Megnemesedtem
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Pár napja az öreg Sichmacherban megtaláltam a nemesi címeremet. Meg vagyok róla győződve, hogy a gondviselés vezérelt rá. Igenis, a gondviselés, akivel eddig nem igen tudtunk ugyan egymásról, de úgy tartom, most már kötelességem vallomást tenni róla. Noblesse oblige, a kiskésit neki!
Igazság szerint, egész mást kerestem én a Wappenbuchban. A címeremet már csak azért se kereshettem, mert nem tudtam róla, hogy van s ha nem tud az ember az armálisáról, akkor büszkén beéri a lelki nemességgel.
Azt a kétfarkú oroszlánt kerestem, amelyik a cseh címerben ágaskodik. Azt se a magam jószántából, hanem egy jó embernek a kedvéért, aki magántisztviselő egy pántlikás-boltban, de ha a viszonyok úgy alakulnak, cseh király szeretne lenni, mert az ő címerében is ott ágaskodik a hasított farkú bestia. Egyelőre ugyan attól fél, nem sok kilátása van a Prsemislidák trónusára, de azért szeretné tudni, hogy s mint áll a dolog azzal a kétfarkú oroszlánnal. Nem odavaló-e, ahová a kétfejű sas? Mert ebből ránézve igen fontos következtetéseket lehetne levonni, stb. stb.
Hát nem olyan világot élünk., hogy magamforma szerény közpolgár véleményt merhetne mondani arról, hová való a kétfejű sas. Én a nagy urak dolgába nem avatkozom s még ők el nem döntik a kérdést, addig nem foglalkozom ornithológiával. A csehek oroszlánja egészen más, arról bátran elmondhatom, amit tudok. Azt tudom róla, hogy az I. Frigyes császár adománylevelében annak éppen úgy egy farka volt, mint más becsületes oroszlánnak, az udvari cimerfestő azonban azt az egyet is olyan rövidre pingálta, hogy a királyi vadat majomnak lehetett nézni. Ezen a császár éktelen dühbe jött és saját kezével rajzolt a fenevadnak még egy farkat, azóta van neki kettő. (A nyavalyás piktort pedig, fölteszem, megkurtították egy fejjel. Rászolgált a pernahajder, Nemesi dolgokkal nem szabad tréfát űzni.)
Nemesi szavamra mondom, hogy a legnagyobb jóhiszeműséggel mondtam el ezt a történetet a cseh trón-pretendensnek s a semmiházi most azzal fenyeget, hogy mihelyt módja lesz hozzá, azonnal megindíttatja ellenem a felségsértési pört: hát erre való tekintettel végeztem én heraldikai tanulmányokat, mikor megtaláltam a nem keresett nemességemet és elvesztettem önmagamat.
No igen, mert azóta nem ismerek magamra, mióta tudom, hogy milyen nagy nembül való sarjadék vagyok én. Nem minden csiribiri embernek adtak olyan teljes és tökéletes címert, mint amilyent az én ősapámnak adott a teveszájú Leopoldus császár. Van annak pajzsa, sátra, palástja, pólyája, cölöpe, oromdísze, foszlánya, orrjegye, hornyolata. Iskolás példája a hiánytalan címernek, tanítani lehelne róla az iskolában. (Nem is tudom, mért nem csinálnak a heraldikából kötelező tantárgyat. Most úgyis a középiskolai reformot furják-faragják, talán még nem késett el önzetlen felszólalásom. Ne tanítsunk földrajzot, hanem tanítsunk helyette címertant. A magyar glóbus úgyis elveszett, a Föld többi részéhez meg mi közünk? Ellenben a magyar nemesek száma annyira megszaporodott, hogy fele sincs benne a Nagy Ivánban. Bizonyosan csak azért, mert nem fért bele.)
Hanem egyelőre maradjunk csak a tulajdon címeremnél. Hármas halomból kinövő leopárdusának tátott szája van és kipödrött nyelve; nap, hold és csillagok udvarolnak neki, aranyosan ragyogván a vörös mezőben. Gondolom, a Jákob fiának voltak először ilyen sziderikus udvarlói az ó-testamentumban, – no, ez nem kellemes reminiszcencia, ne bolygassuk. Hanem azért komolyan neheztelek egy kicsit az ősömre, hogy a holdnak csak fele van meg. Ennyi erővel teliholdat is szerezhetett volna, – már t. i. croissant figuré-t. De a levágott török fej a kardja hegyén már egészen megbékít vele, bár nem tudom, hogy bég volt-e, vagy basa. Vagy talán a nagyvezér kutyamosója volt, mert igen ábrándos tekintete van?
Ha majd ráérek címermagyarázatot készíteni az unokám számára, mindenesetre úgy fogom fel a dolgot, hogy ez a levágott fej a Kara Musztafa nagyvezéré volt, akit életével együtt a háremétől is megfosztott az ősöm, noha már akkor jegyben járt a brandenburgi őrgróf leányával, de éppen a hárem miatt visszament a parti, így az ősöm elkeseredésében agglegény maradt egész életére és gyermektelenül halálozván el, minden uradalmait a fiscus örökölte. Ez talán nem födi egészen a tényeket és van benne némi contradictio in adjecto is, – de legalább nem engem fog gyanúsítani az unokám az uradalmak eltékozlásával.
Egyébként az a hárem nem is olyan bolondság ám. Mióta leopárd-vért érzek az ereimben, azóta rakásra rablom az asszonyokat és pallosjogot gyakorolok minden ellenségemen. Szerencse, hogy ők nem tudnak róla, ellenben a szedőt ezúton értesítem, hogy amennyiben ezután is olyan égrekiáltó sajtóhibákat szerkeszt a cikkembe, irgalom nélkül szedőgépbe fogom töretni. Eddig alázattal magamra vétettem a hibát. Ha én olyan betűkkel szántom fel a papírt, amilyenek csak ó-török kéziratokban találhatók, akkor csak magamra vethetek, ha azok nyomtatásban olyan ó-török szavakká változnak, amiket magam se értek. Azonban ennek a belátásnak most már vége. Ilyen jobbágy-erényt nem engednek többet az őseim.
Hanem megálljunk csak. Az előbb némi kétségem támadt a nemességem felől. Kardomat élesítvén, azaz a tollról lefeszítgetvén a rászáradt tintát, – mert az új tollakat mindig elorozza az asztalomról a várkisasszony, – megszúrtam az ujjamat. Sűrű, meleg, piros, szinte fekete-piros plebejus-vér bugyogott ki belőle. Hát hogy lehet ez? Kérdőre kellene vonnom az ősöket, de lusta vagyok és irtózom a gondolkozástól. Mégis csak hiteles lesz a nemességem.