Lucretia (William Shakespeare)
Ő NAGYSÁGÁNAK
WRIOTHESLY HENRIK
southamptoni gróf és tichfieldi báró úrnak.
A szeretet, melylyel Nagyságodnak adózom, határtalan; s annak ez irka, melynek sem füle, sem farka, csak igen felesleges részecskéjét teszi. Nagyságod kegyessége s nem gyámoltalan munkám értéke biztosítja elfogadtatását. A mit eddig tettem a Nagyságodé, a mit még tenni fogok a Nagyságodé, mindenem mindenestül, Nagyságodnak levén szentelve. Ha érdemem több volna, szolgálatom is becsesebb lehetne; de, olyan a milyen, Lordságod sajátja, a kinek hosszú életet, boldogságtól még hosszabbítottat kivánok.
Lordságodnak
alázatos szolgája
Shakspere Vilmos.
1. Az ostromolt Ardeát oda hagyván,
Kéjtől lihegve Tarquin tova hajt,
Szárnyán hitetlen vágya viszi csalfán,
Collatiumba titkos tüze tart,
Mely – hamv alatt most – kész kitörni majd,
És Collatin szép nőjét fogni át
Ölelő lánggal, szűz Lucretiát.
2. Tán ép e név „szűz” boldogtalanul
Gyújtá tüzét vad, sóvár szenvedélyre,
Midőn a férj, páratlan bájaul,
A pirt s a hó színt balga mód’ dicsérte,
Mely üdve mennyén fénylik rája, érte,
Hol égi fényben földi csillagok
Jós fénye tisztán s csak neki ragyog.
3. Mert ép az éjjel, Tarquin sátorában,
Boldogságának titkát fölnyitá,
Elmondva hölgye bájos birtokában
Mily ritka kincset bízott ég reá;
És róla büszkén, fenen állitá:
Több hirnevet bár birjanak királyok,
De ily remek nő nem mosolyg reájok.
4. Oh boldogság! mily ritka ember élvez,
És birtokod mily sebten eltünő!
Mint reg ezüstszín csöppje semmivé lesz,
Ha az arany nap lángja tűn elő,
Alig jött s már lejárt határidő:
Szépség, becsűlet, tartsad bár öledben,
Gyöngén van óva a sérelmek ellen.
5. Férfi szemektől a tetszés diját
Elnyerni szépség szószólók ne’kül;
Ékes szavakkal mért dicsérni hát,
Mi már magában fénylik remekül?
Vagy mért magasztja a férj hirnökül
A drága gyöngyöt, mely tulajdona
S tolvaj fülektől kéne óvnia?
6. Tán e magasztos hölgygyel kérkedése
Ejté meg a kevély királyfiat:
Mert gyakran csábit a fül bűntetésre;
Tán ez egyetlen gazdag kincs mit
Mará irigység, s gőgje fölriadt,
Alattvaló hogy oly üdvvel dicsekszik,
Melyért királyok szivöket epesztik.
7. Ez izgatá föl éretlen kevélyre
Vagy más idétlen ilyes gondolat;
Barát, becsűlet, rangja és kötélye:
Feledve minden, s elszántan halad,
Hogy oltsa tüzét izzó mell alatt.
Oh csalfa gyors hév! megbánás kihűt,
Fagy dúl fel ily hamar tavasz-derűt.
8. Collatiumba érvén a gonosz,
Ott Róma hölgye szivesen fogadja;
Versengve arczán báj s erény haboz,
Hírét magasbra melyikök ragadja:
Erény ha dicsekszik, báj pirúl miatt;
Ha báj pirúl, erény önt báj daczára
Fehér ezüst színt a pir aranyára[1]
9. Vénus galambja ád igényt a bájnak,
Hogy a fehér szinte kérje jog szerint;
Erény a bájpirt tartja birtokának:
Arany adta – mond – arany kornak e szint,
Hogy hordja arczán czímerpajzsakint
S használja harczon, ha rá ront a szégyen:
Halottfehér szint harag pirja védjen.
10. Lucretia arczán igy küzd báj s erény
Vitázva: a pir s a hó szín kié?
Mindegyik igy szól: mindkét szín enyém,
S jogát az ős időkre fölvivé;
Örökké harczuk’ nagyravágy tevé,
Oly nagy hatalmu lévén mindenik,
Hogy egymás trónját fölcserélgetik.
11. A rózsa s liljom zajtalan csatáját,
Arczmezején míg Tarquin bámulá,
Szemét a fondor hadsorok bezárják;
De hogy halált ne mondjanak reá,
Rabúl magát nagy gyáván megadá,
Mit diadalnak egy fél sem tekint,
S őt elbocsátná örömest megint.
12. „Ah! – szólt – mi bágyadt volt a nyelv s esetlen,
Fösvény: pazarló dicséretje rája;
Igaztalan volt hölgye bája ellen,
Mely száraz rajzán túl oly messze jára.”
Mit sejte még csak a férj dicsszavára,
Most megbűvölten látja Tarquin ottan,
Merő szemekkel, néma bámulatban.
13. E tiszta szent, ez ördögtől imádva,
Nem is gyanít ily álnok tisztelőt:
Hisz szenytelen szív nem gondol galádra,
S madár se fél nem ismert tőr előtt;
Fogadja bizvást nyugodt szívvel őt:
Fejdelmi vendég, tisztelet neki!
Hisz vágya titkát nem tüntette ki:
14. Mert azt a rang diszébe takará,
Aljas bünét felség redőibe;
S rút szándokáról más nem valla rá
Csak nagyon is hőn bámuló szeme,
Mely birva mindent, még sem éri be,
Sőt koldus-dúsan, még hiány a bőség,
S eltelve sokkal, többért eped ő még.
15. De sohse nézvén ridegen szemébe:
E szem beszédit ő nem értheté meg,
S ily könyvek oldaljegyzetit nem értve,
Érthetlenek a titkos érzemények[2];
Nem tudja ő még mi a tőr, csalétek,
Nem lát most buja pillantásiban:
A napvilágon szeme nyitva van.
16. Beszélt előtte férje nagy nevéről,
Ki vív a dús Itálja sikjain;
Dicsőjtve hírét égbe emelé föl,
Mily férfi lelkű bajnok Collatin,
Győzelmi díszszel csorba kardjain:
Örvendve a nő s karját fölemelve
Hálát sohajt az égre néma nyelve.
17. És menti jöttét – könnyü bármi mentség –
A titkos szándék nem tünék elő,
A derüs arczon felhő foltja sincs még
Förgeteges zimankót jelelő;
Míg barna éj, a rémek anyja, jő
S komor homályát a földön kitárja,
A nappal boltos börtönébe zárja.
18. És ekkor Tarquint ágyához kisérik;
Hogy fáradt s álmos, ily ürügygyel élhet;
Lucretiával már-már éj feléig
A vacsorára hosszan elbeszélget;
Most ólom álom harczra kél s az élet,
S minden teremtményt nyugalom takar,
Tolvaj viraszt csak, gond és szívzavar.
19. Ekként virasztott Tarquin nyoszolyáján,
Forgatva terve sokszoros veszélyit;
De szándokánál eltökélten állván,
Aggódó kétely hasztalan beszél itt.
Mindig vesztőt is nyerni-vágya szédit,
S a hol kitűzve nagy kincs díja áll:
Legyen halál rajt’, nem ijeszt halál.
20. Ki sokra tör, ki nyervágygyal teli,
És ki sovárog még nem birt után:
Az az övét bitang mód elfecsérli,
S többet remélve folyton veszt csupán;
A nyereség meg, ép ha nyer talán,
Csömörbe ejti, elfulasztja gonddal
S bukott szegény lesz minden bús vagyonnal.
21. Mindenik vágyik, érvén agg korához,
Birhatni vagyont, hirt s kényelmi kéjt,
S fonák törekvés ez uton föláldoz
Mindent egyért és egyet mindenért:
Bősz harcz dühében vért becsületért;
S a vagyonért? Oh a vagyont gyakorta
Minden egyébnek veszte gyűjti, hordja.
22. Igy elvetünk, koczkázva botorúl,
Való jelent remélt jövő fejében;
S míg e sovárgó nyervágy kórja dúl,
Az eszme kínoz bőség közepében,
Hogy mit se bírunk, s igy a birtat épen
Elhanyagoljuk, és növelni vágyván,
Elvész a birtok bölcseség hiányán.
23. Ép ily merényt tesz a király fia:
Kéjért becsűlet, mit zálogba áldoz,
S magát magáért kell elhagynia.
Lehet-e hű, ki nem hű önmagához?
S mikép lehetne bizodalma máshoz,
Ha önmagát igy rontja, csalja ő meg,
Oda dobva gyűlölt, szégyentelt jövőnek?
24. Lopózva jön az éjfél, síri csend,
Szemekre súlyos álmot teritő;
Baráti csillag egy sincs oda fent,
Farkas- s bagolyszó hallszik, rémitő:
Bárányt ragadni ép legjobb idő.
A tiszta lelkek békén alszanak,
A kéjencz s gyilkos vár virasztva csak.
25. A buja úr fölugrik fekhelyébül,
Karjára dobva lóg a köpenyeg,
Vágy s félelem közt ingadozva szédül:
Lágyan hizelg az, ez vésztől remeg;
De bünvarázsos kéjtől rontva meg,
Erényes Aggály hányszor visszalépe
S a durva őrült Vágy rohant helyébe.
26. Im most aczélját egy kovára sújtja
És a hideg kő szikrákat lövell,
Viasz gyertyáját ottan lángra gyújtja,
Vágyó szemét vezesse fényivel;
És ajkit halk szókra nyitja fel:
„Mint e hideg kő késztve tüzet ád,
Vágyamra késztem én Lucretiát.”
27. Majd annyi vészét fontolóra vévén
Sápadt remegve ocsmány szándokának,
Megveti-hányja hosszan lelke mélyén,
Belőle mily bú s kínok forranának,
S a folyton visszafojtott buja vágynak
Nyomoru vértjét gunynyal elveti,
Bűnterve ellen ekkép kelve ki:
28. „Aludj ki, fáklya! és ne nyujts világot,
Nálad dicsőbb fény hogy homályba szálljon;
Hunyj el gaz eszme! mig a ronda vágy ott
Mocskot nem ejtett amaz égi bájon:
A tiszta oltár tömjénfüstben álljon,
Borzadj ember romlatlan szive
A szűz erény havát szeplőzni be.
29. „Oh megcsufolt lovagnév s czímerem!
Oh rút gyalázat ős sirbolt felett!
Oh szörnyü gaz tett, melyből vész terem!
Bajnok, szerelmi ábránd rabja lett.
Valódi hőst illet csak tisztelet,
Mert olyan aljas lelkem tévedése,
Örökre lesz az homlokomra vésve.
30. „S túléli holtom’ a botrány jele
És czímeremben bántó folt leszen;
Csúf bélyeget süt a hirnök bele,
Őrjöngő lángom’ hirlelvén ezen.
S majd ivadékom – mert nevén e szeny –
Hamvamban átkoz s véteknek se tartja
Ohajtni: bár ne élt vón’ sohse atyja.
31. „Mit is nyerek, ha vágyam czélhoz ért?
Futó gyönyört, mely álom, hab, lehellet,
Hosszu kín árán vészsz-e percznyi kéjt?
Ki ad dibdábért örök üdvü mennyet?
Földúlsz-e szőlőt, hogy borát izleljed?
S vágynék-e koldus koronára, tudva,
Hogy a királybot rögtön földre sujtja?
32. „Hol Collatin álmodja szándokom’,
Nem ébred-é föl s ront, veszett dühében,
Gátolni, győzni a gaz szándokon?
