Mezei virágok
szerző: Kazinczy Ferenc
Gróf Gyulay Karolinának.
Kerti virágoknak remegünk tartatni magunkat;
Istennénk kegyeit nem pazarolta reánk.
Minket az aljas rét s egy völgy szűk keble, s az árnyas
Erdők s egy kisded csermelye, habja nevelt.
Szolli ide jár, szedi kincseinket, s koszorúba kötözvén,
Szép kebelén viseli, s üstöke fürtjeiben.
Florai nép, mosolyogva fogadd vendégedet; ím jön!
Boldog az, a kit hív jobbja szeretve fogad.
* * *
1.
Szép vagy rózsa, de tündöklesz s tündökleni kívánsz.
Büszke, te nem kellesz, mert maga Szolli szerény.
2.
Tiszta vagy és szép vagy, liliom, de te másra homályt vetsz.
Nem kellesz te hiú, mert maga Szolli szerény.
3.
Mit mersz, gyenge kökércs? dér jár meg, vissza! De néked
Kedveze anyád, s magadat védeni leplet adott.
4.
Szolli, Szelín, és Gyengyi nekem neve az édes lyánynak —
Változtatja hevem a nevet, ő kecseit.
5.
Atyjának sírjára Szelín szent könnyeket önte,
S a könnyből te levél, lengenye[1], gyönge virág.
6.
Szegfőnek nézém, s székfű vala. Otromba csalódás!
Szolli, szemem, szívem benned igazra talált.
7.
Itt violák seregelnek, amott rezéda. Kis isten,
Hol Psychéd? titeket illet az isteni fekv.
8.
Flora neked koronákat adott, hiu császna[2]; de kebled
Nem lehel illatokat, s császna, te büszke lehetsz?
9.
Nincsen színe, de van szaga. Ah e tarka seregben
Ő egyedűl színes, társai mind nem azok.
10.
Kél a nap s megnyílsz, de ha száll, elzárkózol. E szív
Ezt teszi, Gyengyi, ha jősz; ezt teszi, Gyengyi, ha mégy.
11.
Téged nyujta nekem a kékszemű lyányka, kis emlény[3],
S ment, s ezt sóhajtá: Oh ne feledj! ne feledj!
12.
Intesz, szép narcissa, s ölel Zephyr. Én is ölellek
Mint Zephyr a búsat, isteni lyányka, csak ints.