Murány ostroma/Második szakasz)
1847.
Jót haladt e közben a nagy ég vándora,
Fellengő ösvenye lejtővé hajola,
S mintha nyugtanyáján kedvesi volnának,
Mind jobban sietett fogytán a pályának.
Murány falán állt a szép özvegy, Mária,
Nézve napkeletnek kéklő ormaira,
Napkelet tájáról várva segítséget:
Illyésházi Gábort s az erdélyi népet.
Jött azonban Kádas kopasz homlokával,
Szólván Máriához dörmögő szavával:
„Asszonyom, össze van hordva a gabona,
Mely a hombárokon szétterítve vala,
Mérni nem mértem, de hozzávetve szemmel
Hiszem és állítom akárhány hitemmel,
Hogy tiz nap sem eszünk kenyérből eleget,
Tiz nap mulva pedig éhhalál fenyeget.”
„Tiz nap!” felelt a hölgy „tudod hogy tiz napban
Egy ostromlott várnak egész századja van:
Várom Illyésházit, az erdélyi hadak
Nem lehet Muránynyal hogy ne gondoljanak.
Másfelől reményt nyujt egynémi sejtelem,
Hogy most tán elűzi Veselényit cselem
– Legalább nem számit többé az éhségre –
Nem vett-e követje semmi csalást észre?”
„Dehogy vett! remek volt a játék” felele
Kádas, Máriának leghívebb embere,
„Rakva lön a magtár, mintha színig volna
Rozzsal a sok hombár, liszttel a sok tonna.
Meg-megállt csudálva benn az éléstárban,
Nézte a gabonát a tele hombárban,
Majd megint járkált a fenékre fordított
Hordók közt, mellyeket ujjnyi liszt borított.
Féltem, ha koccanni talál kardja vége,
Elárul a hordók hangos üressége;
Vagy, ha ujjaival a buzát megvájja,
Csalfa deszka padját benne megtalálja;
De jobban elámult mintsemhogy ilyesmi
Fortélyt észrevenne, vagy tudna keresni;
Összecsapta kezét s esküvék nagy hittel:
Három évig sem fogy az eleség itt el.”
Most félbeszakítá a kapus réz kürtje
Vitéz Kádas Mártont, kit asszonya külde,
Hogy vezesse fel az alvezért, ki hozzá
Veselényi fontos közleményit hozná.
Kádas távozik, de megtért nem sokára,
Két lovász egy pár mént vezetvén utána:
Almás szürke, épvér, hatodfű paripát,
Mellyekben irigység sem találna hibát.
Hasonlók egészen: mindenik arab faj,
Váltság gyanánt nyerte Veselényi tavaly
A szolnoki bégért, kit nagyon megszokott
Zsákmánylásin érve körülvett s elfogott.
Most, takarva hímzett drága szőnyegekkel
És fölékesítve csillogó nyereggel,
Ajándékul jöttek Murányba, nehezen
Vergődhetve csak fel a sziklaösvényen.
Hátul két legény jött, valamit emelve,
Szekrény volt az, ékes ajándokkal telve;
Felnyitotta Kádas és kivett egy drága
Pánczélt, vérpirosat, vert arany virágra.
Kék szinű sisak volt a vas derék megett,
Mellyet nagy ezüst sas szárnyaival fedett;
Ezt a vezér, alig serdülő korában,
Harczjátékon nyerte volt Lengyelországban.
De mindenek között leggazdagabb a kard,
Mellyet drágaköves bársony hüvely takart,
Ritkaszép török mű, ugyhogy árát szabni
Sem lehetne könnyen, nemhogy azt megadni.
Nem kevésbbé díszes egy ezüst kis óra:
Hátul a hadistent képezi tartója
Szerelem-istennőt fedve paizsával...
Az óramutató annak paizsán van.
Ragyogó szemekkel nézte a hölgy, kivált
A nyeregszerszámot s a két szép paripát,
És hol a lovakra hol Kádasra vetett
Nyugtalan örömmel, kérdő tekintetet.