Hol férji üdvét kezdik víni épen:
Ifjakra szenyfolt, gyász a bölcs szemében!
Túlélő szégyen, haldokló erény!
Örökké tartó gáncsul bűnmerény!
33. „Oh! mit találok majd mentő okul
Ily rút bünért, ha vádra kél velem?
Elnémul e nyelv, e szem magvakul,
Reszket inam, megzsibbad kebelem!
Bün súlya nagy! nagyobb a félelem,
S ily félelem nem küzd, nem is szalad:
Gyáván rogy össze rémület alatt.
34. „Fiam’, atyám’ ha meggyilkolta volna,
Vagy éltem ellen állott volna lesben,
Hozzá baráti frigy ha nem csatolna;
Még mentve volnék, hogy nejét szeressem,
S gyűlöletem rajt’ ily boszút vehessen;
De mert barátom s szeretett rokon,
Csúfságra, bűnre nincs mentő okom.
35. „Gyalázatos! – Biz az! De híre száll-é?
Gyülöletes! – Nem gyűlöl szerelem!
Szerelmét esdem. – Ám nem önmagáé!
Csak a kudarczot félem, rettegem.
Szilárdan állok, nem bir ész velem:
Kit bölcs szabály, nagy mondás megriaszt,
Kifestett kárpit megijeszti azt[3].”
36. Arczátlan módon ily tusára kelt itt
Az égő vágy s fagyos lelk’ismeret;
Elfojtja egyre szentebb gerjedelmit,
Minden gonoszb sugallatot követ,
S tiszta szándék így – egy perczenet! –
Megölve, döntve s annyira halad:
Bűnt is erénynek lát ál szín alatt.
37. „Kézen fogott, oly nyájas kérdezőn,
Égő szemembe lázasan tekintvén:
– Hisz drága férje kün a harczmezőn –
Nem hoztam-é tán bal szerencse hirt én?
Ott ült ez aggály égő arcza színén
Előbb piros mint rózsa gyolcs haván,
Majd rózsavesztett gyolcsként halovány.
38. „Hív aggályával – míg tartám kezemben –
Remegni készti keze az enyém’;
Megdöbben erre s reszket még hevesben,
Míg jó hiremmel föl nem emelém;
S mily édesen mosolyg ekkor felém!
Ha Narciss őtet ekkép látja állva,
Önszeretet nem öli vízhalálba.
39. „Miért vadászszak hát mentségül örvre?
Hallgat a szónok a hol báj beszél.
Kit bármi kis bűn mardos, gyönge, dőre;
A gyáva szívben szerelem nem él.
Hol biztató vezér a szenvedély,
S a hol kibontva tarka lobogója:
Nyulszív is indul bátran támadóra.
40. „El, gyermek-aggály! félre, habozás, hát,
Megfontolás, ész, vén kor, tanulság!
Szív soh’se tiltsa a szem vágyódását;
Gond bölcset illet s mély lélektusák.
Mit nekem az? Szerepem ifjuság!
Vágy a hajósom, báj a martalék:
Ki félne veszni, hogy e díj a vég?”
41. Elfojt szilaj kéj óvatos eszélyt,
Miként gabnát a dudva levele.
Lopózva megy s néz hallgatózva szét,
Bűnös reménynyel s aggálylyal tele:
Ezek vitáznak szolgákként vele,
S kétszín szavok úgy megzavarja végre,
Majd harczra hajlik, majd meg békeségre.
42. Lelkében a nő égi képe ül,
És ugyanottan látja Collatint;
És néz reá, s megdöbben, szégyenül:
Istenibb a szem, mely ő rá tekint,
Nem érti arczán ama csalfa szint;
Szivébe látni vágynék tiszta fénye,
De megromolva, nem hajt már erényre.
43. Sőt rab erőit föluszítja, költi,
A kik vezérök lángján föltüzelve,
Mint perczek órát, vágyát teli töltik;
S nő gőgjök, a mint urok tüze, kedve
A kellőnél több rabadót fizetne.
Igy viszi őrült átkos indulat,
S Lucretiának ágyához halad.
44. A záros ajtók e szobába át
Fölpattanván, elhagyják őrhelyök’;
De zörejök korholja szándokát,
S az orv vigyázvább bánik most velök;
Csikorgnak az árúló küszöbök;
Sikoltva látja éjkóbor menyét:
Meghökken, ám folytatja ösvenyét.
45. Kedvetlen nyílnak a lak ajtai,
Rézsen, nyiláson által szél omolt
A gyertyalángra, őt föltartani,
Arczába verve föl a füstgomolyt,
Kioltja a fényt, mely vezére volt;
De szenvedélytől izzó lehhel fújja
A mécs kanóczát, s ez kigyulad újra.
46. Egy keztyüt lát, a mint a mécs kigyúl,
Lucretia tűjét tűzte volt bele;
Fölveszi a padló szittyóirúl,
Megfogja s ujját szúrja meg vele,
Mikéntha szólna: e hölgy keztyüje
Ledér csinyekhez nem szokott! Siess,
Térj vissza! Itten minden szűzies.
47. Szegényke gátok! nem tartják fel őt,
Tilalmokat nem magyarázza jóra;
Keztyűt, szelet, ajtót, a késletőt
– Hisz próba csak mind – nem vesz fontolóra:
Miként az óra gátolt mutatója
Föltartva útján, késeng, míg egy órát
Betölts s lerója minden percz adóját.
48. „Hm! – szól – szokottak ilyen akadályok:
Igy érik apró fagyok a tavaszt,
Több ingerű lesz kikelet reájok
S fázó madarat szebb dalra fakaszt;
A mi becses, fáradság szerzi azt;
Mielőtt kikötne honába a kalmár:
Reá kalóz, vész, zátony, szirt, vihar vár.”
49. És most a végső ajtót éri ő,
Mely lelke mennyét zárja még előle;
Rajt’ a kilincs csak hamar engedő,
Mely vágya áldott tárgyát tiltja tőle.
Oh mint halad a romlottság előre!
Im, sikerért mer könyörögni, s várja,
Kedvezve nézzen ég, bűnösre, rája.
50. De míg hiú imáit küldi fel,
Az ég hatalmit oly sürgetve kérvén,
Hogy czélhoz érjen undok tervivel
S nyájas kegyelmök őrködjék merényén:
Felriad. „Ah hisz rablóul jövék én,
S borzadnak az ily tettől égiek:
Tőlök hogy várjak hát segélyt s kegyet?
51. „Szerelem, szerencse! istenem te légy hát!
Akaratomban eltökélt vagyok;
A vágy csak álom, míg nem tettbe lép át;
Bűnt old bucsú, bármily sötét-nagyot,[4]
Sziv tüze olvaszt félelem-fagyot.
Ég szeme hunyva, s édes kéj után
Éj köde ül a tett gyalázatán.”
52. Térddel az ajtót meglöké alant,
Gazul kilincsét nyitván ki előbb.
Alszik bagoly zsákmánya, a galamb:
Ím árulás az áruló előtt![5]
Kigyót ha látsz lesben, kerüld el őt.
De mit se sejt ő, s szendereg nyugodtan,
Kitéve gyilkos szúrásának ottan.
53. Galádul a szobába besuhan
És oda lát a még szűz ágyra épen;
Sompolyg körül, kárpitja zárva van,
A buja szemgolyó forog ürében;
E szem fogantá meg a bűnt szivében,
S a szív szava gyorsan kezéhez ére:
Szép hold elől a felhőt vonja félre.
54. Vakít, ha a szép lángsugározó nap
Egyszerre tör ki felhő lepliből;
Válván a függöny: ép ugy lecsukódnak
Tarquin szemei a fényözön elől:
Kápráztatón vagy a hölgy tündököl,
Vagy mintha némi szégyent érzene:
De im vakúlva, zárva lőn szeme.
55. Mért nem maradt meg e börtön-homályban?
Nem szülve több keservet és veszélyt,
Lucretia mellett tiszta nyoszolyában
Collatin ismét tölthetné az éjt;
De nyílik, s áldott szép frigy bomla szét,
S a nő szent üdve, élte kárba vesz,
A rá tekintő áldozatja lesz.
56. A rózsa arcz liljom kezén pihen,
S az így csalt vánkos nem kap csókokat;
Ez üdve vesztvén, boszus kedviben,
Szétválik és két oldalt feldagad
S halmai közé bájos főt ragad.
Miként erény szép szobra fekszik ottan
S parázna rút szem csügg rajt’ ámulatban.
57. Zöld takaróján másik keze fénylik,
S miként tavaszszal födve zöld virányt
A rükercze: oly hótisztán fehérlik;
Rajt’ izzadás-gyöngy van harmat gyanánt.
Szeme lehúnyva – alvó amaránt –
Édesen alszik pillék éjjelében,
Míg nem kitárul nappal díszeképen.
58. Lehelletével arany fürtje játszik.
Oh buja szűz! oh szűzi buja te!
Halál képmásán élet győzni látszik:
Élőn halál sötét tekintete,
S alvóra ez olyan bájfényt vete
Mintha nem is vón’ köztök harcz veszélye
S halál életben s élet abban élne.
59. Kék erü keble márvány gömbje: két
Meghódítatlan szűzí szép világ;
Nem hordtanak igát, csak urokét,
S eskü szerint őt híven uralák.
De ím Tarquinban megujúl a láng;
S czudar bitorként tör kivetni most
Trónusából a jogos birtokost.
60. Mit láthat, ott mit fenen nem csodál?
És mit csodál, hogy hőn ne óhajtná?
Rajong epedve báj látványinál
S szeme makacsul dőzsöl rajt’ soká.
Több bámulásnál, a hogy bámulá
Kék ereit bőr alabastromán át
És kláris ajku hószin gödrös állát.
61. Pihen vad arszlán martalékinál
S elfojtja már-már éhét győzelem:
Az alvó mellett Tarquin ép igy áll,
Vágy dühe enyhül míg csodál a szem,
Gyöngítve van csak, ám elfojtva nem;
Im a ki most zendülést csillapit:
Ép e szem bújtja ismét ereit.
62. S ezek, mint kóbor zsákmányló rabok,
Fásult, pribék nép, mely vértettre vágy csak:
Gyönyörüségök rablás és gyilok,
Nem értve gyermekkönyt s jaját anyáknak,
Gőgtől dagadva támadóra várnak;
A dobogó sziv riadót ver, int:
Ostromra szól az, kény és kedv szerint.
63. Dobogva szíve, szemét hajtja tüzbe;
A kéz az ostrom vezetője lett,
És az e rangra, méltóságra büszke,
Nyomúl kevélyen s ott hódít helyet
– Ország szivében – a kebel felett.
Kerek erődit kék erek hada
Halványan, árván hagyja most oda.
64. Len gyűlnek össze a csöndes odúban,
Hol a vezér, a drága úrnő fekszik;
Hirűl viszik, hogy víják iszonyúan,
S zavart zajukkal ekként fölijesztik,
Rémülve nyíl szeme, mely zárva eddig,
S kinéz az ott kin zajgó háborúra;
Ám lámpa lángján rögtön elvakúla.
65. Képzelj egy nőt, mélységes éjszakán
Mély álmából kit fölvert szörnyü látvány;
Hogy síri rém volt, azt hiszi maga,
S mind annyi izma reszket képe láttán.
Mily rémület! De oh! mögötte látván –
Mit szóljon ő? – a rémet, mely bizony
Többé nem álom, de való iszony.
66. Ezernyi aggály dúlja, gyötri őt,
Reszketve fekszik most mint ölt madár,
Fölnézni nem mer, s hunyt szeme előtt
Sok undok torzkép tűn fel s borzadály,
Minőt eléje kór velője tár,
Ki boszusan, hogy a szem éjbe szállt,
Csak rémesebbé teszi e homályt.
