Murány ostroma/Első szakasz)
| Murány ostroma szerző: Arany János Első szakasz | Második szakasz → |
1847.
Álla még Murányvár szűzi épségében
Hozzáférhetetlen szikla tetejében,
Kevélyen tekintett völgye lapályára,
Veselényi Ferencz ostromló hadára.
A tábor hatalmasb erővel, mint számmal,
Mind szemen szedett nép, gazdag borostyánnal,
De, ha nem mind órjás, a ki bérczet szaggat,
Hogyan víhatna meg a sziklás Muránnyal?
E miatt boszúság, aggodalom, szégyen
Váltogatja egymást a vezér lelkében;
Tervre tervet épít, de mind csak hiába:
Áll Murány, a sok terv összerogy magába’.
A csapatvezérlő hadnagyok elunták
Arczpirulva nézni a napok lehunytát,
Sarkalák a vezért: hagyja e sasfészket,
Másfelé keressen könnyebb dicsőséget.
Össze voltak gyűlve szellős sátorában
Órákat veszítni hasztalan vitában,
Mert nincs oly tanácsuk, mely megingathassa
Veselényi lelkét föltett szándokában.
„Ne beszéljen nékem, monda, senki ollyat,
Hogy czélom nem érve innen elmozduljak,
S annyi drága időn, annyi drága véren
Vásárlott gyalázat legyen minden bérem.
Azért kezdtem-e el, hogy végre ne hajtsam
S a magamnál gyávább kaczajt üssön rajtam,
Nagy fáról mesélvén s gyönge kis fejszéről:
Veselényieknek füstbe ment tervéről?
Vagy azért jövék-e várat ülni itten,
Hogy talán a dolgot tréfaságnak hittem,
S hogy vén napjaimra, kérkedhetés végett
Lopjak, munka nélkül, olcsó dicsőséget?
Küzdelmet kerestem e helyen, nem álmot.
S nem feledtem ama hires vezért, Salmot,[2]
Ki e sziklavölgyet, előbb egy századdal,
Hasztalan sokáig ülte vívó haddal.
Elejét, utóját meghánytam tettemnek:
Csak nehéznek láttam, nem lehetetlennek:
S mit egyszer magamban föltevék előre,
Ember nem, csak isten tántorít el tőle.”
Igy szólván felállott. Csak hamar utána
Gombkötő emelt szót, Fülek kapitánya;
Hallgatott a többi, nem volt szólni kedve,
Látván hogy a vezér fel vagyon gerjedve.
S monda Gombkötő: „Én előbbi szóltomban
Az ostromot félbehagyni tanácsoltam,
De mostan (a miben nincsen semmi szégyen)
Ellenkező részre fordult véleményem.
Könnyü itt minékünk apró hadnagyoknak
Ez s amaz tanácsot adni a nagyobbnak;
Könnyü megszállt várat hagyogatni sorba,
A mi hirnevünkön nem esik nagy csorba.
Nézzük ám a dicső Veselényi nevet:
Retteg ettől Eger, Hatvan, Szolnok, Heves,
Reszket, mig kimondja, a pogány nép ajka,
Csecsemőket ijeszt véle török dajka.
Ismeri hatalmát a ravasz Rákóczi,
Fáj neki, hogy vele nem szeret fogózni:
S hol babérja termett, a felső országok,
Róla tesznek élő tanúbizonyságot.
E dicső gyémántot szilárdul ölelve:
Ékesen foglalja a király kegyelme.
S e nevet ha félti vezér ő nagysága:
Kérdem én, bajtársak, nincs-e igazsága?”
Végezé s leűle; fél szemét azonban
A vezérre veté, lesve alattomban,
De nem hallgatá az a színes beszédet,
Sátorajtón állott és Murányra nézett.
Benn pedig felállott s így kezdé Kazai:
„Nem uj dolog, a mit akarok mondani,
Isten bizonyságom, hogy ha kell s eszélyes,
Nem félek hazámért vérem kiontani.
Kérkedés, dicsekvés nem szokott kenyerem,
Nem szólok magamról, szóljon a fegyverem,
Szóljon a gyalogság, amelyet vezérlek,
Hisz elég csatát nyert néha napján velem.