„Veselényi küldi” szóla Kádas végre,
„Künn a kapuban vár tábori segéde,
Útasítva levén be sem lépni addig,
Mig ez az ajándék el nem fogadtatik.
Ha megnyerné, ugymond, nagyságos kegyedet
Jó neven fogadni e csekélységeket,
Ez pecsét, ez zálog lenne, hogy azontul
Nem tarthat személye semmi bántalomtul.
Ellenben, ha e részt nyer tagadó választ,
Ugy magas Murányig czéltalanul fáradt,
Benne semmi dolga, s megfordított nyommal,
Ösvenyén, ahol jött, visszatér azonnal.”
Mária neheztelt: mérthogy Veselényi
Az adott kezes szót olly kevésre nézi,
Hogy, szabad járásnak birva is szentségét,
Aljas bántalomtul félti követségét.
Másrészt kedve telt a drága küldeményben,
Hősi fegyverekben, két szép hadi ménben;
De, főleg, ki kelle elégítni vágyát,
Mivel égett tudni a követség tárgyát.
Azért a lovakat kötteté ólába,
A fegyvert vitette fegyveres házába,
S küldte Kádast, hogy a tábori segédet
Vezetné elébe kihallgatás végett.
Jött az nemsokára, szétvigyázva jövet,
De nem volt ám segéd, sem hadnagy, sem követ;
Szécsi Máriának bajnok Veselényi
Maga állt előtte s igy kezde beszélni:
„Magas Murányvárban légy idvez, asszonyom!
Veselényi Ferencz köszöntését hozom,
A ki nagyra becsül, nagyon tisztel téged,
Mint magához méltó vitéz ellenséget.
Gyermek volt, midőn már ismeré a nevet,
Melyet hős apáktól nemződ örökbe vett,
S mikor első kardját oldalára fűzte,
Példányul magának Szécsi Györgyöt tűzte.
Ennek tábora lőn néki versenypálya,
Hol első babérját nyerte homlokára,
S a fényes dicsőség, melly vezérét fedte,
Egy vagy két sugarát ő rá is vetette.
A halál azonban (melly irigy határt von,
Hogy halandó ember istenné ne váljon)
Sokalá a Szécsi névnek dicsőségét
S egy csapással hitte annak vetni végét.
De feledni látszott számitása mellett,
Hogy a Szécsi hír-név mind két ágat illet,
És, ha a fiágat eltörülte végkép,
Nőág örökli a család vitézségét.
Megdönté hatalma bajnok Szécsi Györgyöt,
Fiágon kihalt a Rimaszécsi törzsök,
S ime a ledölt törzs életerős fát hoz,
Bajnok leányt, méltót a hősi apákhoz.
Hanem...” monda mélyebb hangon „fővezérem
Meghagyá egyszersmind bocsánatot kérnem,
S kimondanom hogy te, nagyságos asszonyom,
Nem haladsz mindenben az apai nyomon.
Tévedésen kezdte Szécsi György a pályát,
Bocskainak tartá hajdan koronáját,
De megbánta vétkét s hódolva megtére
Törvényes királya igaz hüségére.
Ellenben a grófné – ne vegyed sértésűl –
Pártütőkhöz álla igaz fejdelmétűl,
S mellyen atyja járdalt érettebb korában,
Elhagyá az utat ifju mámorában.
Vagy talán szégyenled, asszonyom, az ösvenyt,
Melyen édes nemződ a sir széleig ment?
Gondolod, hogy az tán nem becsület utja
S honnak ellensége minden, a ki futja?
Hát nem félne ütni egy Szécsi Mária
Árulás bélyegét atyja hamvaira?
Vagy, kinek porában áldja jó emlékét,
Képes megátkozni annak véleményét...?
Nem, nem édes urnő! Engedd elismernem:
Káromlék ellened és az elhunyt ellen;
Kinek nem pirultál fegyverét fölvenni,
Mért pirulnál annak nyomdokain menni?