67. Érzé a kéz, mely még keblén pihent
(Mily durva víszer ilyen bástya ellen!)
Szegény lakója szív mint sebzi bent
Magát halálra s száll le-föl szünetlen,
És keze is rezg a szív verte mellen.
Dühhel telék el, semmi szánalommal:
Kivívni vágyik szép várát azonnal.
68. Előbb a rémült ellent kezdi nyelve
Alkura birni, mint egy harsonás;
Ki hó lepelről hóbb állát emelve
Kérdé, mi okból e vad rohanás?
Némán, jelekkel magyaráz a más;
De ő tovább is csak zaklatja s kérdi,
Mily szín alatt mer ily bűnt megkisértni?
69. Viszonza Tarquin: „Arczod színe itt,
Melyért boszúsan sápad liliom
S pirúló rózsát a szégyen pirit,
Szóljon értem s mondja el szív-bajom’;
E szín alatt jövék s meghóditom
Még soh’se hódolt várad’: a te vétked,
Hisz szemed árul el szememnek téged.
70. „Igy megelőzök feddést, gáncsolást:
Szépséged az, mely tőrbe készt ma dölni;
Tenbájad az, mely küzdni készte, lásd!
Töltsd hát be türve vágyam’, mely e földi
Üdvösségének tégedet jelölt ki.
Bár szégyen, ildom elfojtá e vágyat,
De új életre támasztá bűbájad.
71. „Látom, merényem vészt hozand reánk,
Tudom, tövis az ifju rózsa őre,
Meggondolám, hogy mézet véd fulánk,
Jól tudja mind ezt az eszély előre;
De siket a vágy, nem hajt bölcselőre,
Csupán a bájt csodálni van szeme,
S áhítja, bár jog s törvény ellene.
72. „Lelkem magában megfontolta már,
Tervem pirongás, bánat, kínszülő;
De gáton áttör szenvedélyi ár
Hanyatthomlok ha dühhel ront elő.
Tudom, e tettre önvád könye jő
S rám megvetés, gyűlölet vádja lázad:
Ölelni vágylak mégis, oh gyalázat!”
73. S magasra rántja római aczélát,
Miként ha sólyom fen szárnyalva száll,
Kit lenn madárka – meglapúl – ha lát,
Mert görbe csőre bizonyos halál:
Igy büszke kardja villogásinál
Hallgat a hölgy, s mint sólyom csengetyűit
Madár ha hallja, ép ugy reszket ő itt.
74. „Lucretia! még ma kell hogy birjalak;
Bosszúm erőszak, ha megtagadod:
Itt vérzel el tüstént e kéz alatt
S holtodba’ társul a szégyent kapod:
Mert megölök egy nyomorult rabot,
Holt karjaidba teszem, ha levágtam,
S megesküszöm majd, hogy öledben láttam.
75. „Igy Collatin, ki tégedet tulélt,
Mindannyi nyilt szem csufjává leve;
Fejök’ sütik le rokonid ezért,
Nevetlen fattyu lesz fiad neve,
Ki rajtok ily pironságot teve;
Bűnöd leszen majd tárgya gúnydaloknak
És róla egykor gyermekek dudolnak.
76. „Ha meghajolsz, hallgatni fog hived;
Nem ismert vétek létlen gondolat;
Jogos eszélynek tartják, elhihet’d,
Kicsit hibázni nagy czélszín alatt.
Ki tiszta szerrel együvé folyat
Mérges fű-nedvet s veszi gyógyitásra:
Eltűnt a tisztult méreg vészhatása.
77. „Hisz gyermeked s férjed javára szólok:
Hódolj! örökbe oh ne hagyj nekik
Gyalázatot, mely nem kopik le rólok,
És szenye foltját soh’se feledik.
Rabbélyeg, méhjegy? jobb ez mindenik,
Mert megjelölve jőni e világra
Nem önpironság: természet hibája.”
78. Most fölliheg és szólni megszün ő,
Mint baziliszk, azt gyilkos szemmel ölvén,
Ki – szűz erénykép – mint fehér ünő
Vergődve a grif horgas élü körmén,
Esd a vadonban, hol nincs semmi törvény,
A durva szörnyhöz, a ki nem jogot,
Csak vágyat ismer, sóvárt, undokot.
79. Ha barna felleg fenyeget világot
És bércztetőket rejt már köd borúja,
Föld méhiből szélfuvalom kel, áldott,
A sűrü párát onnan szertefúja
S nem ront le mindent égi háborúja:
Bősz hevet igy tart a nő szava vissza;
Alszik Pluto míg zeng Orpheus kobza.
80. Ám csak enyelg rút éji macska véle,
Míg karmai közt szegény egér zihál,
S kéjelg e kínon kesely szenvedélye,
Telhetlen ott is, hol bőség kinál,
Elzárva szíve jaj fohászinál:
Kéjvágya megkövül a könynek árján,
Eső csepjétől széthull bár a márvány.
81. Irgalmat esdve függ bús szeme rajta,
S nem néz ki szánás arczredőibül;
Oly szendén szóla s közben felsohajta,
S ez szép szavába új bájként vegyül.
Beszédiben megáll helyen kivül;
S megtörve hangja ép mondás közben,
Míg szólhat egyszer, rákezd három ízben.
82. Levente-esküt és barátit emlit,
Mindenható nagy Jupiterre esd,
Tekintse könyét s férje hű szerelmit
Emberi törvény, szent hűségi esk,
S az ég s a föld nevében kéri ezt,
Hogy visszatérjen vendég-nyughelyére
S becsület legyen, ne kéjvágy a vezére.
83. „Vendég-barátság ily dijat nyer-é?
Rút fizetésül ez-e rá a válasz?
Kútfőt ne bánts, mely szomjad’ elvevé,
Ne ronts, ne dúlj, ha mindenkorra kár az,
Soha lövésre visszás czélt ne válaszsz;
A jó vadász soh’sem feszít ijat
Lelőni még idétlen őzfiat.
84. „Férjem barátod: őt kiméld te bennem!
Te oly hatalmas, hagyj el tenjavadra!
Ah gyönge én, na hálózz hát be engem!
Ne csalj, hisz a gazt arczod nem mutatja!
Bár sóhajom, mint szélvész, elragadna!
Ha férfi még megindul nőjajon,
Győzzön sirásom, könyem, sóhajom,
85. „Mely mint zajongó tenger ostromolja,
Nem szűnve, sziklás, vészt rejtő szived’,
Hogy megpuhuljon, folyton rá omolva!
Hisz látni vízzé szétmállott követ.
Oh hogy ha nem vagy kőnél is kövebb,
Könyűimen lágyulj meg, irgalom!
Ércz kapun áttör gyöngéd szánalom.
86. „Hivém, előttem Tarquin mása áll,
S képét felöltéd, hogy szenyt rajta hagyj:
Bepanaszollak ég hatalminál,
Fejdelmi hirnév gázolója vagy;
A minek látszol, nem vagy az, avagy
Nem látszol annak, a mi vagy: egy isten!
Mert a király mint isten álljon itt len.
87. „S gyalázatod mit nő évsoron által,
Ha már bünöd tavasz előtt tenyész;
Az örökös, ha ily merényt nem átall,
Mit nem merészel, ha trón ura lész;
Még a köz ember neveiről se vész
– Oh ne feledd! – a gazság, szeny soha:
Királyi bűnt nem rejt el sír moha!
88. „Ily tett után csak az szeret, ki fél;
Ám az a boldog, kit szeretve félnek!
Szemet kell hunynod a czenk vétkinél,
Benned ha társát látja csak bünének.
Csak ezért is állj ellent vágyad hevének!
Nép tükre vagy te, könyve, iskolája:
Olvas, tanúl ben, képit rajta látja.
89. „És te a kéjnek lennél iskolája?
Ki ily csufos tényt leljen írva rajtad?
Oly tükre lészsz-e, hogy benned találja
Gazság kezesét s bűnre teljhatalmat?
Az undokságnak nyujtod szabadalmad’?
Örök dícs ellen szégyenpárton állasz?
S a szép becsűlet? ah, rimává vált az.
90. „Van fő hatalmad? Oh űzd véle el hát,
E tiszta szívből, lázadt szenvedélyed’!
Hogy irtsad a bűnt, adta ég e szablyát:
Oh hát ne rántsd ki, hogy még vele védjed!
Fejdelmi tisztet hogy’ lehet fölérned,
Ha rút bün igy szól: vétked volt a minta,
Utját mutattad, bűnre megtanitva.
91. „Képzeld mily aljas botrány volna ez
Ha hitszegésed’ másokban találnád.
A részrehajlás elsimít, szinez,
Csak ritka ember látja önhibáját:
Halálos ez, bár testvéredbe’ látnád!
Gyalázatában ah mint elmerül,
Ki félre sandit ön gaz tettirül.
92. „Hozzád ez ajk, te hozzád esd, ahít,
Nem csalfa kéjhez, szilaj frigyesedhez,
Hogy számüzött felséged visszahídd:
hízelgő csáb fut, majd ha ő veled lesz,
Színe előtt a vágy varázsa elvesz
S vakult szemedről köd borúja elszáll,
Hogy lásd, hol állasz s rajtam szánakozzál.”
93. „Elég! – kiált – a zablátlan dagály
E kérelemre nem fogy, sőt dagad.
Kis lángot elfujsz, nagy magasbra száll,
Melyet a szél csak elkap, fölragad;
Viszik adóul édes habjokat
A sós királynak kis folyók vidéki:
Bár árja nő, de íze csak a régi.”
94. „Ugy, ugy! – viszonz az – tenger vagy, királyi!
S im hullámidba öntik mocskuk árját
Rút vágy, gyalázat, szenvedély dagályi,
Hogy megfertőzzék véred óczeánját.
Ha jobb valód’ e sok kis szeny hatá át:
Tengeredet, hidd, fertő nyeli be,
S nem fertő vész el tenger mélyibe.
95. „Igy míg te rab lészsz, e rabok királyod;
Ők fölmagasztva, te lealjasodva;
Szép életök te, ők ocsmány halálod;
Pompában ők, te szégyenökbe vonva.
Árnyékba hitvány a nagyot ne vonja!
Silány bokorhoz czédrus nem hajol,
De czédrus alján hervad el bokor.
96. „Szolgáidat hát, vágyad’ tova tőled…”
– „Elég! az égre! dugva már fülem!
Hajolj vagy durván széttép bősz gyülölet,
S nem lágy kezével érint szerelem.
Megvetve hullád’ vállra emelem
S egy szolga czenk ágyára feldobom,
Hogy osztakozzék csúfos sorsodon.”
97. Igy szól, s a fáklyát eltiporja sarka,
Fény s kéj halálos gyűlölségben állván;
Szégyen van éjjel burkával takarva,
Legzsarnokabb a mély homálynak árnyán.
Rá ront a farkas, rí a árva bárány,
Míg ön fehér szép gyapja temeté be
Elfúló hangját édes ajk ürébe,
98. Szájába éji köntösét betömvén,
Jaját befojtá s a sirási vágyat,
Hűtvén tüz arczát tiszta szűzi könyén,
Minő csak erkölcs bús szemébül árad.
Oh hogy mohó kéj megfertőz ily ágyat!
Ömölni könye nem szűnnék soha.
Hahogy lemosná foltját valaha.
99. De éltinél is drágábbat veszit,
S az örömest veszitné mit nyere.
E kényszerű frigyből új harcz lesz itt:
Havakra kínt szül egy percz gyönyöre,
Fagyos közöny lép hő vágy helyire.
