Legendák az unokámról
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Az unokám tegnap este háromnegyed tízkor múlt nyolchónapos, ötnapos és három órás. Az órákat egy kicsit halkabban kell mondanom, mert ha a feleségem meghallja, rögtön helyreigazít. Tudniillik nincs a teremtésben még egy pont, ahol időmérés tekintetében olyan bizonytalanság uralkodna, mint nálunk. Házam úrnője titokban minden este előretolja egy órával a mutatót, hogy Trude reggel ehhez igazítsa a fölkelést. (Trude nem Alsó-Stájerből került hozzánk, hanem Alsótanyáról és nem is Trudenak hívják, hanem Marinak, de ha már ilyen előkelő helyen esik róla szó, hát miért ne uradzanánk vele egy kicsit? Neki nem árt az, nekünk meg használ. A nemzet is örül neki, mikor látja, hogy így fest »a magyar író otthonában.«) Tehát az asszony, mint a kapitalista zsarnokság képviselője, titokban előreigazítja az órát egy órával. Én, mint az elnyomottak védője, titokban minden este visszatolom a mutatót másfél órával. Aki most már hozzátudja ehhez azt a kis igazítást, amit a Mari eszközöl az időmérőn, szintén titokban, az körülbelül tisztában lehet vele, hogy nincs az a Gergely pápa, aki a mi óránkról meg tudna mondani, hogy tegnap este volt-e, vagy holnap reggel, mikor az unokám született.
Ez különben ezúttal mindegy is. Hiszen csak azt akarom belőle kihozni, hogy az unokám, ha én király volnék, már rég ezredtulajdonos volna és nekem, mint öreg póttartalékosnak, most is haptákban kellene róla beszélnem. Így azonban csak neve van neki olyan sok, hogy ki lehetne belőle ruházni egy összemarék fő-herceget. Az anyja úgy hívja, hogy Élet, az öreganyja úgy hívja, hogy Cukorfalat, az apja úgy hívja, hogy ... no, az nem hívja sehogy se, mert nem szabad neki. Borzasztó tudós férfiú ez az ifjú gentleman, bicska helyett logarlécet hord a zsebében, holott azon nincs is dugóhúzó, ami az emberiség közhite szerint a legnélkülözhetetlenebb mérnöki szerszám és az anyósa haragját úgy szokta jellemezni, hogy az »majdnem ötezer voltos.« Hát mikor ez a tudós fiatal először emelte karjába a gyermeket, aki egyszer örökölni fogja tőle a logarlécet, tele szaladt a szeme könnyel és elragadtatásában azt mondta neki:
– Ó, te, te... te kis cosinus te!
Megállt bennem az ütő, mikor ezt hallottam, mert tudtam, mi következik.
– Mit? – pattant oda hozzá a feleségem, – van lelked ilyent mondani ennek az ártatlannak? Hát apa vagy te?
A megkérdőjelezett apa megpróbált egy kis ellendadogást.
– De... de... hát... nézd... utóvégre annak nevezem tán az én fiamat, aminek én akarom?
A feleségem úgy fölpipiskedett, hogy majdnem a válláig fölért a vejének:
– Mit a te fiadat? – kapta el tőle a gyereket. – Itt az én unokámról van szó, érted?
A logarléces ember meghúzta a vészféket, vagyis rámvetette könyörögve a szemét. Én bátor ember vagyok, sőt olykor vakmerő is, én soha a paradicsomlevesbe addig bele nem mártom a kanalamat, míg óvást nem emelek ellene, mint az emberiség megrontására irányuló találmány ellen, amit csak az erőszaknak engedve eresztgetek le a gallérom mögé, – de ez egészen más dolog. Azt még a tulajdon vejem se kívánhatja tőlem, hogy akkor vessem közbe magam, mikor tízezer voltos harag van jelen. Azt csak úgy lehet levezetni, hogy az ember hirtelen kinéz az ablakon, még hirtelenebbül visszakapja a fejét, a nyelve hegyét odaszorítja a szájapadlásához és azt mondja: »tz, tz!«
Erre az asszony az kérdezi dühösen: – Hát téged mi lelt? – Eh, semmi. Pardubitzné ment el az ablak alatt.
