Margit szigetén

Margit szigetén szerző: Kazinczy Ferenc

(1811)^[1]

1800 július 30-dikán.

Szompolyogva tértem félre; a gyermeket
– Mondám – szabad volt akkor még szeretni.
Tekintsd hajad, s lásd ím e kecseket;
Mernéd a felvirúltat most illetni?

Öt kín között élt év orczád' neked
Gyengébb redőkkel el kezdé lepetni.
Nem lelt-e Amor érző szíveket,
Kik készek voltak Nínonért gerjedni?

Kilép a parton. Lelke bánatában
Alélva dől el bátyja hív karjában,
S a szép mely lélegzést alig veszen,

Él, él! felpillant! s társaim sorában
Engem keres fel; Nínonná leszen,
S e hév, e szent csók istenné teszen.

Jegyzetek

1. A szerkesztő, Balassi József megjegyzése:
   Midőn Kazinczy és rabtársai Kufsteinből Munkácsra vitettek, 1800. július 30-án hajójuk a Margit-szigeten kötött ki. Ott találkoztak Hirgeist Ferencz húgával, Ninivel, kit Kazinczy hat évvel ezelőtt mint gyermekleányt ismert. „Nini most 18 esztendős leány, – írja Kazinczy Pályám Emlékezetében – s szép mint Venus Anadyomene, kilépe a hajóból s repüle megölelni bátyját. Én félrevonom magamat. A mi a gyermek iránt szabad vala, mondám, nem lesz szabad a felvirult iránt s hajaim közt már ősz szálak fejérlenek. Nini kifejté magát bátyja karjai közül s nekem jött, megölelt, úgy társaimat: bennünket testvérekké teve a sors. Az idegennek meghajtá magát. E scénát festi sonettem."