Szűz tisztaságnak kincse kirabolva,
S ím véle csak szegényebb lett a tolvaj.
100. A jól lakott eb veszti jó szímatját,
Tüzét az eltelt sólyom veszti fen,
Lomhán vadászva, menekülni hagyják,
Nem telik kedvök vad üzésiben:
A megcsömörlött Tarquin ép ilyen;
Túlédes élvnek émelygéseig
A telhetetlen kéjvágy eltelik.
101. Oh mélyebb a bűn semhogy mélyire
Korlátolt elme s képzet hassanak!
Az ittas vágynak hányás gyógyszere,
Ön undokságát ekkor látja csak.
Míg kéj dagályra tart: ható szavak
Nem fékezik meg, gőgje, heve árad,
Míg ló gyanánt ön makranczába fárad.
102. S most arcza petyhüdt, melyet színe hágy,
Szemöldje ránczolt, tántorg, szeme zárt.
A megalázott, gyönge, gyáva Vágy
Bukott koldusként sirja panaszát;
Míg lángja tartott, Bájjal szembe szállt
És rajta dőzsölt; ám az véget ért,
S kegyelmet esd most zendüléseért.
103. Igy jára Róma bűnterhelt fia,
Pedig a czélra mily lángolva várt!
Önmaga ellen kell most szólnia,
Hogy meggyalázva van egy élten át;
S feldulta lelke tiszta templomát,
Hol a romokhoz gyűl a gond gomolyja,
A megcsufolt királynőt tudakolva.
104. Alattvalói rútul pártot ütve
Földig leronták szentelt falait;
Megsemmisült halhatlansági üdve,
Melyet halálos vétkök veszni vitt:
Élő halál, örök kín rabja itt!
Előre látva ellenállt soká,
De lázadásuk’ nem gátolhatá.
105. Ily eszme gyötri őt az éjen által,
Győző fogoly, ki veszte, bárha nyert;
Gyógyíthatatlan sebet visz magával,
Mely nem enyészve gúnyol bármi szert.
Zsákmánya még hőbb kínok közt hevert:
Nyomasztó súlyát hordja ez a kéjnek,
Az viszi terhét a bünös kedélynek.
106. Az tolvaj ebként tova sompolyog,
Gyötör bárányként fekszik ez s liheg;
Az önmagát gyülölve háborog,
Ez körmivel ön húsát tépi meg;
Az futkos, izzad, s bűnösen remeg,
Ez marad s felsir rémes éjhomályhoz;
Az rohan s eltünt, útált élvet átkoz.
107. Az megy bűnbánó komor érzetekkel,
Reménytelen kidobva marad ez;
Az várva várja pirkad-e a reggel,
Ez – soh’se lássa fényit – esedez:
„Mert éji bűnt nap – úgymond – fölfedez,
S igaz szemem soh’sem gyakorolá
Elfödni vétket csalfa szín alá.
108. „Melyet szemem lát, akként véli ő,
Hogy azt a szégyent minden látni fogja,
S ohajtja soh’se múljék éjidő
S a látatlan bűn veszszen el titokba’:
Mert ő kitárja, mindent elzokogva,
S könyűi – mint víz mar aczélt – bevésik
Arczomba szégyen örök szenvedésit.”
109. Mit néki álom s nyugalom vigaszsza?
Legyen ezentul éj a szem felett!
Verdesve keblét, szívét fölriasztja:
Keressen – úgymond – e kebel helyett
Másutt magának tisztább lakhelyet.
Őrült buvában átkai szünetlen
Igy szórja titkos éj homálya ellen:
110. „Vigasz-ölő éj, poklok képe mása!
Szégyen tanúja, rémes lajstroma!
Fekete színpad, rút tett gyászolása,
Bűnnek dajkája, szennyrejtő loma!
Undok sötét név! burkolt vak rima!
Halál odúja! rabló, cselszövő!
Halk suttogással összeesküvő!
111. „Oh pára- s gőztelt, gyűlölt éjszaka!
Gyűjts hát ködöt s légy kelet elfedője,
Ha más bünömnek te levél oka;
Támadj a rendes folyamú időre;
Vagy ha fel is jut a szokott tetőre,
Mielőtt a nap elérné nyughelyét:
Mérges ködökbe rejtsd arany fejét.
112. „Fertőzze reggelt döglehelleted
És kórba döntse vészes pára mérge
A legfőbb bájt, a tiszta életet[6],
Mielőtt fáradtan délpontra érne;
S a gőz gomolya oly sűrűen érje,
Hogy a verőfény elfuljon borúján,
Örök vak éjbe délbe már lehúnyván.
113. „Ha Tarquin éj vón’, mint most éj fia:
A hold-királynőt meggyalázza ő,
És szolgalányi megcsufolt raja
Sem nézne többé éj keblén elő;
S így volna társam, búmban részt vevő,
S kínnak a részvét szolgál enyheül:
Mint vándorút beszéd közt rövidül.
114. „Most nincs csak egy is, ki velem pirúljon,
Fejét lesütvén, karját fonja össze,
Elfödve arczát, szégyent rejtve, bújjon;
Egyedül élve, fel-felsirva közbe,
Földet ezüstköny árjával fürösztve;
Szavamba köny, kínomba jaj vegyűl,
Örök keserv muló emlékeül.
115. „Oh undorító füst kohója, éj!
A féltékeny nap arczomat ne lássa,
Melyet sötétlő burkoddal födél,
S itt elgyötörve fekszik, szennybe ásva;
Tartson tovább csak borud úrkodása,
Hogy mit te szültél, minden bűnt, iszonyt,
Árnyadba azt el is temesd viszont.
116. „Ne tégy ki nappal szátyár nyelvinek!
Elmondja a fény – homlokomra vésve –
Történetét szűz erkölcs vesztinek,
S szent nászi esknek hogy’ lőn megszegése:
Tudatlan is, nem tudja bár, hogy értse;
Könyvek betűit, bűn-gyalázatom’
Olvassa, érti ez ábrázaton.
117. „Kicsinyt ha altat, rólam szól a dajka,
Tarquin nevével sírókat ijeszt;
Nevünk’ együvé kötvén szónok ajka
S szónoklatába díszül fűzi ezt;
Ha lakomán majd dalnok zengni kezd:
Figyelve hallják, mint gyalázza le
Tarquinius engem s Collatint neje.
118. „Oh vajha érte jó nevem hire
– Üres, hiú szó! – foltatlan maradna!
Ha a világnak eljut nyelvire,
Az ő fatörzse is meg lesz rohadva;
S nem érdemelten rá is szenny ragadna,
Ki e mocsoktól olyan tiszta, mint
Tisztán szerettem eddig Collatint.
119. „Látatlan szégyen rejtett foltja im!
Csúf seb, nem érzett kebelébe verve,
Rút bélyeget hord arczán Collatin,
S Tarquin ily ígét olvas e czimerbe’:
„– Sebét nem harczon, bék’időbe’ nyerte!” –
Ily rút sebet, ah! hányan hordanak,
Az, a ki verte, látja, tudja csak.
120. „Becsűletét ha férjem rá tevé,
Elrabolá erőszakos roham.
Oda van a méz! s én, mint here méh,
Gyümölcse nélkül töltém el nyaram
S orvul kifosztva állok itt magam:
Kóbor darázs tört gyönge kaptárodba
És szűzi méhed mézit mind kilopta.
121. „De én tevém, hogy jó neved oda;
Ám ép nevedben fogadám el őt:
Hogy’ küldhetém csúfság ne’kül tova?
Hogy’ vethetém meg a tőled jövőt,
Ki fáradtságról szóla nőd előtt?
Ki erényt magasztalt… Oh hogy’ sejthetém,
Hogy erénylepelben ördög lép elém?
122. „Mért marja át a szűz bimbót a féreg?
Veréb tanyán mért költ gyülölt kakuk?
Forrásba mért hull rút varangyi méreg?
Hogy’ lesz nemes szív zsarnokul hazug,
S szegik királyok önhatározatuk’?
Oh nincs e földnek oly jeles tökélye,
Hogy megfertőző némi szenny ne érje.
123. „Az öreget, ki kincset kincsre halmoz,
Görcs gyötri, köszvény és kínteli csuz;
Alighogy ellát az arany halomhoz,
Már epedezve ül mint Tantalusz,
S dús aratásból hasznot mit se huz.
Csak gyötrelem, mit kincséből nyer ő:
Hisz kórja ellen nincsen gyógyerő.
124. „Övé a kincs, de nem tud vele élni,
S rövidnap a fiú kezén vagyon,
Ki elbizottan, gyorsan elfecsérli.
Fukar volt atyja, ő pazér nagyon,
S oda az áldott s átkozott vagyon.
Ha édes vágyunk eljut birtokáig:
E perczben poshadt émelygőssé válik.
125. „Szilaj vihart hoz nyájas kikelet;
Kigyó sziszeg a hol madárka zeng;
Vírággal együtt gyom ver gyökeret;
Derék mit alkot, szétrombolja czenk;
Nincs semmi jó, mi igazán mienk,
Hogy vész ha jön rá, bármi alkalommal,
Lelkét, becsét ne veszsze el azonnal.
126. „Oh Alkalom! mily súlyos a te vétked!
Tetté te érlelsz átkos szándokot,
Farkast te küldesz, hol juhot lel, étket;
Bűn-tervelőnek idejét szabod;
Te vagy, ki megvet törvényt, ész-jogot;
S hol ki se vélné, éjsötét lakodba
Bűn tör, magához lelkeket ragadva.
127. „Eskjét miattad szegi Veszta szűze;
A hű erényt hányszor meggyilkolád!
Ha olvad erkölcs: tőled gyúl ki tűze,
Hirhedt kerítő, lázító, galád!
Botrányt ki ültetsz, irtván dics galyát,
Rabló, csalárd, orv! kitől az üdv búvá,
S már édje válik fanyar savanyúvá.
128. „Nyilt szégyenné lesz titkos kéjhelyed,
S bőjtté lesznek zárt ünneplakomáid;
Roncsolt neved lesz síma czím helyett,
A czukrozott nyelv üröm ízre válik;
Hév hiuságod nem tarthat sokáig.
Gaz Alkalom! szólj, hogy’ lehet tehát,
Hogy ily gonosz vagy s oly sok les reád?
129. „Mikor lészsz árva esdeklő hive,
Ki gyámolítva vágyát érheti?
Lesz-é egy órád pört fejezni be?
Nyomorba lánczolt lelket menteni?
Írt adni kórnak, kínt enyhíteni?
Vak, béna, sánta, csúzos les utánad,
De – Alkalom! – föl sohasem találhat.
130. „Míg orvos alszik, meghal a beteg;
Bitorló dőzsöl, míg nyomorg az árva;
Míg sír az özvegy, biró kéjeleg;
Mulat a kormány, míg nő vész ragálya;
Az irgalom hí, s ah nem érsz te rája.
Gyilkos, boszú, düh s rabló tetteit
Szolgákként óvják átkos perczeid.
131. „Ha hozzád fordult az Erény, a Hűség:
Ezer a baj, hogy kértét visszavesd,
Pedig fizetne, mit nem teve Bűn még;
Ez, ha üresen jő is, örömest
Megadod néki, a mit tőled esd.
Tarquin helyett jött volna Collatin,
De hajh! te álltál gátul utjain.
132. „A te bünöd lopás és gyilkolás,
Esküszegés, csábítás a tied;
Fondor csalárdság, ármány, árulás;
Vérfertezés iszonyit te szüléd;
S múlt és jövő minden vétkit, bünét
Czinkosul segítik csábjaid,
Terméstől itélet napjaig.
133. „Te, czimborája, rút Idő! vak éjnek,
Mogorva gondok gyors előfutója!