– No és miért kapkodod azért a fejedet?
– Utálat nézni, amilyen rövid a szoknyája.
Nincs az a nagyanya, akinek jól ne esne, hogy neki olyan szemérmes ura van, aki nem tudja nézni a más kurta szoknyáját. Megenyhülten mondja a vejének:
– Eridj, fiam, nézd meg, elég meleg-e már a fürdő vize?
Egészen bizonyos, hogy az ifjú tudós szamárságot fog csinálni, mert logarléccel méri meg a fürdővizet, ahelyett, hogy az ujját rázogatná benne és tisztában van vele ő maga is, hogy ha hidegnek találja a vizet, ha melegnek, mindenfélekép nyakon öntözik vele, de hát az mindegy, mert ebből mégis csak azt látja, hogy mennyire méltányolják őt, mint apát. Sőt még a fürösztő teknőt is szabad neki behozni és kivinni, azonban névadás tekintetében egyszersmindenkorra elvétetik tőle a kezdeményezés joga. Ő most már csak azokat a heccneveket ismételheti, amiket én találok ki.
Ezek a becenevek igen sokfélék, részben a történelemben, részben a mithológiában gyökereznek, de átnyúlnak a csillagászatba is, a növénytanba is, sőt olykor az állatország határát is érintik. Most érzem először életemben, hogy mégis csak jó dolog múzeumigazgatónak lenni, mert akkor az ember minden órában másképp hízeleghet az unokájának. Más nagyapa például odahajol a bölcső fölé és azt mondja az unokájának, hogy »pötty«, meg hogy »öreg kutya«, meg hogy »te angyalka, te« és ha nagyon jó kedve van, akkor hozzádörzsöli a bajuszát a pofikájához és azt mondja neki, hogy »te, te kis csirkefogó!« Én azt mondom neki, vagy »hogy vagy, te argonauta?«, vagy »mit nevelsz, te Schinderhanes?«
– Te, – kérdi tőlem a nagyanyja másnap, – ki volt az a Schinderhanes?
Persze nekem már akkor fogalmam sincs róla, mért kérdezi, nem is érek rá kulturhistóriai trécselésre, azt felelem röviden, hogy az volt a harminc éves háború idejében a német Sobri Jóska.
– No és ki az. Az a magyar Sobri Jóska? – néz rám gyanakodva?
Észbe kapok, nyelek egyet és azt mondom:
– Az? Az egy hires bankigazgató volt száz évvel ezelőtt.
– Hála Istennek, – derül föl a feleségem arca, – már azt hittem, valami múzeumigazgató volt. Azért nevetett hát tegnap olyan nagyot a gyerek, mikor Schinderhanesnak mondtad! No, engedje az Isten, hogy mentül nagyobb Schinderhanes legyen belőle!
Persze ennek az éremnek is két oldala van. Az jó, hogy mire a gyerek megtanul lexikont olvasni, akkorára csupa ismerős nevet talál benne. De az meg nem jó, hogy mire meg kellene tanítanunk a saját nevére, akkorára magunk se tudjuk, tulajdonképpen mire is kereszteltük. Hiszen már most se vagyunk benne biztosak, pedig még csak nyolc hónap telt el azóta.
Valamelyik nap a keresztanyja ozsonnázott nálunk, a keresztke s ahogy ülünk az asztalnál és beszélünk a frizurákról, azt mondja, asszonyszokás szerint, minden átmenet nélkül:
– Azért higyjétek el, mindene szép Ferikének, de legszebb a szája.
Fölkaptam a szalvétát, hogy bele takarjam a pirulásomat, mert öregségemre is megmaradtam átkozottul szégyenlős embernek és zavarba hoz minden dicséret. Hogy lehet már szemtől-szembe ilyent mondani egy férfinak! De legalább ne az öreg nagyságám előtt mondták volna!
