Montenegrói elégia
| Montenegrói elégia szerző: Radnóti Miklós |
Kapetanovics Pero, montenegrói férfit dícsérje a vers ma,
ki itt él a magosban és harcol a kővel és harcol a széllel,
míg el nem temetik; de zászlóként csapdos majd emléke
jövendő férfiak útján s késő koroknak hirdeti tiszta életét.
Mögötte asszonya áll és álldigál apró fia is, öszvére
szagolja a sziklát és néha nagyot fuj. Így áll itt a család
és körben állnak a sziklák, sürü szakáll rajtuk az esteli
árny; kenyér a gondjuk, vajra sose telt s a szomszéd
falu számukra a messzi világ.
Így élnek ők itt s földjüket fallal védik a széltől, gyökerenként
óva nehéz hozadékát, mely mint a férfi sírása, oly akadós.
És kevés! minden falatja hétszer fordul a szájban és
nyelés előtt óvatosan dagadoz.
Élnek, ahogy élek más tájakon én és élnek a többiek is,
nem könnyít sorsunkon az esti beszéd; sziklák között
ritka a jókedv és sok a tennivaló: lopós férfi élhet csak
pihenősen!
*
Égen a sas kerengve űzi üzletét s a mélyben az Ádria
öblén esti helyet keresve forognak a bárkák; - emez se,
az se könnyü kenyér.
Nikiták árnyai jönnek át a sötét levegőn és könnyü
cipókon lovagolnak; ó más se könnyü! még csak
a megholtak szemehéjja, mely fönnakad és elsárgul
idővel a kékje!
Így jó, a sorsunk így lesz nehezebb. És nehezebb már is,
mint a só, vagy a bánat.