Ifjú kor átka, álnok rabja kéjnek,
Bú-őr, erény-csáb, bűn terhhordozója!
Mindent te dajkálsz s ki is irtasz újra.
Oh halld szavam hát, czélcsap, gaz Idő!
Gyilkosom is légy, bűnre keritő!
134. „Miért csené el szolgád, Alkalom,
Tőled kapott nyugvási perczimet?
Mért dúlta üdvöm’, órjás fájdalom
Örök létéhez fűzvén engemet?
Idő kötelme, hogy viszályt temet,
A bal hitet, tévelyt oszlatja szét,
S nem, hogy tapodja nászágy szűz diszét.
135. „Dicső: lehetned trónok bék’-hozója,
Lerántva álczát, igazat kitárnod,
Kor bélyegét rásütnöd vénre, óra,
Felkötni reggelt, éjjel őrül állnod,
Szorítni jogra jogtalan galádot,
Romokká zúzni büszke palotát,
Porrul rutítni tornyai aranyát.
136. „Dulj féreg ette pompás szobrokat,
Feledést etess dolgok enyésztivel;
Ó könyveket ronts s ferdítsd szavokat,
Vén holló szárnyát tépd meg, hulljon el;
Száríts ki agg fát, új sarjat növelj;
Aczélt emészsz meg, ős emlékekét,
S forgasd a sors szédítő kerekét.
137. „A nagyanyának adj ős unkát,
Tedd férfivá a gyermeket, s viszont;
Irtsd ki a gyilkos tigrisek hadát,
Egyszarvut, arszlánt, s szelidíts vadont;
Tőrébe fogd meg, cselt ki cselve font;
Gazdát vidits föl gazdag aratással,
Morzsolj le sziklát vizcsepp hullatással.
138. „Mért, hogy nyomort szülsz vándorlásod útján,
Ha kárpótlónak vissza soh’se térsz?
Egy árva percz csak, ismét visszafutván:
S rögtön barátod százezernyi lész;
Okulva tudnók, hol les ránk a vész.
Múlt éjjel is – ah! vissza egy órányit,
S én megelőzöm vészed rombolásit!
139. „Örök lét soh’se nyugvó napja te!
Tarquint utában bal szerencse érje!
Sujtolja őt sors, vészek véglete,
Hogy szórja átkát átkos bűnös éjre!
Szemét ijeszsze rémes árnyak éje,
Minden bokorban szörnyü büntudatja,
Formátlan, undok ördögöt mutatva!
140. „Zavarja éjét nyughatatlan álom,
Senyvedjen ágyban sorvadó beteg!
Reá siralmas búbaj serge szálljon,
Hogy nyögjön és ne szánja senki meg!
Kövezzék őt meg kőkemény szivek!
Vessék le szende voltuk’ szende nők,
Tigris dühével hozzá eltelők!
141. „Engedj időt, hogy fürtit tépje ki,
Önmaga ellen dúljon megbomolva!
Kétségbe esni adj időt neki!
Engedj időt, hogy éljen – ronda szolga –
Koldús ocsúját vágyva szimatolja,
És lássa, néki még ezek sem adják
Az alamizsna megutált falatját!
142. „Engedj időt, míg elhagyják baráti,
S vidor bohó gúnyt, csúfot űz vele!
Engedj időt, bú idejébe’ látni:
Idő mi rest s mi gyorsan pörge le
A dőreség, a játék ideje!
Engedj időt, hogy bűntudat panaszsza
Galádul használt idejét sirassa!
143. „Te roszra, jóra tanitó! tanits
Átkozom őt, ki tanítál e bűnre!
Őrjöngve rontson még árnyára is,
Öngyilkolásra váltig bujtsa bűne!
S gaz keze ontson gaz vért: ’sz hol kerűlne
Ez aljas ellen oly aljas, ki rajta
Hóhér gyalázó tisztjét végre hajtsa?
144, „S csak aljasabb még, mert habár királyfi,
Megszégyeníti korcsként szép reményit;
A rang magasán inkább tűn ki bármi,
Mi meggyülöltet avagy feldicsőit:
A legfőbb polczon legfőbb szégyen ér itt.
Hold elbuvását mindjárt érezik,
Míg bár mikor csillag rejtezik.
145. „Szénszárnyu varju fetrenghet iszapban,
Nem látszik rajta szenny és sárdarab;
De csak fürödjék hószin hattyu abban,
A folt ezüstös tollain marad.
Király dicső nap, míg vak éj a rab;
Szálló szunyogra nem is figyelünk,
S a sas után bámulva néz szemünk.
146. „Eh mit! hiú szó! szolgálj jó bolondot!
Te gyönge biró, hangmeddő silány!
Tudósi körben legyen pörre gondod,
Botor vitákban soh’se lesz hián!
Engem ügyemben már nem véd a jog,
Szópörre biz egy batkát sem adok.
147. „Tarquinra, Éjre, és rád, Alkalom
S Idő! sok átkom mind hijába lész!
Hijába szégyent még káromlanom!
Hijába a dacz: megtörtént a vész;
Mit ér a szó-füst? Semmivé enyész;
Egyszer segít csak valamennyi gondom,
Ha meggyalázott véremet kiontom.
148. „Miért remegsz e szóra, gyáva kéz?
Dics rád, s szennyből ha megmenthetél:
Mert hogyha élek, szégyenemben élsz;
Ha meghalok, jó hírem benned él.
Ha védni úrnőd’ visszaijedél
S az orvölést nem vállalád magadra:
Öld meg magad, s őt, ki magát megtagadta!”
149. Szólj s a legázolt ágyról felriadtan,
Kétségbe esve gyilkos szert kutat;
De nem vágóhíd laka, s nincs szer ottan,
Lehelletének nyitni más utat,
Mely ajakán át lengve égbe hat,
Szétfolyva mint füst Aetnabércz fölött,
S mint mely kilőtt ágyú felfüstölög.
150. „Hijába! Élek, s nincsen eszköz áldott
Hogy éltemet, az átkost, érje vég.
Féltem, midőn ő kardot rántva állott,
S most – ölni szintén – kardot keresék.
Hű voltam akkor s igaz feleség,
S az most is! – Oh hogy’ lehet az? Hiszen
Ellopta Tarquin szűz hűség-diszem.
151. „Oda van, a mért élni szereték;
Nincs ok, halált hát hogy remegni kelljen.
Csúfság ruháján dics-jel lengne még
Ha a halálban megtisztulna keblem:
Haldokló élet, élő szégyen ellen!
Szegény vigasz bár ártatlan szelenczét
Égetni el, ha kilopák a kincsét.
152. „Oh Collatin! megfertezett ajak
Szennyteli ízét soha ne izeljed!
Esküszegőként hogy megcsaljalak,
S rászedjem a te hű, igaz szerelmed!
A fattyu sarj ne töltse bé e keblet,
S ne dicsekedjék az, ki meggyalázott:
Kölykét te dőrén atyaként vigyázod!
153. „S ne mosolyogjon titkos kedvteléssel,
S gúnynyal ne sértsen ő és czimborái!
Tudd meg: nem átkos aranyért vivék el
Kincsed’ lakodból, tolvaj rabolá ki!
Ensorsomért magam tudok kiállni,
S nem lesz leróva kényszerü bünöm,
Míg életemmel meg nem bűnhödöm.
154. „Ah soh’ se érjen bűnöm mérge hozzád!
Hibám ravasz mentséggel nem fedem;
Nem kendőzöm be bűn sötétlő arczát,
Ez álnok éj förtelmit rejtenem.
Mindent kitárok! zsilip lesz szemem.
Mint bércz vizéből önti tiszta könyét,
S lemossa árja szám beszéde szennyét.”
155. Elhallgatott a síró fülmile,
Lágy éji dalja már nem kesereg;
Éj ünnepélyes-búsan szálla le
Sivár pokolba, s fölpirúl a reg
S szépek szemét sugárral tölti meg:
Arczába nézni e hölgy fél csupán,
S ezért sovárog örök éj után.
156. Rézsen, nyiláson nap pillanta be,
Kémlelve mintegy, hol sír rejtekében?
Zokogva kéri: „Oh szemek szeme!
Miért kacsintasz ablakomba épen?
Csiklandva játszszál alvóknak szemében.
Ne bélyegezd meg arczom’, fény-gyilok!
Mért tudná nappal, a mi éjtitok.”
157. Igy kezd, a mit lát, mindennel perelni.
Valódi bú vak, s durczás mint a gyermek,
Kinek, ha duzzog, nincs kedvére semmi.
Agg kín ismer, az ifju nem, türelmet,
Míg régi bút a tartam hossza tör meg;
Szilaj s ügyetlen úszóként az új
Túl sok vívódás közben vízbe fúl.
158. Mélyen merűlvén gondok tengerébe
Mind arra, mit lát, pörbe szállva támad;
Bármely keservben búja tűn elébe
És bármi tárgynál megsajdúl a bánat,
S ily tárgy tolúlva gyorsan váltva árad;
Fájdalma olykor néma, szótalan,
Majd neki bőszül s tenger szava van.
159. Haragra gyúl, ha víg korányi dalra
Zendűl madárszó, édes dallamú;
Fájdalma mélyét jó kedv fölkavarja:
Vérig sebez bús szívet vig tanú,
Bú társaságán lel gyönyört a bú;
Igaz keserv akkor vigaszteli,
Ha együttérző mását fölleli.
160. Megfúlni partnál legkeservesebb;
Éhet fokoznak teli asztalok;
Balzsamja láttán jobban fáj a seb,
S enyhet ha lát, kín legjobban sajog;
Hömpölyg a mély bú, mint csöndes habok,
Fentartva árjok’ gátló partokon,
S gúnyt bú áttör korláton, jogon.
161. „Gúnyos madárkák eltemetve fojtsák
Keblükbe vissza dalló kedvöket;
Fülem ne bántsa zengő szózatosság,
Nincs nyugtalan szívharczban nyugszünet[7];
Víg vendéget ház gyásza nem türet.
Az halljon ily dalt, ki gyönyörrel éldel:
Búdal a búnak, könyek ütemével!
162. „Ki meggyalázást dallsz, jer, Philomela[8],
Hadd rejteked e szétszórt fürtbe ásnom;
Sír rajtad a föld, s igy mind annyi méla
Dalnál szemem is egy-egy könyt bocsásson,
És az alaphang lesz mély zokogásom:
Tereüst te zenged, váltva dús dalod;
Mint vég sor én Tarquinról dúdolok.
163. „Kebled’ tövissel szúrod, sebezed,
Igy tartva ébren éles kínjaid’;
Szegény utánzód én meg tőrt veszek
S szemem íjesztve szívem tartom itt,
S elvérzik a szív, szem ha hunyorít,
Mint hegedű láb, ily szer hangolója
Szívhurjainknak fájó dalra, szóra.
164. „S szegény madár! mert nappal néma vagy,
Átallva, hogy meglásson bármi szem:
Hol izzó hőség s nincs zord téli fagy,
Lakunk magányos, mély vadon leszen,
Hol bús dalunk kisérletet teszen:
Váljék szelíddé tőle a vadállat,
Már az ember itt is barommá válhat.”
165. Mint felriasztott őz ijedve néz föl,
S utat futásra – tétováz – keresvén,
Vagy mint kanyargó téveg sűrüjéböl,
Ha nem találjuk, merre visz ki ösvény:
Igy haboz ő is, önmagába’ küzdvén.
Élet, halál: vajon a jobb mi lesz?
Fertőzve az, szégyen adósa ez.
166. „Magam’ megöljem! Ah, de hisz az ily tett
Lélekre, testre szennyül szállana!