Nincs, mi férfit inkább férfivá emeljen,
Mint szilárd kitűrés, állhatatos jellem;
Ez hitem, vallásom, – szólhat bármi tettem:
E hitet magam is mindenkor követtem.
Igy tehát örömmel hallom vezéremtül
Azt, hogy szándokában soha meg nem rendül
És, hogy amit egyszer czélbavett előre,
Ember nem, csak isten tántorítja tőle.
De vajon, barátim, Murányvárt megülve,
Emberrel van-e most a bajunk meggyülve?
Nem békén tanyáz-e fent a renyhe őrség
S neveti a völgynek feltörekvő hősét?
És kérdem: mi volna e falakat nékünk
Meghágnunk, bevennünk, izre-porra tépnünk,
Ha e sziklatömeg, mit isten alkotott,
Semmivé nem tenne minden ily szándokot?
Szédítő magasra helyheték e várat,
Hová felrepülve a madár is fárad,[3]
Óriás kőszálak viselik ott gondját,
És, mint féltő kincset, tenyerökben hordják.
„Az ágyúgolyó is fél uton leszédül:
S szárnya-szegve hull le légi ösvenyérül,
Vagy a sziklafalba ütve ollykor magát
Széjjelzúzza benne kemény vas homlokát.
Hányszor megkisértők, mint kőszáli zerge,
Egyenkint hatolni fel a meredekre?
De szemes vadászok álltak lest felettünk,
S jól jártunk nehányan, a kik lejöhettünk.
Nincs tehát mit tenni, nagyságos vezérem,
Mint tovább nem víni egyenetlen téren,
Felhagyni a harczczal, mit a föld embere
Ezredeket élő sziklák ellen mere.
S e kövekben Isten kezére ismervén
Túladni az ostrom sikeretlen tervén;
Mit ha gyalázatul róna fel valaki,
Jőjön maga és a kaput nyittassa ki.”
Elmondá s leűle a derék Kazai,
Ráhagyák beszédit alvezér társai:
Gábor Pál, két Farkas: Ferenc s öccse Fábján;
De fölállt Vadászi homlokát megrázván,
S monda: „Mind ezt immár hasztalan beszéljük,
Bár saját tettinket hozzá elregéljük,
S ami szépet tettünk: hol, mikor és mennyit,
Mind fölemlegessük, nem kérkedve semmit.
Régen megismertem a fővezért ebben,
Hogy nem enged fogytig semmi föltételben:
A félbenszakítást azért ne sürgessük,
Inkább az ostromnak végét siettessük.
Ime a szép nyárnak nemsokára fele
Múlik, a mióta itt vesződünk vele:
És vajon a czélhoz mennyit közeledtünk?
Jó remény fejébe’ sok vitézt vesztettünk.
Eljöhet az ősz is szürke hajszálakkal,
És elűzhet innen üres gyalázattal.
S a világ után mondja majd nevünknek:
Azok, kik oly soká Murány alatt ültek.
„Hát ne üldögéljünk meddő kétkedésben:
Még az éjjel, majd ha szép holdvilág lészen,
Csendesen mászszuk meg e kevély sziklákat,
Holdvilágon az őr nem olly messze láthat.
S vagy sikerül végre bevennünk a várat,
Vagy kiontott vérünk e kövekre szárad –
S hadd száradjon inkább vérünk sziklafélre,
Mint szennyes gyalázat ennyi tiszta névre.”
Most Fekete László hátrább tette székét,
Fölemelkedett és így kezdé beszédét
Halk, nyugott, mély hangon, és ha néhol megállt,
Kezével törölvén szép magas homlokát:
„Illik a vitéznek, kivált a ki nem vén,
A veszélyt keresni, háborúba menvén,
Illik, ha már nem tud becsületben élni.
Pironságos éltet halállal cserélni.
De szükségtelenül tenni azt koczkára,
Mig csillog felétek jobb remény sugára:
Ez nem csak botorság: valóságos vétek,
Mit a köz-ügy ellen tudva cselekvétek.
Vegyük gondolóra: hiába hogy nyár van:
Aratás ideje nincs magas Murányban;
És az ég, midőn hull éjjeli harmatja,
Hogy szomjat eloltson, olly bőven nem adja.