Az öreg nagyságám azonban elkacagta magát:
– Sohse takargasd a szádat, mert kiégeted a szivarral a szalvétát. Nincs azon semmi szégyelnivaló. Hát még ha húsz esztendővel ezelőtt láttátok volna, lelkem, míg szét nem feszegette a sok szivarral, meg pipacsutorával!
– Tessék? – nézett ránk ijedten a keresztke, azután elkezdte rázni a nevetés, de úgy, hogy csörgöttek bele a kanalak az asztalon. – De hiszen én a kis Ferike szájáról beszélek!
Az ám, nini, nézünk össze az öreg nagyságával, hiszen csakugyan nem én vagyok már a Ferike. Jó lesz róla idejében leszokni, nehogy egy-két hónap múlva majd velem etessék meg a tejbegrizt. No, térjünk át hamar az igazi Ferike szájára.
– Bizony – mosolygom el magam, – nem hittem volna, hogy nyolc hónap alatt ilyen kemény kis vasgyúró legyen abból a senyvedt kis anyagyászból.
Anya és nagyanya közös megbotránkozással támadtak rám.
– Ugyan, apu, hogy lehet ilyent mondani! Ez volt senyvedt?
– Ez ám, – mondom bátran az igazam tudatában. – Olyan kis veres herkány volt, hogy megijedtem tőle.
Ne tessék megkérdezni tőlem, hogy mi az a veres herkány, mert fogalmam sincs róla nekem se. Ezt a hasonlatot én készen kaptam az apámtól, ő meg az ő apjától kapta, mint ahogy az én unokám is tovább fogja majd adni az ő unokájának. Ez a mi családi kincsünk, ami talán már a hét vezér óta egyik nemzedékünkről a másikra marad. Egyebet nem jussolnak én tőlem se az ivadékaim, de ezt rájuk hagyom, ahogy vettem.
Annyit azonban sejthet mindenki, hogy a veres herkány nem tartozhat a genealógia legkecsesebb címerállatai közé. Az asszonyok fölháborodva csapták össze a kezüket:
– Ez? Ez volt vörös? Hát a leesett hó, hát az oltáron a terítő patyolat lehet-e fehérebb, mint ez volt? Na hát, apu!
Soha anya és leánya közt én még ekkora egyetértést nem értem, még akkor se, mikor az egyik a selyem-ingemből csinált magának blúzt, másik a bársony-kalapomat vette el tévedésből, úgyhogy semmilyent se felejtett ott helyette. Nagy öröm az ilyen szép egyetértés a férjnek is, az apának is, de hát azért az igazságot csak nem hagyhatja a komoly férfi.
– De édes lelkeim, a magam szemivel láttam...
– Hja, ha te a magad szemének jobban hiszel, mint nekünk, akkor te veled igazán nincs mit beszélni, – nyíltak ki a feleségem szemében azok a kis bicskák, amelyek minden asszony-szemben megtalálhatod ugyan, de csak mint szimpla, egy-águ bicskák. Az én családom nőtagjai kétágú kardbicskákat hordanak a szemükben.
Szerencsére, mielőtt nagyobb kárt tehetnének bennem, a másik szobából olyan csérogás hallatszik, amilyennel a fiók sárgarigó szokta kérni az anyjától a mézes körtét.
– Csitt, fönt van a baba! – csukódnak be a bicskakirakatok s a következő pillanatban már harmatos lenvirágok hajolnak a bölcső fölé, amelyben két kis kéz és két kis láb motollál, mint liliom-virágok a hajnali szélben. Azt hiszem, az angyalok után kapkod, akik most riadtak el mellőle az ajtónyikorgásra. A jó Isten azért szokta őket leszalajtani, hogy vigyenek neki hírt a gyerekről, de azután alig győzi őket haza várni, olyan nehezen tudnak elszakadni tőle.
– Hát nem drága? – süt ki a madonna-báj a lányom arcán. – Hallgassátok csak, mit mond!
A gyerek nem mond semmit, csak szétvigyorodik a bimbószája és néhány hangot csettent, amiben van valami a cinegéből, meg a tengerimalacból. Az angyalok, akik visszakacsintanak rá a napsugárral, bizonyosan értik is, amit mond, de bizony én már régen leszoktam erről a dialektusról.