Nem sínyli úgy, ki fél vagyont veszített,
Mint kinek elvész összes vagyona.
Ah, mily kegyetlen jár el oly anya,
Ki két fia közül – ha egyik halott –
Kész vón’ megölni társát is legott.
167. „Testem vagy lelkem: többet melyik ért,
Míg szűzi volt az s ez szállt egekig!
Ha részrehajlék szivem: melyikért,
Míg férjemé s mennyi volt mindenik!
Oh jaj! fenyő kérgét ha lenyesik,
Ág, gally leszárad s elapad a nedve:
Lelkem is így vész, kérge van lefejtve.
168. „Kivítta házát, nyugtát fölzavarta,
Lakját kifosztva szórta szét az ellen;
Templomba dúltan, csúfság mocska rajta,
Durván gyalázat tartja átölelten:
Oh hát ne mondd, hogy vétek isten ellen,
Ha most e váron rézst ütök, hiszen
Gyötrött lelkemet szabadra viszem.
169. „De nem halok meg, míg nem kora holtom
Okát, alapját meg nem tudja férjem
S rajt’, ki miatt kell éltemet kioltnom,
Boszút fogadjon vég perczemben értem.
Tarquiné legyen bűn mocskolta vérem,
Ő szennyezé be, érte ontom én ki,
Vég iratomban meg lesz írva néki.
170. „Legyen a tőré szűz becsületem,
Mert e csufolt test vész el általa.
Túladni dús, dicsetlen életen,
Úgy él egyik, ha a más meghala;
Hírnevet úgy szül szégyen hamuja:
Holtommal a gúnyt, gáncsot leverem,
Vesz a gyalázat, újra él hirem.
171. „De vaj! örökbe mit hagyjak tenéked,
Te drága dúlt kincs drága jó ura?
Nőd elszántsága legyen büszkeséged,
Példája intsen, hogy kelj boszura,
S tettéből olvasd, mit eléd ira:
Mint én magam’ megölöm, ellened’
Úgy kell neked Tarquint elvesztened.
172. „Vég rendelésem ím ez röviden:
Testem a földbe, lelkem égbe térjen,
Fogadd te édes eltökélt szivem’,
Becsűletem a sebző tőré légyen,
S nevem’ ki tiprá az övé a szégyen,
S élők közt élő jó hirem kiosztva
Kik léptemet nem ferdítik gonoszra.
173. „Collatinom! majd mind ezt végrehajtod:
Oh jaj mi végre hajtnak engemet!
Vérem lemossa a szégyent, a foltot;
Rút jegyü bűnt dicső vég eltemet.
Szólj, szív: igy, igy lesz! sorsod ne remegd!
E kéz leszen, nézd, leverőd, ne rettenj!
Veled hal ő is győztök mind a ketten.«
174. Elszánva búsan gyilkos tervezetben,
Letörli könyét fénylő szemirül,
S tompán cselédjét hivja és rekedten,
S mint eszme szárnyán a kötély repül:
Sietve az úrnőjéhez kerül,
S meglátva arczát: rét lapály az, véli,
Hol épen olvad rajt’ a hó, a téli.
175. Szelíden aztán jó reggelt kiván,
Halkan, szerényen: erkölcs hű jele;
Elborul ő is hölgye bánatán,
Ki homlokán bú öltönyt visele;
De szóba állni nem mert még vele:
Két szeme napja mért borúlt homályba?
Szép arczait mért mossa kínok árja?
176. De, mint a nap lementén sír a föld,
S egy-egy könyűs szem mindenik virág:
A lány szeméből a köny úgy ömölt,
Honnan rokonszenv s aggály sajtolák;
A hölgy egéről két szép napvilág
Sós óczeánba vész el s huny ki lángja:
Harmatos éjként sír ezért a lányka.
177. Igy áll sokáig a két szép teremtés,
Mint kútmedenczén márvány alakok.
Ah! egyiköknél jogos a kesergés,
Hogy társa is sír, csak részvét az ok;
Hisz e szelíd nem oly gyakran zokog:
Fáj látniok idegen kínokat,
S megtel szemök vagy szívök megszakad.
178. Viasz a nősziv, férfi szíve márvány,
Ugy alakulhat mint márvány akarja;
A gyönge hódol, s csel, erőszak, ármány
Más idegen minták után csavarja;
Bal sorsa bűnét hát ne rójjuk arra,
Ki oly bűnös csak, mint viasz, ha rá
Valaki ördög képét vakará.
179. A nő kedélye nyájas, síma róna,
Láttatja apró férgek seregit;
A férfi, mintha zordon erdő volna,
Odvakba titkos vészek búnak itt.
Kristályon porszem feltünik legitt;
Bűnt bátor arczczal férfi rejt csak el,
Nő arcza nyilt könyv, minden vétkivel.
180. Ne káromold az elhervadt virágot,
Korhold a durva hervasztó telet;
Gáncsold a gyilkost s nem a kit levágott.
Kárhoztatást ne mondj a nő felett,
Ha férficsábok áldozatja lett;
Férfin a bűnsuly, ki szégyenbe ránt
Gyarló szegény nőt martalék gyanánt.
181. Lucretia sora ím például áll;
Meglepve éji orvnak általa:
Fenyegetőleg hirtelen halál,
És meggyalázás, hogyha meghala!
Oh! ellenállni oly veszély vala,
Hogy teste zsibbadt, aggálylyal telék el:
Mit nem tehetni csúfot, tetemével!
182. Most megszólítja a hölgy nyájasan,
Nyomora mását, a siró leányt:
„Oh szólj, leánykám! könyed mért rohan
Orczádon által záporár gyanánt?
Azért ha sírsz, mert búm látása bánt:
Hiú segély ez, tudd meg, gyermekem!
Hisz igy segítne enkönyűm nekem.
183. „De monddsza, Tarquin – s itt mélyen sohajt
És elakad – mily tájban távozék?”
„Biz rest hanyagság s vétek gáncsa rajt
– Felelt a lányka – még fön sem valék;
De van hibámnak egy mentsége még:
Keltemkor nyilt csak reggel hajnala
S már Tarquin akkor távozott vala.
184. „Ám asszonyom! szabad kutatnia
Hivednek, arczod mért oly borúlt?”
„Csitt! mondjam el bár – szól Lucretia –
Ismételése nem könnyítne bút:
Több mint mit ajkam kifejezni tud,
S ki többet érez mint mennyit kimondhat,
Ily iszonyu kínt híhatok pokolnak.
185. „Tollat, papírt, menj, s tintát hozz nekem!
Maradj! hisz itt van! észre most veszem.
Mit is akartam? Bízz meg, gyermekem,
Egy emberünket, ha készen leszen,
Édes uramhoz levelet viszen.
Mondd meg, sietve készüljön utjára,
Sürgős, s irásom meglesz nem sokára.”
186. Kiment a lányka, s a hölgy irni kezde
Soká haboz a toll a levelen;
Heves csatára kél a bú s az eszme,
Mit ész leír, kitörli érzelem:
Ez itt czikornyás, rosz az, dísztelen.
Mint bemenetnél forr a népgomoly:
Eszméi serge igy tolong, omol.
187. De végre irja: „Méltó drága férjem!
Köszöntlek én, méltatlan hitvesed.
Áldás reád! Oh kérlek, tedd meg értem,
Ha látni vágysz még, egykor kedveset:
Siess, rohanj, mert sürgős az eset!
Gyászos lakunkból levelem’ irom;
A szó rövid, de hosszu, hajh! kinom.”
188. Most egybe hajtja szívkeserv tanúját:
Kín bizonyos, a szó bizonytalan.
Néhány sorából lássa férje búját,
De ki ne tudja, milyen búja van:
Mert szólni még nem mer világosan,
Hogy tán ön undok bünének ne vélje,
Míg ki nem omlott megtisztítva vére.
189. Még őrzi, gyűjti kínja szenvedélyét,
Hogy majd ha megjő mind eléje tárja;
Ha itt nyögés, jaj, köny elveszi élét
Gyalázatának, akkor gyanu árnya
Világ előtt sem háramlik reája.
Hát levelét se mocskolják szavak:
Illőbb, helyettök tettek szóljanak.
190. Több, kínt ha látsz mint csak ha hallanád,
Mert szem a fülnek végig magyarázza
A néma játék rémes folyamát,
Keserv szerepét hol mindenki játsza;
Míg hallva fél csak a szív búja, gyásza.
Mély víz-szorosnál jobban zajg sekély:
Apad a bú, ha a szó szele kél.
191. Most lepecsétli, levelére irva:
„Uramnak, Ardeában, sürgető.”
Váró, mogorva szolgáját behivja,
Menjen, rohanjon, kéri, készti ő,
Mint rest madár, ha éj viharja jő.
Ah! neki mászik, ki száguldva fut:
Vad szenvedély ily végletekre jut!
192. A házi csatlós mélyen meghajolván
Merő szemekkel bámul s elpirúl;
Veszi tekercsét; ám szó nem kel ajkán,
S tova siet bárgyún, ártatlanúl;
De ki szivében bűn tudatja dúl:
Azt hiszi, bárki szégyenét kutatja;
Lucretia véli, hogy pirúl miatta.
193. Pedig biz isten! bátorsághiány,
Gyámoltalanság volt annak oka;
Ily együgyű teremtés szó hián
Tettel beszél csak, míg szolgák soka
Fogadja hogy fut, s lomhán megy tova;
E régi hű legény, az isten adta,
Szemmel beszélt, de szóval nem fogadta.
194. S buzgalma pirjával gyujtott gyanút,
Mig lángban ége mindkettőjök arcza:
Oh! hátha Tarquin gaztettén pirúlt!
S vele pirúlván, néz merőn ez arczra,
S ezt a komoly szem még inkább zavarja;
Minél hevesbben gyúl a szolga vére,
Azt hiszi ő: miatta csak, csak érte!
195. A hírvivő alighogy utra kel,
Ah mily soká jő! már is igy sohajt.
A lomha perczek! Vaj hogy’ töltse el!
Mert már megunt volt könyt, nyögést s sohajt,
S úgy kimeríte kín kínt s jaj a jajt,
Hogy egy időre megszünik sirása,
Míg új folyást lel újabb gyászolásra.
196. Eszébe jut most egy szép művü festvény:
Priam Trójáját ábrázolta az;
Rá Helenáért szörnyü véget eskvén
Alatta Graecia gyűlöng és hadaz,
Felhőkig érő Iljont támad az;
S e vár a vásznon, ah, mi büszke volt,
Az ég is, hogy csókolja, rá hajolt.
197. Ezernyi gyászos tárgynak a müvész
Holt éltet ád itt, természet gunyára.
Sok száraz csepp, ím! síró könyü lész,
Lekaszabolt férj testén nőköny árja;
Amott pirosló vérből kél a pára,
S a haldokló szem hamvas fénye pislog;
Miként parázson húnyó szikra villog.
198. Ott látni árkászt, portól mocskosan,
Arczán verejték, sánczot ásva, törve;
A tornyokon fen nézők serge van,
Rézseken által széttekintve körbe,
Nem nagy örömmel le a görögökre.
Oly gondosan szép s finom e remek:
Láthat’d, mi búsak a távol szemek.
199. Hadnagyjain a felség mily deli!
Nézd, arczokon diadal érzete;
Az ifjuság gyors, bátor, lángteli;
De közbe néha festő ecsete
Remegő, sápadt gyávákat vete:
Szakasztott olyan mint paraszttömeg,
Megesküszöl, hogy látod mint remeg.
200. Ulyssesen s Ajaxon, jer s csodáld,
Hogy alkotá meg arczokat müvészet!