Ivó viz nem léte és a kinos éhség
Sok várnak lerontá büszke erősségét:
S a mi már nem egyen, hanem akárhányon
Megesett, miért nem eshetnék Murányon?
Én hát azt javaslom, legyünk türelemmel,
A várnak útait tartsuk vizsga szemmel;
Igy remélem, hogy e gőgös várbeliek
Magok kérnek egykor: hagyjuk lejőniek.”
Mindenik helyeslé a mit ez tanácsolt,
Mert a többieknél érettebb korú volt;
Maga Veselényi hajtott a szavára;
Mostan is figyelt rá, mihelyest felálla.
S monda: „Erről én is sokat gondolkoztam,
Kémeim által is gyakran tudakoztam:
Van-e a megszállott népnek elesége
És ivó kutvizben nincsen-e szüksége?
Bizonytalan hirnél nem hoztak egyebet:
Ma tehát Solymosit küldtem, mint követet,
Fenyegető szókkal kisérletet tenni;
Nem soká meglátjuk, mire tudott menni.”
El sem mondta még jól, mikor a mogorva
Vén követ betoppant a hüves sátorba,
Eltörődött és a déli nap sugára
Sötét piros szint csalt az ábrázatára.
Nagy lélekzetet vőn és körültekintett,
De nem szólt előbb, mint Veselényi intett;
Csak midőn a vezér megengedte jellel,
Kezdte el nyers hangon, de gyakorlott nyelvvel:
„Ne gondolja senki, hogy talán mesélek,
Vagy déli álmomban történtet beszélek;
Amit mondok, ugy van mindenik szócskája,
Akár most előre hitet tegyek rája.
Magas Murányvárba a mint feljutottam,
Annak parancsnokát kérdezém legottan;
Mosolygott az ember, s ismeretes helyre,
A hóhér bástyára vezetett egyszerre.
De mily rendkivűli lőn meglepetésem,
Midőn a nevezett bástyára felértem:
Fegyvert öltve, mint egy szép ifju katona,
Maga állt előttem a várnak asszonya.
Sisak fedte fejét, szép aranyos sisak,
Róla három szinü tollak lobogtanak,
Magas bokor tollak, hajlongván kevélyen,
Mint sugár jegenyék a tolongó szélen.
Gömbölyű vállait és karcsu derekát
Kékellő zománcos pánczél övezte át,
Mellén vert ezüsttel gazdagon boritva
S két kisded halommá vala domborítva.
Csípejéig nyult a pánczél, attól fogva
Földig ért tengerzöld nehéz bársony szoknya:
Nehéz már magában a nagy becsü kelme,
Nehezebb aranynyal pazarul terhelve.
Kopja volt kezében, támaszkodott rajta,
És az őrség felett hadi szemlét tarta:
Szóló ajakáról messze csengett a hang
S egyik ó toronyrul a másikra pattant.
Amint szembe lettünk a falon egymással
S köszöntém az urnőt illő meghajlással,
S láttam ékes arczát, gyönge állát, mellybe
Sisak-állazója el vala mélyedve;
Villogó szemeit amint rám vetette,
Szemöldöke ívét egyenesre vette,
Alsó ajakával felnyomá a felsőt
S homlokán redőkbül könnyü felleget szőtt:
Kétes habozásban állék egy darabig:
Merjek, vagy ne merjek mondani valamit?
Végre megszólaltam, illően és szépen,
Válogatván a szót kitelhetőképen:
„Asszonyom, igy mondék, én, uram vezérem
Hatalmas nevében, váradat fölkérem:
Nyittasd meg kapuid hős Veselényinek,
S harmadik Ferdinánd győztes sereginek.
Nem kivánja roszad a vezér, s ne véljed,
Hogy miatta bút lát nagyságos személyed:
Népedet foglyául, vagy kincses táraid
Nem kivánja, csupán váradnak kulcsait,
Melyeket ha átadsz néki jó szántodbul,
Ugy egész váradban egy cserép sem csorbul,
Kiki bátorsággal viheti vagyonát,
Egy ujjal se’ bántják a békés katonák.
De, ha átaladni még tovább is késel
S a vezért ingerled ellenszegüléssel:
Akkor jaj neked s jaj a nyomorúltaknak,
Kik e fecskefészek üregében laknak.