– Nézzétek, hát nem egészen olyan, mintha verset mondana? – csodálkozik el a feleségem.
– Még pedig szabadverset, – hagyom rá. – Egy szót se értek belőle.
A kisbicskák kezdenek nyiladozni. Sietek kimagyarázni magam.
– Bizonyisten többre viszi, mint én. Ez tán még a Kisfaludy-Társaságba is bejut.
Pankának fodrot vet a harag a márványhomlokán.
– Hát én nem tudom, mit tud a Kisfaludy-Társaság, mit nem, hanem azt mondhatom neked, hogy fügét mutatni még az Akadémia is tanulhatna az unokádtól.
– Nem, fiam, azt az Akadémiának nem kell tanulni senkitől, – komolyodok el én is, – mert minden akadémia úgy születik, hogy már akkor fügemutatásra áll az ujja.
– Jó, jó, – néz gúnyosan a feleségem, – de melyik akadémikus tud úgy csókot hányni, mint ahogy ez hányt tegnap a varrólányra, mikor elmentél hazulról?
Nem, nem engedhetem az Akadémiát bántani. Nekem is jól fog esni, ha a százéves jubileumomon valaki önzetlenül megvédelmez. Aztán meg egyszer le kell már számolni az unokámról való legendákkal.
– Milyen különös, – mondom, – hogy ez a gyerek minden kunsztot olyankor csinál, amikor én nem vagyok itthon. Olyankor hány csókot, olyankor nézi az ujjait, olyankor hajtja el az orráról a legyet, olyankor gyűri a feje alá a kisvánkost. Bámulatos, hogy mikor én itthon vagyok, akkor mindig elrejti a talentumát.
A feleségem az egyik lábát előrevetette és a sarkára támasztotta. Ezzel a mozdulattal mindig azt szokta szimbolizálni, hogy itt az övé az impérium és az enyém a hallgass!
– No, ez nagyon érthető, – vont egyet a vállán. – Téged egyszerűen nem szeret a gyerek, mert nem foglalkozol vele eleget.
Sokrates óta embert ilyen igaztalan vád nem ért. Mióta a gyerek megvan, azóta négy kilót fogytam. Tudniillik nyolc hónap óta nem ettem végig az ebédet, mert a közepén mindig leteszem a villát, gyomorfájást szimulálok és odatérdelek a kocsi mellé gyereket nézni.
– Az nem nagy tralla, – legyint az asszony, – azt meg tudja tenni odalent az udvaron az a csizmadia is, aki mindig azt danolja, hogy »Sárga csizmás Miska sárban jár.« Csakhogy az már csinált kis csizmát az unokájának. De azt mondd meg, írtál-e már te az unokádról csak egy rongyos féllábas cikket is az újságba? Te írsz a rosa mistikáról, meg a Jupiter csillagról, meg mindenféle szamárságról, de mikor az Isten olyan témát ád neked, aki egyszerre virág is, csillag is és még azon fölül lángész is, azt nem látod meg. Hát nagyapa vagy te? Ne félj, sokszor megsirattuk már mink ezt Pankával!
Csakugyan látom is, hogy most is egymás nyakába vannak és törülgetik egymás szemét. »Szegény kis lányom.« »Egyetlen drága jó anyukám.« A gyerek is elpityeredik a bölcsőben és egyre kiadósabban mondja, hogy »ebé, ehe, ebé!« Magamnak is muszáj nagy szipákolással szívni a szivart, hogy ehesse a szememet az a testhez álló füst, melyik ilyenkor minden családi novellában megjelenik.
De hát hiába, ezt az egyet nem tehetem. Az unokámmal még eddig csak egyszer foglalkoztam írásban, akkor is csak levélben, azt is csak neki írtam. Pesten jártam, amikor megszületett, újságból tudtam meg s rögtön megírtam neki az őszinte véleményemet.
