.
Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.
       Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény,
vagy mikor eltün a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,
       vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba.
Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:
       a remegő lánykát merni tanítja az árny.
Ime Corinna bejő, öltözve rövid tunikába;
       kettős hajfonata rejti nyakának ivét:
így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,
       így a hires Láis dús szeretői elé.
Ritka szövésü finom tunikája, nem sokat árt az:
       mégis tépte kezem, s védekezett a leány,
védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt,
       s végre mohón önkényt adta föl a diadalt.
S ó mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján
       szomju szemem nem lelt egy makulányi hibát.
Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!
       mily dagadón idomult emleje ujjam után!
S csókvert melle alatt mily tündöklő sima has nyúlt!
       Mily buja, dús csípők! Mily fiatal, deli comb!
Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne,
       s minden szépségét meztelenűl ölelém.
Gondolhatni a többit!… Lankadtan pihenünk már…
       Ó csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!