Magántudósok
| Magántudósok szerző: Babits Mihály |
Nemrégiben egy könyv jelent meg Brassai Sámuelról. Az írója maga is valami magán tudós lehet, aki vizenyős tudása egész záporát árasztja a kábuló olvasóra. Ha arról van szó, hogy Brassai műveit ma már nem ismerik, elmondja vigaszul, hogy hiszen Livius egy könyve ezernégyszáz évig ismeretlen volt; akkor felfedezte valaki egy rakéta bőrborítékán; hogy Alkman kétezer éves verseit 1854-ben fedezte fel véletlenül Mariette; hogy a Chanson de Roland..., hogy André Chénier..., hogy a Halotti Beszéd... a Gyulafehérvári glosszák..., Bankó leánya..., hogy Mikes levelei..., hogy talán elveszett az ős magyar eposz is... sőt Shakespeare tizenkilenc drámája is elvész, ha... "mert akkor még nem tudták, hogy Shakespeare munkáit egyenesen halhatatlanul írta".
Hogy férhet meg ennyi tudás ekkora korlátoltsággal?
Éppenséggel nem véletlen, hogy az a különös ember, aki ezeket írta, Brassait választá tanulmánya tárgyául. A híres polihisztor, bár óriási mértékben felül is múlja, mindenesetre rokon lélek vele. Brassai elsősorban szintén nagy tanuló és lelke egy filozófus tudásával telve is megőrizte mindazon naivságokat és korlátoltságokat, melyek a tanulók lelkét szokták jellemezni. A jó diák gépies, acélos szorgalma élete nagy szenvedélyévé vált, és matuzsálemi korban is megtartá egy gimnazista félszeg idealizmusát. A bélyeggyűjtő gimnazista passziójával gyűjtötte ezerszínű ismereteit gyermekes skatulyáiba, s annak örült, ha mennél többféle és mennél ritkább bélyege van. Innen magyarázható hiúsága: a diák hiúsága, aki dicsekedve mutatja bélyegeit. Innen magyarázhatók furcsaságai is, különcségei, hajlama a kuriózumok iránt. Az egész ember maga egy nagy kuriózum, és - ezt érezzük - speciálisan magyar kuriózum, amilyen más országban alig fordulhat, s amilyen nálunk nem is olyan ritka.
Valóban, amint rájuk gondolok, és formulázom a nevüket - egy nevet, mely önkénytelen jött imént tollam alá, s úgy tetszik, legjobban kifejezi ez embertípus hangulatát - valóban, amint a magántudós nevet formulázom, emberképek egész sokasága rajzolódik lassan lelkem elé, nagyrészt ácsorgó, hibás körben forgó, célvesztett magyar életek, pazarolt erők, szomorú sokaság. Tágul, gyűlik ez a tömeg, mindig újak jönnek az ország minden részéből, s lassankint egészen háttérbe takarják azt a szegény mezítlábas, hajadonfős idiótát, akiről közös nevüket nyerték. Rokon lelkek mind: mindegyiken erősen rajthagyta nyomát a magyar intelligencia egyazon betegsége: morbus Hungaricus intelligentiae. Pedig nem olyanok, amilyeneket beteg lelkeknek szokás mondani. Sőt ellenkezőleg: erős és edzett lelkek, makacs akarattal, gyakran tág érdeklődéssel, nagy felfogóképességgel és kitűnő memóriával: mindavval, ami a Nagy Tanuláshoz szükséges. Szorgalom és értelem egyesül bennük a lelkesedéssel és önzetlenséggel, mindez a legszorosabb lelkiismeretesség fegyelmébe szorítva. Érdemes volna írni egyszer erről a magyar alaposságról, amely különbözik a némettől, távol van minden szőrszálhasogatástól, nem a részleteibe, hanem a végére akar mindennek hatolni, és gyönyörűen megfér a lelkesedéssel, mint ahogy a legszilajabb mén a legmakacsabb lehet.
És éppen ez a makacs lelkiismeretesség a betegség eleje.
Ismertem egy fegyelmezett gondolkozású, lelkes és logikai fantáziában nem szűkölködő embert: matematikusnak készült, és minden predesztinálta e tudományra. Már az egyetemen (mondják) bámulatos képzettségre tett szert: ő nem bámulatosat, ő tökéleteset akart. Ismerve a tudomány gyönyörű szigorát és könyörtelen összefüggését, alapjától rés nélkül akarta emelni épületét. A tudományos szkepszist tette kötelességévé: nem akarta mondani: tudom, míg mindent számba nem vett, mindent el nem olvasott; nem akart az emeletbe fogni, míg a földszintből hiányzott egyetlen kő. S végtelen becsületességével vizsgáit sem akarta letenni addig, míg ily értelemben nem mondhatja mindarról, amit ott kívánnak: tudom. Edzett lélek állt rendelkezésére, s testét hozzáedzé: még novemberben is fürdött a szabad Tiszában, kalap nélkül járt, verébszínű trikóban, úszónadrágban biciklizett a napon, hogy a falvakban garaboncásnak nevezték; szoros munkabeosztás, rendes élet spórolá idejét és erejét. De ars longa, vita brevis, és végére nem lehet jutni annak, ami végtelen. Megélni azonban kell, s mind e nagy erő és kitartás birtokosa jelenleg tornatanár egy alföldi városban, ma is tanul, s ma is azt mondja, hogy nem tud semmit.