Mindegyiken a szív kitárva állt,
Olvasható rajt’ minden eszme, érzet:
Ajax szeméből ádáz dacz, düh nézett,
Ulysseséből nyájasság, csel és
Ildom s mosolygó önmérsékelés.
201. Ott Nestor ajkán kél komoly beszéd,
Tán harczra buzdít hellen hadakat;
Oly méltósággal lejti két kezét:
Szemet, figyelmet megbüvöl s ragad;
Ezüst szakála – úgy hinnéd magad –
Fel- és alárezg, s ajkáról e mellett
Fölfodorodva száll párás lehellet.
202. Körötte bámész tóduló sereg,
Elnyelve mintegy bölcs szavát, tanácsit;
Mind fülelő, más arczu ezerek,
Mintha syréndal volna a varázs itt;
Ez kicsiny, az nagy, hátul meg a másik
Elrejtve, nézd! mint fölágaskodik:
Szemet müvészet igy csal ily fokig.
203. Ez itt kezét egy más fején nyugasztva,
Szomszédja füle árnya nyugszik orrán;
Azt a tolongás fojtja, elfulasztja;
Amaz zihálva dúl-fúl, zúg mogorván,
És dühe árja föl magasra forrván,
Ha aranyajku Nestor nem beszél,
Tán harczra kelne boszus kardaczél.
204. Sok volt a művön képzeletre szánva:
Élethű, elmés s oly csaló találmány;
Achill helyén csak kelevéze álla,
Egy keze tartá, maga hátul állván
Láthatlanul, csak lélek szeme látván.
Arczot, kezet fest, lábat vagy fejet,
Hogy az egészet lássa képzelet.
205. S midőn reményök, Hektor sikra száll,
Fen a vivott bástyákat ellepik
A trójai szülők, s kardja lángjinál
Büszkén fiára ismer mindenik;
De oly csodásan játsznak képeik:
Örömükön sulyos bú árnya volt,
Mint csillogó aczélon rozsdafolt.
206. S dardáin partról, a csaták teréröl,
Foly a piros vér szittyós Simoisba;
Ott is dagadva hullám hada kél föl
S csatát utánoz, partot fölszakítva;
Kiront reá, dúl, majd visszavonulva
Ujabb sorokkal egyesül s velök
Tajtékos árt a szirtes partra lök.
207. E mű előtt áll a hölgy, s néz egy arczot,
A melyre minden kín legyen bevésve.
Kínbélyeget gond sok arczára karczolt,
De minden inség nem honol egyén se
Csak Hekubáén, ki kétségb’esésre
Jut, agg szemekkel nézvén Priamusra,
Pyrrhus előtt fekszik vérbe uszva.
208. Rajt’ festi művész, finoman tagolva,
Mint vesz, enyész báj, gond s idő miatt;
Arczán redő, folt torzító gomolya,
A régi kecsnek nyoma sem maradt;
Megfeketült a kék vér ez alatt;
Forrása nem buzg, ér-cső aszik össze:
Holt testbe igy van élet börtönözve.
209. E gyászos árnyon csügg Lucretia,
Kinek bujától rá önkínja néz;
Mi sem hiányzik, csak a száj jaja,
És keserű szó, átkozódni kész:
Ezt adni, nem volt isten a müvész;
Méltánytalan hát – mond Lucretia – annyi
Kínt adni néki s nyelvet megtagadni.
210. „Oh hárfa – igy szól – hangtalan szegény!
Hangot kinodnak síró nyelvem ad;
Priam sebére gyógyírt viszek én,
Megkáromolván Pyrrhust, gyilkosát,
Könyemmel oltom Trója városát,
S mind annyi hellen ostromlóitok
Ádáz szemét kivájja e gyilok.
211. „Hol a rima, ki ily viszályra gyujta?
Hadd tépje báját körmöm szerteszét!
Az égő Tróján csüggő boszu súlya
Vádolja Parist, kéjvágyad tüzét;
A te szemed szítá e lángveszélyt,
S Trójába most e bűnös szem miatt
Vész apa, szülő, lányok és fiak.
212. „Mért van, hogy egynek kedvszeszélyibül
Egész hazára árad köz veszély?
Fejedre szálljon súlya egyedül,
Ha egyedül magadra vétkezél!
S ha bűntelen vagy, mért lakolj ezér’?
Egynek bünéért, mért buknék el annyi?
És vészbe mért kell egy népnek rohanni?
213. „Hekuba sír itt, Priamus hal ott,
Itt dűl le Hektor, Troilus leszédül;
Vérpatakokban fekszik a halott,
Barát barátját sebzi tudta nélkül!
És mind e romlás ama buja kéjbül!
Ha fia vágyát apja féken ója,
Hirtől ragyog most s nem lángtól e Trója.”
214. Érző könyet sír a festett keservre:
Mert fájdalom mint a harang olyan:
Ha már megindult, viszi, hajtja terhe,
Egy ujj nyomástól sír, búg, untalan;
Igy kezdte ő is, s most bús szófolyam
Ömöl a színzett, rajzolt búra át:
Kölcsönbe színt vesz s ennek hangot ád.
215. Majd ez egész festményen áttekint,
Mind azt siratva, ki boldogtalan;
Végül egy nyűgzött ficzkót lát, a mint
Phryg pásztorokra néz siralmasan;
Ám aggó arczán kedv derűje van,
S megyen velök oly készen, meghajolva,
Mint Türelem, ha önkínját gunyolja.
216. Itt mutatá meg remekül müvész,
Mint rejthet ármányt ártatlan alatt:
Mint jár szerényen, búsan, sirva néz,
S készen hajol meg bármi kín alatt;
S oly vegyületben szinzett arczulat,
Hogy rajt’ piros szín bűnre nem utalván,
Réműletet sem árul el a halvány.
217. Valódi ördög rögzött másaképen,
Olyan őszinte jámbor színt mutat,
S gaz tervét oly hűn őrzi rejtekében,
Hogy még a féltés sem gyanít, kutat,
Ily derűlt napra hogy viharjukat
Zudítják ármány, hitszegés, cselek,
S pokoli szenny lesz ily szent arcz felett.
218. Súnyó Sion ily szende színben álla,
Ki majd varázsos ál meséivel
Lesz agg, hiszékeny Priamus halála,
És szava bűnös lángként gyujtja fel
Dús fényű Iljont: égbolt borul el,
S örök helyökről csillagok lefutnak,
Hisz tükre eltört önnön sugaruknak.
219. Hosszan tekint e képre, és vigyázza,
S korholva szól: bár remek a művész,
Sinon vonásit mégis elhibázta;
Ily szép alakban gazság nem tenyész
– S reá merően és bámulva néz –
Ah mennyi hű jel van együgyü arczán!
Hazug a festvény! ezt itéli aztán.
220. „Az lehetetlen – szól – hogy annyi csel, bűn –
– Csaknem kimondá – lakjék ily szemekben!”
De emlékében Tarquin képe feltűn,
És nyelvén a szó fölakadva lebben;
Nem végzi be az első értelemben,
Viszára váltja: „Biz lehetlen az,
Hogy ilyen arczot öltsön orv, a gaz.
221. „Mert ép minő az álnok Sinon ottan,
Oly szomorúan higgadt volt s szelid,
Lakomba lépvén, Tarquin, fáradottan,
Mint kit a bú vagy munka kimerit:
Ép oly csalárd szín rejté vétkeit.
Priamus annak nyujtott volt kezet,
Tarquinnak én, s Trójám is úgy veszett.
222. „Nézd, nézd, Priam mint figyel és könyez,
Látván Sinonnak kölcsön könyeit;
Vén, még se bölcs? – Oh jaj! hisz oly köny ez,
Mind annyi csepje egy-egy hőst veszit;
Nincs víz szemében: omló tűz ez itt!
Ily gömbölyű szép gyöngyöket ti szántok:
Olthatlan lánggömb, száll az mind reátok!
223. „Fagyos pokolból lop sátán erőt:
Tüzében ím Sinon fagytól remeg,
E fagy viszont eltölti tűzzel őt;[9]
Igy egybe forrnak eme végletek,
Könnyen bizó bambákat ejtve meg.
Igy csalja Sinon Priamust könyével,
S majd Trója ép e vértől gyúlva ég el.”
224. És megragadja bősz harag kitörve,
Hogy türelem, hogy mérsék tova szállnak;
Az érzéketlen Sinont tépi körme,
Kiben egy átkos ellent lát, talál csak,
Ki undorává lett önönmagának;
De végre megszűn, s fölmosolygva eszmél:
„Oh balga! hisz nem-érezőt sebeztél!”
225. Ekként dagad s száll fájdalmának árja,
Időt kifáraszt síró indulat;
Reggelre vár most, majd az éjt sovárgja,
S mindkettő – véli – oly soká mulat.
Idő mily hosszu bánatterh alatt!
Nagy kín nem alszik, és a ki viraszt,
Mint mász idő, csupán ő tudja azt.
226. Ám mind ez addig nem jutott eszébe,
Míg el-, betölték festett alakok;
Öntudatából búja visszalépe.
Míg szánva mások kínjain zokog,
Övé, egy perczre, rejtve általok.
Enyhítő – ámbár nem gyógyít soha –
Tudnunk, sorsa mily soknak mostoha.
227. De végre itt van gondos megbizottja,
S baráti körrel férje megjöve;
Lucretiája mély gyászba fogadja,
S kisírt szemét, mint szivárvány ive
Két kék szinű gyűrű övedzi be:
E két szivárvány a borús elemből.
Lehullt özönhöz új záport jövendől.
228. Hogy látta férje, mélyen elborúla,
És megdöbbenve bús arczába néz;
Fájón piroslik szeme könybe fúlva,
Gyilkos kinoktól üde szine vész.
Szó elhal ajkán s egy kérdést se tész;
Állnak merőn, mint – honjoktól ha messze –
Ámulva jönnek ismerősök össze.
229. Megfogja végre vérvesztett kezit,
S szól: „Mondd, mi tört rád, milyen vész-eset,
Hogy, édes! ily remegve állasz itt?
Az üde arczpir mily bútól veszett?
Bánat szinét magadra mért veszed?
Oh tárd ki, kedves! e komor borút
Az orvoslásra így nyilhat csak út.”
230. Nyögésben a bú háromszor kitör,
S nem szállt el egy szó ajkairól azóta;
Kész végre szólni, kérve férjitöl,
És elbeszélni hiven szándokolja,
Becsületét hogy ellen elrabolta;
Míg a kisérő hősök s Collatin
Bús figyelemmel csüggnek ajkain.
231. A sápadt hattyu könyes fészkiben
Biztos halálu gyászdalára kezd:
„Egy-két szó – ugymond – szóljon röviden
Hisz úgy se nyerhet bűn mentségi mezt;
Kinom özön, szó föl nem éri ezt;
S ah! egy kifáradt nyelv kesergje mind el,
Hogy jutna véghez jaj-keserveimmel.
232. „Ezért nehány szót ölt csak együvé:
Meglopta, férjem! ágyad’ és jogod’
Egy idegen, s e vánkost feküvé,
Melyen pihenni fáradt főd szokott;
S képzelj galádul nyers erőszakot,
A czudarság ettől kitelék,
Oh jaj nekem! mindent átszenvedék.
233. „Mélységes éjfél rémes tájakor,
Kezében lámpa s villogó aczél,
Kamrámba csúszott egy súnyó lator:
„Fel, Róma hölgye! – súgva igy beszél –
Töltsd bé szerelmem’, mert máskép ez éj
Örök szégyenbe dönt téged s családod’,
Szerelmi vágyam’ hogyha megutálod.