Engedd hírüladnom lenn a fővezérnek,
Hogy vivó hadával más vidékre térhet,
Mert sziklás Murány, mint asszonyának szíve,
Mától kezdve immár Ferdinándnak hive.
És én – mit vezérem tisztemül is szabott –
Királyom nevében teljes bocsánatot
Igérek Muránynak, s benne mindazoknak,
A kik a hüségre visszafolyamodnak.”
Mária csak mostan vette magát észre,
Hogy ráfeledkezett lelke a beszédre.
Más felé tekintett, elpirult az arcza,
Vérrel hintve azt meg pillanatnyi harczra.
S monda: „Mit apámrol emlegetsz, a tetten
Nincs mit szégyenelnem, nincs is mit követnem;
Tette, a mit kívánt hona jobb reménye
S az akkori idők sulyos körülménye.
De ki van fárasztva a remény türelme,
A sulyos körülmény sulyosbbá növelve,
És lábbal tiporva minden a mi drága:
Nemzetiség, törvény, s a hit szabadsága.
Vagy tovább is várjunk? várjuk, hogy az ellen
Békés tűzhelyénél békóvasat verjen?
És, ha kész a békó, járom, vagy kaloda,
Lábunkat, nyakunkat szépen tartsuk oda?
Nem kell messze néznünk, országokon végig,
Nézzünk csak a szegény romlott cseh szomszédig:
A mit ottan láttunk, megtanit a példa,
Millyen tervet vettek ellenünk is czélba.
Vagy, ha nem tanít meg a más kára minket,
Érezzük legalább tulajdon sebünket,
És, midőn naponkint ujra vérzik, sajog,
Ne hazudjuk azt, hogy megszüntek a bajok.
Még nem pártütés, ha nem segít kérelmünk,
Törvényadta módon kardunkat emelnünk;
Mért várnók tehát a szolgaibb napokat;
Mikor lázadás lesz egy szó, egy gondolat.
Vagy talán vezéred oly gyengének tartott,
Hogy nem érzem mélyen, mért kötöttem kardot?
Ha! máskor is harczolt – tudnia kellene –
Hona mellett a nő, de soha ellene.
Azért, ha velem most nem akart egyebet,
Mint hogy honvédőbül árulóvá legyek:
Köszönöm tanácsát most egyszer, jövőre
Legyen lovagias megkímélni tőle.
Mert ezen az uton – bizonyossá teszem –
Mig élek, Muránynak urává nem leszen;
Fegyverét sem félem, de ha bízik abban,
Ostromát folytassa minél szorgosabban.”
A dacz, a hevesség, mellyel szólt Mária,
Gyenge mosolyt csalt a vezér ajkaira:
Most komoly szint ölte nemes ábrazata,
S válaszul a hölgynek ilyen szókat ada:
„Nagyon fájlalhatja uram Veselényi,
Hogy kegyes grófnémnak sujtják véleményi,
Mintha ő, azért hogy nem szegett hűséget,
Árulókkal ülne kárhozatos széket.
„Hidd el, asszonyom, hogy előtte is drága
A nemzet, vélemény, vallás szabadsága
S meghal inkább, hogysem a szabadság ellen
Szentségtörő szókat, kezeket emeljen.
Sőt, ha a nemzetsérv már olly fokon állna,
Hogy orvoslatot csak fegyverben találna,
Hidd, vezérem kardja nem vonúlna félre,
Sem az ellenséghez nem szegődnék bérbe.
És, ne adja isten, de jöhet gonosz nap,
Mellyen a remények hozzá csatlakoznak,
S ő lesz első azok közt, a kik megóják
A nemzetszabadság sértett lobogóját.
De, mig tanácsosabb, módunkban is vagyon
Törvényhozás által segítni a bajon,
Addig a legszentebb ügy elleni vétség,
Pártokra szaggatni az erők egységét.