Egyik legkiválóbb matematikusunk mesélt nekem egy másik matematikus magántudósról. Ez német egyetemen tanult, ott zseninek tartották, Weierstrass barátságára méltatta, olyan kollégái kerültek háttérbe mellette, kikből azóta egyetemi tanár lett. Aztán hazajött, és évekre eltűnt; volt egy kis pénze, azzal Budán elvonult, fel akarta dolgozni jegyzeteit, regisztrálni a meggyűlt anyagot, mielőtt önálló munkába fogna. Nem ért rá mellette állást vállalni, s nagy igénytelenségével megélt pénzének szánalmasan csekély kamatából. Évek teltek, a munka haladt, s a tanítvány esze hozzáidomult mestereinek észjárásához, akiknek gondolatait rendezte. Immár csak síneken tudott gondolkozni; a tanulás öncéllá vált előtte. És akkor, mikor saját munkájának küszöbére ért volna, özvegyültnek érzé életét, elvesztette síneit, célját, nem tudta mit csináljon, nem tudott továbbmenni.
Matematikus barátom egyszer levelet kap tőle ismeretlenül, melyben kéri, hogy látogassa meg. A lakás rideg, üres, még könyvek sincsenek. A gazda egy padlásfélére viszi a vendéget, ott, porban egy csomó könyv, nagyon vaskos, szépen bekötve, hátán a cím, arany betűkkel: Weierstrass és Kronecker. Mind-mind csupa kézirat: a jegyzetek. A magántudós egész életét nyújtá e könyvekben a boldogabb ifjú kartársnak.
Valóban a tanulás l'art pour l'art-ja ez; az eszköz céllá válik ez emberekben, véndiákok ők, és elmondhatják mestereiknek, amit Dante mond Vergiliusnak:
- Megelégítesz, úgyhogy míg megoldod,
- tudásnál nékem édesebb a kétely.
Egy jogászemberrel találkoztam egy kávéházban: már nem ifjú, elég tekintélyes állást tölt be Pesten, és egyetemi magántanár is. Egész életét olvasással tölté; jártas az egész világhistóriában, s dús anyagot hordott össze egyes korok művelődéstörténetéről. Nem céduláz, hanem az a specialitása, hogy könyvei margójára bejegyzi vagy beragasztja mindazt, amit más könyvekben ugyanarról a témáról olvasott, s olyan módon keresztezi a könyveket, mint az állattenyésztő az állatait. Ez ezerképpen összeházasított és kombinált könyvtár voltaképp alig jó valamire: öncél, és gazdája - különben kétségkívül kiváló ember - némi gyermekes hiúsággal dicsekszik vele, mint a gyűjtők szoktak gyűjteményükkel.
De az öncél eredetileg eszköz akart lenni: eszköz, mindennek a végére járni. A módszertelennek és filozófiátlannak látszó magántudós voltaképp a tudománynak legmódszeresebb és legfilozofikusabb felfogásából indul ki: minden apróság egyenlő fontosságának és minden tények összefüggésének érzése az, mely meddő adatgyűjtésbe és polihisztorságba sodorja bele. Mert a polihisztorság, a mindenhez értés is gyakori vonása e magántudósoknak, mint Brassainak is, és logikusan összefügg szellemirányukkal. Mert minden összefügg, azért mindent kell tudni, ha egyet akarunk tudni. S a polihisztor, mert nagyon is egységesnek látja a világot, azért nem mer soha az egységig jutni. A világ végtelen sokoldalú, s ha minden oldalát látni akarjuk, mielőtt képét megrajzolnók magunknak, egységesítés helyett aprózásban veszünk el, és ismét a ténygyűjtés, tanulás válik öncéllá. Így a polihisztor mélyebbre el nem érve, tudása sokféleségében és ritkaságában leli kárpótlását, és megkülönböztető büszkeségét, kuriózumok gyűjtője lesz, s abba a gyermekes lelkiállapotba jut, melyet Brassainál jellemeztünk.