Kő kövön nem áll meg reszkető faladon,
Szabad zsákmányra jut mindennemű vagyon,
Kardra hányatik mind: férfi, asszony, gyermek,
Még a csecsszopója sem talál kegyelmet.
Mert ne hidd, hogy addig Fel-Murányt itt hagyja,
Mig fokán zászlóit szél nem lobogtatja,
Eszközölje bár azt okos hadi csellel,
Kinozó éhséggel vagy tüzes fegyverrel.‘
Meghallá beszédem gróf Szécsi Mária,
De nem adott választ annak szavaira,
Elfordult, fogával bibor ajkit marván
S nagy felindulását nehezen takarván.
Végre szóla gúnnyal: „Elmondhatd uradnak
A mik e falak közt szemedbe akadnak,
Fenyegetésére az legyen a válasz.
Menj, mutass meg mindent a követnek, Kádas!‘
Nagy kopasz ember volt, hajlott férfikorban,
Ki e névröl értett, s elvezetett sorban
Megmutatva mindent: a derék őrséget,
Kútat, éléskamrát, bástyaerősséget.
Válogatott nép az, mind derék emberek,
Víni sik mezőn is dolgot adna velek:
Hátha még falaknak biztos vértje őrzi!
Nincs erő, melly birjon ő velök mérkőzni.
Ismerem Muránynak külsejét, belsejét,
Szem-behunyva járom tekergő ösvenyét,
Laktam egykor benne, Szécsi György korában,
De sokkal különb most mint volt hajdanában.
Mily roppant erősség! egy falat sem lelnél,
Melly csekélyebb volna a tizenkét ölnél;
Pattantyuk, mozsarak, nagy golyók halommal,
Fegyverek és lőpor két egész toronynyal.
Élelem, mi három évre is sok lenne,
Száz öles kut, gazdag tiszta forrás benne,
Nyers anyag: fa, kő, vas; műhelyek, munkások...
Szóval, semmiben sincs megfogyatkozások.
Azért esztelenség itt tovább tanyáznunk,
Hő napon felégnünk, harmaton megáznunk:
Mert elébb ledőlnek e magas kőszálak,
Mint mi bévehetnők híres Murányvárat.”
Solymosi tovább is akart még beszélni,
De felállt tüzesen bajnok Veselényi,
Ki eddig hallgatott egész figyelemmel,
De szembetünőleg fogyó türelemmel.
Most felugrott hévvel s hármat avvagy négyet,
Mintha futva menne, oly sebesen lépett;
Hirtelen megállott s monda békevesztve,
Solymosit szemével mintegy átszegezve:
Tudsz-e még Murányra s gőgös asszonyára
Több dicsőitő szót halmozni rakásra?
Mért hogy róla nyelved olyan ékesen szól?
Hogy nem győz kitérni a magasztalásból?
Tán megvert szemével, és azért raggatod
Rá a napot, holdat és minden csillagot?
Vén, aszott velődet megzavarta véred,
S eszed rovására bolondul dicséred?
Nem... erre vén volnál; pénzt adtak, ugy-e pénzt?
Vén embert, mint te vagy, a fösvénység emészt.
Rakodva, mint a méh, kellett visszatérned:
Szájad hazug hirrel, aranynyal erszényed.
Az asszony asszony mind; egy asszonytól ki fél?
Belőled, ősz, mégis a félelem beszél;
Nem vesztegettek meg, van tiszta jellemed,
De rémet láttatott a félelem veled.
Öreg vagy a résre, félénk, erőtelen,
Azért akarsz mást is leverni szüntelen.
Eredj öreg, pihenj; ne költs rossz híreket:
Ne félj, a zsákmányból majd juttatunk neked.”
Az ősz katonának igen fájt e beszéd,
Mert öreg szolgának a szó is vereség,
Nehéz leczke ez, mit vén fejével tanul,
És, azt sugja lelke, most is ártatlanul.
Vér todult szemébe, csikorgatta fogát
S már kemény szavakra megnyitá ajakát,
De az alvezérek integettek kézzel:
Hagyja el, ne szóljon, béken távozzék el.
Meggondolta magát, szó nélkül kifordult,
Őszes bajuszára nagy nehéz könny csordult,
Észrevette, mert a szive könnyebbedett,
S titkon a kárpithoz törülte azt menet.
