Mohács, Mohács, régi vérontás helye

Népdalok és mondák (1. kötet)
szerző: Erdélyi János
Mohács, Mohács, régi vérontás helye

Mohács, Mohács, régi vérontás helye!
Magyarország gyászos mezeje,
Kegyetlen föld! nemes nemzeted vérét
Ittad, s nyelted szép dicsőségét.
          Midőn téged gondollak,
          Zápor könyek borítnak.
          Szivemet bánat fojtja,
          Nyelvem meg nem mondhatja.

Nemes hazánk, virágzó Pannónia!
Europának valál kőfala.
Tiz ország imádta szép czímeredet,
A félvilág félte erődet;
          Rettent pogány előtted,
          Bizott keresztény benned,
          Alig villant fegyvered:
          Kész vala győzedelmed.

De fájdalom! egy nap egy viadallal
Véget vetett mohácsi harczczal,
Nem birhatta ingadozó homok föld háta,
Nagy neveddel hogy birtál rajta.
          Epét adott szerencse,
          Hogy fényedet ledöntse,
          Koczka ellened fordult,
          Magyar homályba borult.

Lajos, Lajos, hol vagy szép ifju király,
Magyar csillag, ékes virágszál,
Gyönge, karcsu királyi termeteddel,
Hol vagy gyönge kedves élteddel?
          Jaj, hogy tartsam könyeim,
          Kiáradott bánatim.
          Elesett édes hazánk,
          Ledőlt véle koronánk.

Országi, nagy urias, kardos vitézek!
Urak, szolgák, fő, köz, alrendek!
Keserves jajt együtt énekeljetek;
Egy sir zárta minden örömtek.
          Hallgass zengő muzsika,
          Szünjél hangos czitara;
          Vidám völgyek, zöld erdők,
          Bánkódjatok sik mezők!

Tanács urak, zászlós, ezres hadnagyok!
Fővezérek, országispánok!
Husz öt ezer válogatott vitézek!
Lovas, gyalog, minden nemes fejek!
          Felkeltek e gyásznapra,
          Mentek véres halálra;
          Mohácsi halmok nyomják,
          Csontjaikat takarják.

Virágzó magyar szüzek és asszonyok!
Szomorú jajt egyben fújatok.
Hervadt szinű koszorútok rózsáján,
Sirjatok himköntöstök gyászán.
          Nemzetségünk virágja,
          Oda van magyar lángja.
          Szentegyház tiz oszlopi,
          Ország erős bajnoki,

Pogány, török, gonosz, istentelen had,
Tigristejjel nevelt fenevad,
Hogy nem szántál illy szép nemes sereget,
Földhöz verni illy embereket.
          Gondolod, hogy dicsőség;
          Inkább baromdühösség.
          Ne bizzál, hogy meggyőztél,
          Rád fordul még a veszély.

Látja isten, és irgalmasan szánja,
A fényes nap bizon sajnálja;
Napsugárban magyarok nagy asszonya,
Látják, holdat lábaival nyomja.
          S ő általa holdodat,
          Kettős kereszt szarvadat,
          Lesz olly idő, leveri,
          Elménk ezt jövendöli.—

A mohácsi harcznak hány esztendeje mult,
Hogy a török által ott sok magyar elfult!
Kétszáz ötven kettőnek az írók számlálják,
Érte a polturát tudom, meg is adják.