Nézz körül a honban, haj! ez árva honban,
Melly török kanócztul füstölög még romban,
Mellyben a mit hagyott a had dühössége,
Azt is elrabolja hűtlen török béke:
Nincs-e többé szükség hazavédő karra,
Hogy kardját emelte magyar a magyarra
S mihez még török tőr és tatár nyil nem fért,
Kíméletlen önti egymásbol ki a vért?
Mit nyerünk ha ekkép vesztegetjük egymást?
A hazát juttatjuk végveszélyre, meglásd:
Kitépik kezünkből lázongó vasunkat
S foglalt tartománynak nevezik honunkat.
Végre: hát Rákóczi György-e a szabadság,
Hogy hazánkat érte ennyit nyomorgassák
S aljas érdek végett, zsarnok önkény alatt,
Keserü legyen az el nem húzott falat...?”
„Uram” vága közbe Mária nagy hévvel,
„Óvatos légy itten élni zsarnok névvel,
Mert... azonban ez volt követséged tárgya?
Ugy kihallgattalak. Semmi sincsen hátra?”
„De van” mond a bajnok: „ha Szécsi Mária
Nem hajol beszédem józan okaira,
Akor Veselényi – fogadd el asszonyom –
E levélkét hagyta kezedbe nyujtanom.”
Átadá a vezér s távozék sietve,
Utána tekintett a hölgy meglepetve,
S mintha háboritná különös sejtelem,
Tétovázott keze a feltört levelen.
Átfutá s azalatt olyanná lön arca,
Mintha vére mindjárt csöppenni akarna,
Zavartan tekintett Veselényi után,
A ki épen eltűnt a várnak kapuján.
Összemarczanglá a levelet két kézzel
És kettészakítá minden erejével,
Egyszersmind, darabját jobbra balra vetve,
Magános lakába ment fel nagy-sietve.
Kádas pedig, a ki nem vala olly messze,
Hogy a történt dolgot észre ne vehesse,
Óvatos léptekkel ballagott most elé
S a roncsolt levelet gyorsan fölemelé.
Összeillesztette, olvasgatta soká,
Rázta fejét, midőn értelmét felfogá,
S elrejtvén az irást dolmánya keblében,
Érthetetlen szókat mormogott mentében.
Felment asszonyához s benyitott sebesen;
Járt az teremében fel s alá hevesen,
Hirtelen megfordult hogy Kádas belépett,
S visszatiltva kérdé: „hivattalak téged?”
Az öreg megállott, nem ment se ki, sem be,
Csak nézett merően asszonyával szembe,
S szóla, megfeszítve ujját a kilincsen:
„Nem tudám, hogy szabad járhatásom nincsen.”
„Igazad van, Kádas” a nemes hölgy monda,
„Mindenkor szabadon bejöhetsz lakomba,
De most hagyj magamra, látod, semmi kedvem,
Hagyjad a vár gondját egy kissé felednem.”
„Nem is a vár gondja” válaszola Kádas
„Hozta most asszonyom, régi hű szolgádat,
Négy szem közt akartam egyet szólni veled:
Szándékosan dobtad így el e levelet?”
„Hah!” kiáltott a hölgy „mit nem költenének...
Szégyen és boszúság szelessé tevének;
Milyen vakmerőség... ily ajánlat s nekem...!
Aztán néma lészesz... addsza, elégetem.”
Elvevé az irást, s melly szünetlen égett,
A mécs fölé tartá elhamvadás végett;
De mást gondolt megint: gyorsan visszakapá,
És, hogy olvasná fel, az öregnek adá.
„Olvasd” szólt nevetve „mit ir az az ember,
Meg sem érthetém jól fölgerjedésemben,
Most nyugodt a vérem és kaczaghatom már,
Mint kellene néki mindenáron a vár.”
Kádas elfogadta s olvasott ekképen,
„Asszonyom, remélem megbocsátasz nékem,
Hogy, ki mind maig nem láttalak tégedet,
Ílly uton kerestem ismeretségedet.
Régen ohajtottam lenni veled szembe,
Messzehangzó híred elhatott fülembe,
És képzeletemben bálványomul lakott
Amazon szépséged, istennő alakod.