A vezér csak később, vére higgadtával,
Bánta meg amit tett az ősz katonával;
Most még fogva tartá első gerjedelme,
Indulatvihartól elborult az elme.
Gyorsan járt alá s fel tágas sátorában,
A hallott beszédet forgatván agyában;
Meg-megállott néha és nézett merően,
Ismét menni kezdett s ajka járt menőben.
Sziklavár, magas fal, víhatlan erősség,
Hadszerek, telt kamrák, jól gyakorlott őrség,
És kormányon egy nő, aki pánczélt visel,
Hősöket kigúnyol dölyfös szemeivel...
Evvel tépelődött, e szókbul szalajta
Egy-egy érthetetlen töredéket ajka.
Egymásra néztek a hadnagyok s kelének,
Rosz kedvét, haragját látván a vezérnek.
Hirtelen eléjök álla Veselényi:
„Szégyen és pironság” így kezdett beszélni.
„Szégyen és pironság víni ollyan várat,
Melyben asszonyi kar vezet gyeplüszárat.
De ha már megültük, nincs egyéb mit tennünk,
Mint akármi áron falait bevennünk;
Mert egy nőt legyőzni fél gyalázat, igaz,
De győzetni tőle... mondjátok meg: mi az?
Nem segít az éhség? ne habozzunk sokat:
Folytassuk a véres megrohanásokat;
Mert erő, vér, élet legyen bármilly drága,
Drágább a vitézi névnek tisztasága.
Isten szent nevére esküszöm, hogy innen
Még eszembe sem jut hadamat elvinnem,
És nem is mozdúlok, míg vagy életem vesz,
Vagy Muránynak kulcsát felszúrom övemhez.”
Alig távoztak az osztályok vezéri,
Alighogy magában maradt Veselényi,
Kémek jelentkeztek, izzadt, poros kémek,
Kik nehéz hirekkel terhelten jövének.
Rákóczinak, mondák (amaz első Györgynek),
Erdélyi hadai nagy-sietve jönnek,
Mind erős, edzett nép, vérszomjas fenevad,
Mellyet a csatára vak buzgalom ragad.
Útat irtogatnak embererdők felett,
Vérrel írogatnak útazó levelet,
Rá pecsétül fényes győzelmöket nyomják,
S jaj azoknak a kik ezt kétségbe vonnák.
Ott van Illyésházi, s hallva, hogy Muránynak
Kénytelen kelletlen vendégi volnának,
Siet szabadítni a vár nővezérét,
Mert hitvesül bírja ennek a testvérét.
És már, adák hozzá, nem is messze vannak,
Csak egy napi járó föld a köze annak;
Ha nem hisz a vezér, ma-holnap itt lesznek
S a hallott beszédről tanúságot tesznek.
Lesujtá e balhír Veselényi lelkét,
Szokatlan kétségnek vad kínai szelték,
Mert, midőn valami becsületben jára,
Maga volt magának kegyetlen birája.
Tudta, hogy a népes erdélyi seregnek,
Kis számu hadával, ő nem felelhet meg;
Bizonyosnak hitte, hogy, ha azt bevárja,
A murányi völgyön romlását találja.
Elfusson-e hát most, kerülve a csatát?
Vagy czél s haszon nélkül elvezesse hadát? –
Igy sem, ugy sem övé híres Murány, csak a
Hosszu ostromlásnak híres gyalázata.
Meghagyá, hogy senkit ne ereszszenek be,
Elzárkózott mélyen a sátorfenekbe.
Tábori ágyára ott leborult arczczal,
És küzdött sokáig nehéz, benső harczczal.
Néma volt a nagy harcz. Végre könnyebbűle,
A gyötrő szorongás szavakban enyhűle,
S mit emberi fülek soha sem hallának,
Panaszolni kezde a csendes magánynak.
„Azért jöttem-e hát” szóla kifakadtan,
„Magas Murányvárhoz, fenyegető hadban,
Hogy rideg völgyében, rút bélyegü helyen,
El sem feledhető síromat megleljem!
Vagy azért jövék-e, hogy hetekig ülvén
Meredek szikláit hasztalan kerülném,
S végre, mint a tolvaj, szökném meg galádul,
Üldözve egy asszony méltó kaczajátul!