– Kedves unokám, nagyon boldog vagyok, hogy megérkeztél, de nem muszáj lett volna ám azt mingyárt kikürtölni az újságnak. Látod, mikor én megszülettem, azt az ördög se írta meg az újságban, pedig mondhatom neked, hogy az én nagyapám sokkal derekabb ember volt, mint a tied.
Még akkor megfogadtam, hogy az én unokámból nem lesz témagyerek. Elég, hogy az anyja az volt, az unokát már megtartom magamnak. S amit fogadtam, állom is, engem meg nem ingat se könny, se kisbicska. Nem engem, még az se, ha minden nap levelet kapok hol egy makói olvasótól, hol egy nyíregyházitól, hol egy kolozsváritól, hogy »az Isten áldjon meg, meséljek már egyszer az unokámról is!« Ohó, nekem is van ám magamhoz való eszem! Tudom én azt, hogy ezeket a messzi levő nyájas olvasókat mind innen közelről bizgatják az írásra!
Hát pedig abból nem lesz semmi. Éppen eleget alkalmatlankodunk mink az embereknek anélkül, az unokát már nem rakjuk ki az ablakba. Azzal már csak én magam játszogatok, könnyeit, mosolyát másoknak szét nem osztogatom. Arra meg különösen nem vagyok hajlandó, hogy asszonyfantaziálta legendákat forgalomba hozzak róla. Ha már írnék, akkor csak a tiszta színigazságot írnám meg.
Valamelyik éjfél után, mikor nagyon sűrűn bukdosott már a fejem az íróasztalra, belopództam a gyerekhez, odatérdeltem a bölcső elé és a kékszalagos dunnácskára hajtottam a fejemet. Különösen nehéz volt azon az éjszakán a fejem a tegnapi és holnapi gondoktól, a virágtalan tarlóktól, amelyek elmaradtak mögöttem és nem termettek nekem búzát és a végeláthatatlan homoksivatagtól, amely még előttem van és amelyikben sehol egy tenyérnyi pihentető árnyék, csak a horizontját szegi be egy fa, törött fejfám egy horpadt sírhalom fölött. Olyan éjszaka volt az, amikor az ember unja az életet, kívánja a halált és ahogy a holdvilág elbujt, valami hűvöset éreztem a szívem fölött és a kezem is hirtelen elhidegedett.
Tudtam, hogy ez a halál és hirtelen eszembe jutott, hogy mennyi elintézetlen aktám van még nekem a földön.
– Ó, csak addig ereszd el a kezemet, – könyörögtem az Isten szomorú angyalának, – míg végigálmodom az álmaimat, amik születésemkor nekem rendeltettek.
– Nem, nem! – húzott a hideg kéz az ablak felé.
Aztán az öreg nagyságámra gondoltam, akinek arca pipacsai elhullottak az életünk szúrós tarlóján és aki úgy marad, mint a szedett szőlő, ha engem eltakarítanak az Isten csűribe.
– Csak addig hagyj még itt, míg őróla gondoskodom. Nem akarok én neki többet hagyni, mint amennyit magyar író egy élet verejtékivel kereshet. Egy puha széket, amelyikben megbújjon, mint fázós magános kenderike, meg egy meleg kendőt, amelyik én helyettem betakarja.
– Nem, nem! – fogott szorosabban a csontkezű angyal és a Hold odacsúszott az ablak alá, mint ezüstlapát, amellyel a lelkeket garmadolják.
És akkor, mit tehettem volna mást? Szabad kezemmel belefogóztam az unokám puha, meleg kis kezébe és szembe szegtem a fejemet a világtalan angyallal:
–Vigyél el hát, ha bírsz!
És akkor eleresztette a kezem az erejét vesztett halál és lehajtott fejjel egyedül suhogott ki az éjbe. S amikor fölnyitottam a szemem, már nevetett a hajnal az ég ereszén, az unokám egyik keze fogta a kezemet, a másik mint fehér pille bujkált a hajam hervadt avarjában és tisztán hallottam, ahogy csöpp szája suttogott:
– Nagyapó.
... De hát ezt meg minek írnám meg? Hiszen ezt nem hinnék el nekem, csak a nagyapák, meg a nagyanyák.