Mert a hír, mely fukar midőn dicsérni kell,
Felruháza téged dicső erényekkel,
S mig felmagasztalta benned saját nemed;
Feste másrészt bátor, férfias jellemet.
Mindenünnen tisztes hangok emelkednek
Szigoru voltáról női erényednek,
Melly, mikép Murányvár, sőt erősben annál,
Sérthetlen, világos, büszke magasban áll.
E miatt lelkemben lángoló vágy éledt
Szinről szinre látnom hóditó személyed,
És a ki előtted álla mostan épen,
Veselényi volt az, a követ képében.
De ne vedd, asszonyom, tőlem hízelgésnek,
Ha hired beszédit tartom mind kevésnek,
S a hallott csudákat a látott valóhoz
Mérve; ámultomban alig jutok szóhoz.
Nincs nekem költői szárnyas képzeletem,
Szólni bájaidról meg nem kisérthetem,
Azt az érzelmet sem bírom kifejezni,
Melly égő lelkemet végig-végig rezgi;
De, ha szólok egyet, elődbe omolva,
Kérlek a mennybeli örök irgalomra,
Fogadd meg azt a szót, az egyetlen egyet:
Add nekem cserébe kezeddel szivedet.
És, mivel Muránynál becsesek az órák,
Várom válaszodnak fejér lobogóját,
Várom azt epedve, harczolok kinommal,
Oh küldj békét nekem, küldj választ azonnal!”
„No lásd” kezdte a hölgy keserűn nevetve
S a levelet záros fiókjába vetve,
„No lásd, hogyan üznek és micsoda szemmel –
Láthatóan csúfot ezen gyáva nemmel.
Oh! szégyen, gyalázat, a melly lelket éget,
Föl is tenni rólam ennyi gyengeséget,
Hogy nem látnak által asszonyi szemeim
Jó haszon fejébe csinált érzelmein.
Amazoni szépség! istennői alak!
S minden képzeleten felül találtalak!
És mindezt megirja otthonn, jó előre,
Későbbi szerelmét szépen jövendölve!
Mégis, nincsen egy nő, nincsen ezer közül,
Ki az efféléknek nem hiszen, nem örül,
A ki, hízelgő szók által elhitetve,
Rabbá nem aljasul, midőn ur lehetne.
„Vagy nem ember a nő” folytatá gerjedve,
„Hogy törvényét szabja férfi kénye, kedve?
Hogy, mikép a kisded, járjon vezetéken?
Szabad akaratja megnyügözve légyen?
Ki adá jogotok, büszke férfiak ti!
A cselekvéstérröl minket letiltani,
S arra kárhoztatni ártatlan fejünket,
Hogy türésben leljük minden erényünket?
„Vajha minden asszony ollyan volna, mint én!
Ugy az amazonkort ujra felderítném,
S illő tiszteletet vínék ki a nemnek,
Mely most bábja csupán puha szerelemnek. –
„Büszke Veselényi...! bárcsak ugy lángolna,
Olly mélyen szeretne, a mint irja tolla:
Hadd boszulhatnám meg – mit ő tépe széllyel –
A sok nőerényért gunyos megvetéssel.
És miként eped most Murány birtokáért,
Égne százszor jobban annak asszonyáért,
Hogy, midőn falamra nézne bus sohajjal,
Üzném messze onnan egy éles kaczajjal.”
Kapva kapott Márton e tüzes beszéden,
Ő is azt akarta, hogy ne máskép légyen:
Mert sehogysem esnék lelke nyugalmára,
Hogy más kézre birjék[2] Murány erős vára.
Mint Rákóczi híve, most azon lön tehát,
Hogy szilárddá tegye pártjához asszonyát,
S mig az elmerülve ablakába hajlék,
Kádas ajakiról illyen beszéd hallék:
„Nincsen is véredben bágyadozó szemmel
Bibelődni apró, léha szerelemmel,
S négy fal börtönébe hagyva zárni magad,
Élvezni a házi boldog unalmakat.