Hah! legnemesb kincsem, féltő drágaságom
Mellyért hősek ellen harczoltam csatákon:
Lovagsarkantyúmat, híremmel-nevemmel,
Sárba tapossa egy félénk asszonyember?
Egy némber, egy özvegy, egy hősködő asszony.
A ki pánczélt hordoz, hogy kaczajt támasszon,
A ki gyáva kézzel nyúl hadi szerszámhoz,
S katonásdit játszó gyermeket utánoz?
Hős asszony! asszonyhős! neme kinövése,
A csodás természet méla tévedése;
Férfi, a ki tűt fog, vagy guzsalyát őrzi,
Tűkörét bámulja és magát kendőzi.
Vagy ad-e a pánczél, bárhogyan viselve,
Férfi-bátorságot a női kebelbe?
S a nehéz aczél kard, női kézzel fogva,
Önt-e férfierőt a gyenge karokba?
A szívben, ha védi mellvas boritéka,
Megszűn-e a vérnek hullámzó játéka?
Gyáva rettegésre nincs-e mindig résen?
És nem döbben-e meg minden zörrenésen?
Nem hiú, szeszélyes, változó, hivékeny?
Könnyü, játszi sajka tenger gyöngeségen?
Nem teremtve másért, mint, hogy készakarva
Meggyőzetés legyen legszebb diadalma?
Egy nő, egy illyen nő kaczagjon engem ki...!
Hah, őket ugy, mint én, nem ismeri senki...!
Diadal, diadal! enyém a diadal.
Murány! semmi dolgom kemény szikláiddal.
Kemény a te bérczed, magas és meredek, –
Falaid kövérek, megvehetetlenek, –
Tornyaid, bástyáid, kapuidnak íve –
Minden, minden erős! csak nem urnőd szíve.
Hiába fedi azt vassal és aczéllal,
Biztató paizzzsal, férfias pánczéllal:
Az lesz az én résem, melyen áthatolván
Felütöm zászlómat a vár büszke ormán.”
Monda, és tenyérrel homlokára vágott,
Csengetett, hivatta Pétert a deákot:
„Fel, Murányba, Péter! szárnyakelt léptekkel,
Szécsi Máriához illyen izenettel:
‚Asszonyom, köszöntet és általam kéri
Magas személyedet uram Veselényi,
(Ki, bár ellensége pártfogolt ügyednek,
Buzgó tisztelője hősi erényednek):
Fontos tárgyak iránt, értekezés végett,
Hozzád küldene egy tábori segédet,
Ha, becses bizalmad által megtisztelve,
Annak szabad járást, kihallgatást nyerne.‘
Add hozzá: e kérést – nagy a reménységem –
Hogy nem tagadja meg nemes ellenségem,
Kit, ámbár személyét nem láttam, becsülni
Megtanított a hír s annyi veszteségem.”
Péter ment. Utánanézett Veselényi,
Látta bércz ösvenyén jobbra balra térni,
Végre elvesztette s többé ne lelé fel
A sziklák oldalán kereső szemével.
Visszament tehát a sátor bensejébe,
Iró eszközöket vett maga elébe,
Irt sokáig ottan, és megpecsételvén,
Iratát elrejté felső köntösébe.
- Megjegyzés
- ↑ Elbeszélő költemény, más elnevezéssel verses elbeszélés vagy költői elbeszélés 19. századi elnevezése (költői beszély).
- ↑ Bacsó Mátyás, a Szapolyai-párton volt Tornaljai Jakab kapitánya Murányvárban, magyar, orosz, oláh és lengyel népből álló rablócsoportjával orozás, rablás, gyilkolás által tévén rettenetessé Murány környékét: az 1548. évi pozsoni országgyülés határozatából I. Ferdinánd Salm Miklós grófot küldötte ellene mintegy 15 000 főből álló sereggel. Sokáig állotta Murány az ostromot, és végre is az orosz várőrség árulása által nyiltak meg kapui. – Illyen rabló nép tanyázása Murányban egyszersmind valószinűvé teszi azt, mi alább hóhérbástyáról, fekete szobáról stb. mondatik. A. J. jegyzete.
- ↑ Gyöngyösi szavai. A. J. jegyzete.