Volt egy barátom, tanár egy erdélyi városkában. Szótalan ember volt; de azt mondták róla, hogy "nyolc nyelven hallgat"; s valóban sohasem lehetett tudni, mi mindenhez ért még. Három évig majd mindennap találkoztunk, és sohasem sejtettem, hogy spanyolul is ért: egyszer csak kisült. Valóban eleven szótár és lexikon volt; nem volt az az apró tény, amit ne tudott volna; sőt különös szeretettel volt az apró tények iránt, amelyeket más nem tud; mennél egzotikusabb országot említettél, annál járatosabb volt a statisztikai viszonyaiban; mennél obszkurusabb antik poétát, annál bizonyosabb volt, hogy olvasta. Egyáltalán semmi érzéke sem volt költészet iránt, de olvasta a költőket, mint egy tényhalmazt, amit ismerni kell. Ez a nagy olvasó sohasem írt, és alig beszélt: féltékenyen őrizte tudását, mint a régiséggyűjtő kincseit, melyeket senkinek sem mutat, mert büszke rá, hogy csak maga gyönyörködhetik bennük.
A büszkeség, a hiúság jótékonyan fejlődik ki e lelkekben, a végzett munka nagyságának és ritkaságának tudatával kárpótolva őket hasztalanságukért. Néha azonban, ha művészi érzék van bennük, összegyűjtött kuriózumaik érzelmi színt és szépségi értéket nyernek, s egy mozaikszerű, tarka és egzotikus művészet eszközeivé válnak, mint a szegény Tóth Bélánál. Néha pedig olyik-olyik expanzív természet, mikor a tudomány fonalai már kiestek kezéből, és egész drága gyűjteménye szétgurult, mint a gyöngyök a szakadt zsinórból: megpróbálja összeszedni e gyöngyöket valami nagy költemény edényébe; a tudományos egységesítés nem sikerülvén, megpróbálja a művészi egységesítést. Óriási és zagyva filozofikus költemények születnek ilyenkor; sokat akarás nemzette, de tehetetlenség szüli őket. A legszomorúbb ily költők egyike Timon Zoltán, ha jól tudom, mérnök és ipariskolai tanár valahol az Alföldön; őt már megnevezhetem, mert ő is megnevezi magát, sőt arcképét is közli nagy eposzának első részében, melyet nagy áldozattal kinyomatva ingyen küldött meg minden középiskolának. Ez első rész címe: Hitünk, a másodiké majd az lesz: Tudásunk.
Az előszóban arról beszél a szerző, hogy tudta volna művét jobban is csinálni s kivált formailag hangzatosabbá tenni, de sietnie kellett vele, mert az emberi szellem a korral folyton gyengül, s ő nem lévén mai legény, már érzi is gyengülését. Aztán felsoroltatja az emberiség összes Vallásait, s elmondja mindazt, amit róluk összeolvasott, szabad szellemben, rossz versekben és száraz modorban. Az ember nem tudja, zagyva tudását bámulja-e, komikus idealizmusát vagy naiv korlátoltságát. Alcímekre oszlik a könyv, melyek közül, íme, egy: Konfucius, a koplalva kuncsorgó osztálybölcs. "Krisztus mint magántudós is nagy vala" - mondja egy helyen. Verseléséről, stílusáról és helyesírásáról pedig fogalmat adhatnak e sorok:
- Az első modern próféta Tukker vala,
- földleírás és ténytan tanára
- egyesült-állami Virgyzsiniában.
Érthető, ha ily emberek balga rajongásukkal, korlátolt hiúságukkal, makacs és haszontalan szorgalmukkal különcökké válnak, kikről legendák és adomák kelnek szárnyra. A magántudósok legkiválóbbjától a legostobábbjáig, Brassaitól Timonig, mindenikben a különcségek és furcsaságok egész raját leljük. Nevetünk rajtuk, de aztán elgondolkodunk, és elkomolyodunk. Mi az oka, hogy ilyen sokan vannak, és éppen nálunk vannak; hogy kitűnő erőink és reményeink lesznek ily furcsa, nagyrészt eredménytelen és szánalmas figurákká? Hol még ennyi kincs és ennyi züllés? Eszünkbe jutnak régi példák, Debreczeni Márton; eszünkbe jut a párizsi magyar Diogenész, akiről Tóth Béla mesél, s a magántudós azon idióta típusai, akiket Jókai ír le. Régi anekdoták jutnak eszünkbe, nagyanyáink meséi háromdiplomás emberekről s falusi filozófusokról, természettudósokról. És hogy ez a típus nem hal ki: mit találna itt egy magyar Turgenyev!
Mi van a magyar levegőben? helyzetünk hibás-e vagy lelkünk? nem tudom: diagnózist adhattam, az etiológiát adja más. Én nem orvos vagyok, hanem a betegek testvére, és talán magam is beteg. És nem megvetéssel szólok a magántudósokról, hanem meleg rokonérzéssel, sőt tisztelettel: nem a tudomány hajótöröttjei-e ők, akiket a végtelenség dobott a partra? nem az elérhetetlen Filozófia örök, ideális szerelmesei?