234. „Ha nem hajol meg lelked óhajomnak,
Egy undor arczu szolgát megölök,
Hullája mellé téged kaszabollak,
S megesküszöm, hogy láttam, a kölyök
Rút ölelésben bíra. Igy örök
Dics hárul én rám s csúfság szennye száll rád,
Mert megölék két rajt’ kapott paráznát.”
235. „Éles sikojjal erre fölriadtam;
De ő szivemre tartá kardja élit
Esküdve fenen: „Hódolj, mert legottan
Átszurlak s ajkad vég izben beszélt itt;
Gyalázatod majd unokák beszélik,
S feledni a nagy Róma soh’se fogja,
Mily undokul halt itt Lucretia s rabja.”
236. „Az orv erős, ah! gyönge voltam én,
S megdöntve végkép szörnyű félelem;
Ajkam’ lezárta, vérbirám kemény,
Nem szólhatott jogért ott védelem;
Kéjvágy tanúként esküdt ellenem:
Bájam szemének megrontója volt –
S meghal a vádlott, ha bírát rabolt.
237. „Oh jer! taníts megmentenem magam!
Vagy legalább azt hagyd meg menedékül,
Hogy bár e vérben csúfság mocska van,
De lelkem, az szűz, vétek foltja nélkül;
Azt kény nem érte; hűség ösvenyétül
Az soh’se tért el, s most is tiszta épen
Lakik mirígyes ronda börtönében.”
238. Nézd itt e veszteség sujtotta kalmárt,
Feje lecsüggve, ajkán kín a gát;
Szemét lesütve, összefonja karját,
Ki-kitör a hang sápadt ajkin át
S elfojtja a kín folyton válaszát;
Igy küzd hijába, boldogtalanúl,
A kitörő lég újra visszafúl.
239. Mint híd ivén át zajgó bősz özön
– Szemet kápráztat – oly vadúl rohan,
De megtorlódik és a szűk közön
Meg visszazúg az örvénylő roham,
S előre-vissza dühhel ront, zuhan:
Igy száll nyögése, mint fűrész, le-fel,
Előre-vissza egy keservivel.
240. Hosszan figyelve férje néma kínját,
Kábulásából végre fölriasztja:
„Fájdalmid, édes! az enyém’ nagyítják,
Telt meder árját zápor nem apasztja,
S fájóbbá teszi búmat búd panasza;
Legyen elég hát, hogy egy kín temet,
S fulaszt csak egy pár könyázott szemet.
241. „S értem – ha van varázs még nyelvemen –
Ő érte, ki Lucrétiád valék:
Állj rajta boszut, a ki ellenem,
Tied, magáé! képzeld mintha még
Mentőm lehetnél. Bár segítni rég
Elkésve jösz már, a czenk veszszen el!
Bíró ha kímél, újabb bűnt növel.
242. „De mielőtt még néven nevezem,
Nemes leventék! Collatin baráti!
Esküt kezembe! Zálog az leszen,
Hogy boszutörvényt fogtok rajta látni:
Mert torló kézzel a bűnt verni, vágni:
Dicső, ki ilyen szép tettekre gondol!
Hölgyet lovagtiszt óni bántalomtol.”
243. E fölhivásra tiszta bugalommal
Mindannyiok segélyt igérni kezde;
Lovagszavokat lekötve azonnal,
Várják, a gyűlölt latrot fölfedezze;
De gyászos tiszte nincs még befejezve,
S nem válaszol. „Oh szóljatok, a szégyent
Mi törli rólam, mit rám buja kény kent?
244. „Minő bün az, a melyet elkövettem,
Ki meghajlék rémítő kényszeren?
Vaj megnyugodjék rajta szűzi lelkem,
Hogy fölemelje gázolt jó hirem’?
Lesz-é idő, hogy mentségem’ nyerem?
Hisz mérgezett kút megtisztul magától,
Miért ne én a kényszerű ragálytól?”
245. S mind egyszivűen szólni kezd legottan,
Hogy teste szennyét szűz lélek lemossa.
Ő bús mosolylyal elfordítja onnan
Arczát, a melyre gyászos átku sorsa
Mély nyomait a könyek árja mosta.
„Nem, nem! – kiált fel – ne idézze méltán
Egy nő se majdan mentségére példám’!”
246. S most fölsohajtva, mint ha szív szakad,
Lihegi: „Tarquin! Ő! ő!” felkiált;
De árva nyelve nem lel több szavat;
Lázas, rövid sok pihegésen át
Tördelt nyögése átküzdvén magát,
Szól végre: „Ő az, hősök! ő vezet
E szívbe, íme! gyilkoló kezet!”
247. És hirtelen ártatlan keblibe
Ártó vasat ver, fölmentvén a lelket
A mély nyomorból, melyet tűrnie
Ben megfertőzött börtönébe’ kellett;
Sohaja szárnyán égbe fellövellett,
A sebnyiláson tova menekül
Mi halhatatlan, földi nyűg ne’kül.
248. A szörnyü tetten szinte megkövűlve
Áll Collatin s körűl az úri had;
Lucretia atyja a hullára dűl le,
Ott vérzik az öngyilkos áldozat;
Bíbor sebéből a halál-vasat
Kivonja Brutus, és a mint kirántja,
A vér boszút kiáltva dől utána.
249. S a mint bugyogva bőven folyt ki keblén,
A bibor ár két lassu ágra oszlott,
S körülkanyargá testét, átölelvén,
Mely mint sziget, bús, néptelen, kifosztott;
Feküdt a rémes vérözönben most ott:
Emitt pirosló s tiszta még a vére;
Ott feketén foly: Tarquin szennye érte.
250. A megaludt, a gyászolón sötét
Vértó körűl vizes gyürű vonul,
Mintegy siratva a szenny szégyenét;
S ez óta – szánó emlékzálogul –
Vizesre válik, vér ha elfajul,
S piros marad a tiszta vérü hullám,
A megfertőzött mocskain pirulván.
251. „Oh lányom, lányom! – felzokog az agg –
Enyém az élet, melyet megölél;
Ha gyermekében él az apa csak,
Hol éljek én, ha gyermekem nem él?
Oh jaj, nem ilyen végre születél!
Ha már előttünk elhal magzatunk,
Nem gyermekünk a sarj, de minmagunk.
252. „Zuzott tükör te! benned agg korom’
Ujjá születve gyakran nézdelém;
Haj! vak e tűkör, fényes egykoron,
Belőle síri váz vigyorg felém;
Képmásom’ itt, jaj! többé nem lelém.
Ah! gyönyörű szép tükröm széttörék,
S nem látom többé, egykor mi valék!
253. „Szüntesd futásod’, oh idő! megállj,
Ha ép az élni hivatott kivész.
Erőseket ragadsz-e el, halál!
És gyönge ingó lelkeket kimélsz?
Agg méh kihal, ifjúé köpü-méz:
Oh élj, szerettem! támadj föl tehát!
Ne téged én, lásd halni te atyád’!”
254. Most fölriad, mint álomból, a férj,
S az ő bújának kéri jogait;
Márványhideg nejére rogy, s a vér
Füröszti sápadt, rémült arczait,
S már-már ő is halálra válna itt;
De élni készti férfi-büszkeség,
Hogy hölgye holtát megboszúlja még.
255. Némán, sokáig börtönzárba’ tartja
Nyelvét szivének belső mély keserve;
De bántja őt már, hogy bú fékje rajta,
Hogy szót nem enged enyhül a kebelre,
S kezd szólni, ám oly szaporán keverve
Forr szava ajkán szív segélyeképen,
Hogy ki sem érti, a mit monda épen.
256. De néha: „Tarquin” tisztán jött e szó
Fogai közűl, mintegy zúzva, tépve.
E szélvihar, majd köny-esőt hozó,
Gátul feszűl még a bú-ár elébe;
Szűn végre a szél s zápor jő helyébe.
Férj s apa sírnak, együtt versenyezvén,
Ki sírjon inkább, lánya, hölgye vesztén.
257. Magáénak hivá őt mindegyik,
Egymás igényét kölcsön megtagadva.
Az apa szól: „Enyém!” a férj pedig:
„Nem, nem! enyém ő! tőlem ne ragadja
El senki búm, ne sírjon más miatta;
Hisz az enyém volt, egyedűl enyém.
Egyedűl is kell, hogy kesergjem én!”
258. Lucretius szól: „Éltét adtam én,
Melyet kiolta ép most oly korán.”
„Oh jaj! – sír a férj – nőm volt ő, enyém,
A mit legyilkolt, mind azt én birám!”
És szerte hangzik: „Lányom!” „Nőm! arám!”
S a lég, mely a nő életét föliszsza:
„Arám!” „leányom!” szót hangozza vissza.
259. Látván keservök ilyen versenyét
Brutus, ki épen kivoná a tőrt,
A sebbe ássa dőreség szinét,
S elméje büszke méltóságot ölt;
Ki eddig úgy játszott a nép előtt
Miként királyok csipkedő bolondja,
Sok fura, dőre tréfát téve, mondva:
260. Ledobja most bátorság köntösét,
A melybe rejtvék mély szándékai,
S a hosszan titkolt ildom megkisért
Férj könye árját visszafojtani.
„Föl, föl! – kiált – megcsúfolt római!
Kit ki sem ismer s bohócznak alít csak,
Próbált eszélyűt most én hadd tanítsak.
261. „Gyógyít-e kín kínt és keserv keservet?
Javúl-e újabb sebtől sebezett?
Ez-é a boszu, tenmagad leverned!
Azon, ki által szép nőd elveszett?
Ily dőreségre gyönge szív vezet.
Boldogtalan nőd tévedt már nagyon:
Nem ellenét, magát szurá agyon.
262. „Nem, Róma hőse! lelket ne meríts
Ily elpuhító könyek özönébe;
Hordd terhedet, s jer, térdelj le te is,
S küldjünk imákat istenink elébe!
Hogy – mert magát már Rómát szennyezé be –
A szép utczákról engedjék nekünk
A rút förtelmet el-kisöprenünk!
263. „A Capitolra a melyet imádunk,
E szűzi vérre mely meg van gyalázva,
A honi jogra mely ős hagyományunk,
A tünde napra mely földünk’ ruházza,
A tiszta szívre mely elsírta gyásza
Búját imént, s e véres tőrre eskünk:
A drága nőért megtorlást keresnünk!”
264. Igy szól, s kezével kebelét veri,
S a végzetes tőrt ajki illetik;
Zaklatja társit vele küzdeni;
Bámul s javalja tervét mindenik;
Együtt a földre hajtják térdeik’,
S melyet imént tőn Brutus, a nagy esküt
Elmondva újra, mind utána esküdt.
265. Boszú müvére igy megesküvének;
Elviszik aztán holt Lucretiát,
Hirlelni szennyét Tarquin rút bünének,
Hogy fölmutassák Róma térin át.
Buzgalmok ebben gyorsan végre járt,
S rá nyomban a nép ott megegyezik,
Hogy mindörökre Tarquint számüzik.
Jegyzetek
1. Innen kezdve, néhány versszakon át, czimertani képekkel és műszavakkal találkozunk, melyek a rajzot meglehetősen elhomályosítják.
2. A szemek az oldaljegyzetek – glossák – melyek Tarquin titkos tervének és érzeményeinek szövegét magyarázzák.
3. Czélzás azon mondatokra, melyek az akkori kárpitokra voltak festve, rendesen a rajtok levő személyek szájába adva.
4. Anarchronismus, a modern Róma tana alkalmazva az antik Rómára.
5. Az áldozat alvása az árulásnak már mintegy hatása.
6. A napot.
7. Mint zenei műszavak használva.
8. Czélzás az ismeretes mythosra Philomeláról és Tereusról.[VISSZA]
9. Nehezen érthető vonatkozásu képek.