Gyermekséged óta lángol a vágy benned,
Nemed szük körén tul hősi módra tenned,
S mig egyrészt irigyléd a férfi küzdelmét,
Megvetetted másrészt hódoló szerelmét.
Jut-e még eszedbe, milly makacs, milly hideg
Szívvel gúnyolád el számos kérőidet,
És midőn ajtódnál esdett a szerelem,
Milly nyugottan kérdéd: ki az? nem ismerem.
Eljött végre Betlen, a szép ifju bajnok,
Szüleid reménye, kedve hozzá hajlott,
De atyád parancsi, szilárd akarata
Ellenére, lelked hajthatlan marada.
Sőt, ámbár az apa, bőszült haragjában,
Harmincz napig tarta sanyarú fogságban,
Azt is türted inkább, mintsem élethosszat
Férfi uralomnak magad feláldozzad.
Csak, midőn könyezve esdekelt agg nemződ,
Hogy fogadd el érte a reményteljes vőt,
A ki felfrisítse már haldokló vérét,
Gyűrüdet Betlennel csak akkor cseréléd.
Hanem uj rabságod sem soká viseléd:
A halál elmetszé kényszerű kötelét;
S most midőn szabad vagy, mint az égi madár,
Nyűgöző kalitkát miért választanál?
De nemcsak egyéni szabadságod forog
Kérdésben, hanem egy még fontosabb dolog:
A veszteség, a melly pártodat sujtaná,
Ha Murány s Balogvárt másnak szalasztaná...”
„Jó hogy erre tértél” a hölgy közbevága,
„Szabadságom ugyan nem hajtom igába,
S nem uralok férjet... semmi esetre nem...
De van e dologbul egy derék ötletem.
„Cselfogás ugyan, de helyzetem mentheti:
Váramat rövidnap éhség fenyegeti...
És mellyik csel volna, egy ostromlott várban,
Árulás a vívó ellen irányában?
Illyésházi jötte szinte bizonytalan,
Rákóczi hadának sokfelé dolga van;
De, bár jőnének is, bár feloldoznának,
Mit magunk kibírunk, mért köszönnők másnak?
Azért siess, öreg, siess a völgybe le,
Hamar választ kíván kérőmnek levele,
Légy, ha még nem voltál, vénséged korára
Harczias vitézből szerelem futára.
Mit bámulsz? nincs minek megütköznöd ezen:
Veselényi még ma hatalmamban leszen,
S a kevély oroszlán, rázza bár sörényét,
Kényszerül követni egy asszony törvényét.”
Kádas kopasz fejét rázta kételkedve,
Nem hivé a dolgot, hogy való lehetne.
„Mégsem érted öreg?” mosolyga Mária,
Leült asztalához és levelet ira.
Csakhamar készen lett a rövid levéllel,
S Kádasnak szeméhez tartá két kezével:
Elolvasta Márton, hanem csak magában,
De még a szava is elállt bámultában.
„Hadd vigyem!” kiálta lelkesülten végre,
„Asszonyom nincs párod okos cselvetésre,
Hadd vigyem!” vitte is, azt is alig várta,
Sárga pecsétjével mig a hölgy lezárta.
Most előkereste a bajnok levelét
Mária s a mécsen elégette felét;
A másik darabját, mig amazt égette,
Átfutotta szemmel s halkan visszatette.
- Megjegyzés
- ↑ Elbeszélő költemény, más elnevezéssel verses elbeszélés vagy költői elbeszélés 19. századi elnevezése (költői beszély).
- ↑ Erőteljes régi forma a bir cselekvő igétől, épen ugy mint hall-tól a hallik. Példa rá többek közt vitéz Kádár István históriájában: Mingyárt a város is pogány kézre birék, mi azonban az Erdélyi által kiadott Népdalok első kötetében, kétségkivül valamelly ujabb hibás nyomtatvány után így van kijavitva: Mingyárt a várost is pogány keze birék. Javítva roszabb. A. J. jegyzete.