Nevermore
Ó, annyi fájó emlék e szívben
Idézi őket e bágyadt napfény
Hisz csak őrá emlékeztet minden
Az erdő, a táj, a hullt falevél
Oly boldogok voltunk egykor ketten
Rám nézett, szemében égett a láng
Arcát, csókját soha nem felejtem
Ám rajtam az úr már csak a magány...
Bársonyhangja most is fülembe cseng
Angyalarca folyton fel-feldereng
S mikor érinthettem fehér kezét...
Édes ajka most is zeng idebenn
Suttogását újra hallja fülem
Első vágyott, bájos, halk igenét...