Egy szép dologról

Népdalok és mondák (1. kötet)
szerző: Erdélyi János
Egy szép dologról

Egy szép dologról én emlékezném,
          ha meghallgatnátok,
Az kinek mását nyilván, jól tudom,
          ti nem hallottátok:
Török császárnak szép leányáról,
          kin csudálkozhattok.

Egy időkorban két vitéz urfi
          rabbá esett vala,
Konstantinápolyban török császárnak
          bevitettek vala,
Azért a császár ő tömlöczébe
          bevettette vala.

Nem messze azért császár házátúl
          lám, a tömlöcz vala,
Kiben két vitéz és fő urfiak
          bevettettek vala,
Szilágyi Mihály, másiknak a neve
          az Hajmási László.

Egy időkorban, pünkösd napjára
          hogy jutottak vala,
Szilágyi Mihály tömlöcz rostélyán
          kinézdegél vala,
Kobza kezében, keserves nótát
          szépen veri vala.

Nagy fohászkodván keserűséggel
          ez szót mondja vala:
Esztendő ez nap, úri házamnál
          vígan lakom vala,
Én vén atyámmal és vén anyámmal,
          hajadon hugommal.

Azért akkoron császár leánya
          kikönyöklött vala,
Palota ablakáról ő ohajtását
          leány hallja vala,
Ő termetire a Szilágyinak
          fölgörjedett vala.

Császár leánya titkon egykoron
          hozzájok ment vala,
Szomorú szivét leány Mihálynak
          vigasztalja vala,
Nagy szép ékesen császár leánya
          ez szót mondja vala:

„Te vitéz urfi! ha fölfogadnád
          te igaz hitedre,
Hogy el kivinnél Magyarországban,
          te laktad földedben,
És feleségűl magadnak vennél,
          én felelnék arra;

Téged rövid nap kimentenélek
          atyám tömlöczéből,
Valamint lehetne, kimentenélek
          a tömlöcz kínjából,
Csak hogy fogadd fel, vitéz! én nékem
          te igaz hitedre.”

Mihelyt ezt hallá Szilágyi Mihály,
          neki ezt felelé:
„Csak szabadíts ki! én fölfogadom
          az igaz hitemre,
Császár leánya! téged elveszlek:
          én felelek arra.”

Leány akkoron tömlöcztartóval
          megszerződött vala,
Egy éjfélkor az vitézeket
          fölköltötte vala,
Leány elvivé atyja lovainak
          hol vala szállása.

Ada a leány az urfiaknak két
          aranyos szablyát,
Lovászmesternek és lovászoknak
          fejöket elszedék,
És nyergelének mingyárt magoknak
          három fő lovakat.

Felöltözteték mingyárt magokat
          szép drága ruhákban,
Császár leányát ám fölülteték
          az egyik fő lóra,
A főbb lovaknak az ő nyakokat
          elcsapkodták vala.

Császárnak szolgák reggel mingyárást
          bemondottak vala,
Hogy az urfiak tömlöcz kínjából
          kiszaladtak volna,
Lovászmesternek és lovászoknak
          fejöket szedték volna.

Harminczadokon őket kérdezik,
          hogy hová mennének?
„Nagy-Szombat felé, az farkasokkal
          Szöröncsét próbálni,
Hogyha az isten szöröncsét adna,
          oda igyekeznek.”

Nagy hamarsággal azért a császár
          ott a vitézeket
Hozzá hivatá öt fővajdáját
          és megparancsolá,
Legyetek utána, nagy hamarsággal
          hozzátok előmbe.

Harminczadokon és a vámokon
          vajdák parancsolják,
Ha illy emberek e felé jönnek,
          mingyárt megfogjátok,
És a császárnak Konstantinápolyban
          mingyárt bevigyétek.

Vitéz urfiak harminczadokon
          általmentek vala,
Harminczadosok eszekbe vevék,
          föltámadtak vala,
És nagy viadalt velek tartanak,
          általmentek vala,

Híröket adván harminczadosok
          császár szolgáinak,
Vajdák elérék; egy szép szigetnek
          szemben megvivának,
Isten akará, a viadalban
          vajdák meghalának.

Vajdák előtt ott a császár leányát
          a szigetben küldék,
Mert féltik vala leányt, a harczon
          hogy el ne vesztenék,
Leányt elküldék, és a vitézek
          ott megharczolának.

Immár vitézek császár leányát
          hogy keresik vala,
Gyönge siralmát vitéz Szilágyi
          meghallotta vala,
Császár leányát vitéz Szilágyi
          ugy kesergi vala.

Császár leánya ezt mondotta vala
          gyönge siralmában:
„Kegyelmes isten! im el kijövék
          vitéz urfiakkal,
Jaj hová legyek e vadon erdőn
          nagy keserűséggel!

Szánom magamat, de sokkal inkább
          vitéz urfiakat,
Szablyára hányták nagy kegyetlenül
          vajdák szegényeket,
Szörnyű halálra ezennel adom
          értek én magamat.

Ez vadon erdőn temető helyem
          lészen most én nekem,
Vadak, madarak és a farkasok
          lesznek siratóim,
Csak te kezedben, édes istenem!
          lölkömet ajánlom.”

Szilágyi Mihály nagy hamarsággal
          oda siet vala,
Az leány lassan mátkája előtt
          igen örül vala,
Leányt nagy szépen kézen fogva,
          el kivitte vala.

Elindulának, és igen menének
          Magyarország felé,
És a határba hogy beérének,
          Hajmási felelé:
„Víjunk meg ketten e szép leányért!
          legyen egyikünké.”

Felele akkor Szilágyi Mihály
          Hajmási Lászlónak:
„Szerelmes társam! a nagy istenért
          én tégedet kérlek,
Engedd én nékem, mert neked vagyon
          jámbor hitves társad.”

Igen esedezik császár leánya
          ott a vitézeknek:
„Nem illik érettem illy vitézeknek
          az ő veszedelmek,
Hányjatok inkább engem szablyára,
          mint ezt miveljétek.”

Nem akar ebben ögyebet tenni
          a Hajmási László:
Szablyát rántanak, összecsapának,
          és a csapkodásban
Vitéz Hajmásinak kezét bokában
          elcsapkodta vala.

Ezt mondá akkor Hajmási László
          Szilágyi Mihálynak:
„Megbocsáss nekem, én édes társam!
          tőled megérdemlem,
Mert ez jutalma, mindnyájan tudjuk,
          a bűnös embernek.

Én nekem vagyon két szép kis fiam,
          jámbor házas társam;
Itt az ur isten bűnöm szerint
          vere most meg engemet;
Egészségben, szerelmes
          társam! és megbocsáss.

A két urfiu szép bucsuzással
          válnak el egymástól.
Szilágyi Mihály, ketten a leánnyal,
          mihelyt beérének,
Ketten, Szilágyi császár leányával
          ott megesküvének.

* * *

Ezer ötszázban és hetven fölött irnak egyben,
Egy ifiú szörzé vala ültében, Szöndörő várában,
Egy poétának ő verseiből, szomorú szivében.