L'Allegro
szerző: John Milton, fordító: Tóth Árpád
Nyugat · 1920. 7-8. szám

   Hess, Bánat, rútak rútja,
Szüléd vak Éjfél s ugató Pokol;
   Hol a Styx bújdokol
S torz nép közt, dúlt jajok közt zajlik útja,
   Barlangot ott keress,
Kotlós Homály tárt, védő szárnya vár
     Meg károgó madár
S a mord szemöldű szirtek árnya, vad
   Bozóttal, mint halad,
Menj, éjsetét bús pusztát ott szeress!
   Ám jőjj, egek virága, színe,
Égi neven: Euphrosyne
S a földön: szívtáró Öröm,
Kit búgva édes gyönyörön
Vénusz szűlt (s még két Gráciát),
S repkényes Bacchus volt atyád.
Vagy, ─ más regés szó mást zenél, ─
A lenge, víg Tavaszi Szél,
Zephyr, a Hajnalt üldözőn,
Megejté a meleg mezőn,
És kék ibolya-garmada
Volt ágyuk s rózsák harmata
Hullt rájuk s lettél drága sarj,
Hogy táncot, fényt és dalt akarj.
   No, jer, Tündér s kísérjen az
Ötlet s a Gúny, a friss kamasz,
S Pajzánság s Tréfa, a hamis
Bókkal, Csókkal s Mosollyal is,
Minőtől Hébe ajka lágy
S melynek az arc kis gödre ágy, ─
Meg Játék, mely bút kerget és
Hasát fogva a Nevetés!
   Így jőjj, s jöttöd tánc legyen,
Lejtve könnyű lábhegyen,
S lengjen veled, jobbodra fűzve
Édes Szabadság, ormok szűze,
Jőjj s engem is, igaz feled,
Segíts, járnom vele s veled,
S merre víg rajod vezet,
Várjon tiszta élvezet:
Pacsirta adjon drága kéjt
Riasztva a nagy, lomha Éjt,
Mely megfut zord őrtornyirúl,
Mihelyt a tarka ég pirul
Friss „jóreggelt”-tel bús lakom
Köszöntve a gyúlt ablakon,
Átintve vadszőlők bogán
S indázó vadrózsák sokán,
Míg űzi lenn a még nyakas
Homályt a vígtorkú kakas,
Mely dombján büszkén lépeget
S jön háreme a csűr megett.
Vagy halljam: kürt szól s eb csahol
Az álmos erdőn valahol
S dértől didergő dombokon
Viszhang perel a lombokon.
Menjek víg nép közé korán,
Zöld halmokon, szílfák során,
Hol tág kapút keletre tár
A város, és felölti már
Borostyán-tűz díszét a Nap,
S száz szolga-színt felhője kap.
Kanyargó füttyét szaporázván
Paraszt szánt a közel barázdán,
Nótás tejeslány hangja zeng,
Fenőkövön a kasza peng,
S mesélgetnek hűs völgytorok
Dudvás ölén a pásztorok.
   Bármerre nézzek, új öröm
Tárúl elém a tág körön:
Barna föld és szürke táj,
Eddegél a kósza nyáj,
Meddő szirtek vén feje,
Fáradt felleg menhelye,
Sárga szikfűs, tarka mart,
Vékony ér s tág, büszke part,
Messzi torony fölszökik,
Lomb takarja köldökig,
S tán alatta lány pihen,
S meglesi egy kandi szem...
   Né! ott apró tanya áll,
Két vén tölgy közt füstje száll,
Ott vendégli Thyrsisét,
Kinálva jámbor fűvek jóizét
Víg Corydon, s a tál ürül
S Phillis, a szép szakács, örül,
Majd kisiet, mert sok a dolga,
Már várja Thestylis, a szolga,
Kévét kötni s évszak szerint
A szőke kazlat rakni kint...
   Olykor meg, bércek peremén
A nyájas falvat járom én:
Ünnep boldog harangja csöng,
Közbe víg citera pöng,
Árny-sakkozta táncteren
Táncosokból lánc terem,
S kicsi-nagy, míg nap süti,
A vidám lapdát üti;
   Így röpül a hosszú nap,
S este sör vár, barna hab,
S fűszerezni fűszerét,
Tündér Mabról víg regét,
─ Sajt likába mint esett, ─
Gazdasszony mond kedveset,
S hogy a lápon járva férjura
Mint lelt egy árny-cséplős, fura
Manót, ki csésze tej fejében
Egy éj alatt kicséplé szépen,
Mint tíz béres se, a magot,
Aztán lustán becammogott
S a tűznél elnyúltan melengett,
Süttetve, mely lomhán lelengett,
A pelyva-lepte nagy szakállt
S huss! kakasszóra tovaállt...
S tovább nincs... kiki ágyba bú
S halk altatót szél sípja fú...
   Hát a tornyos városok!
Mily nyüzsgőn bazárosok!
Hány úrfi s hős! mind vakmerők!
Békében is csatát nyerők!
S hány büszke hölgy! tűz-íjakat
Rejt szép szemük s dús díjakat
A kard hegye s az elme-él
Csak édes bájuktól remél!
Itt Hymen táncát hadd lesem:
Fáklyásan, sáfrány-leplesen
Jön s dáridó zeng, karnevál,
Álarcos, antik fényű bál,
Akár egy ifjú költő nyári álma,
Ha esti partfokon valóra válna...
Aztán a drága színpad vonzzon:
A túdós versmértékü Jonson
S édes Shakespeare, Fantázia
Őserdő-hangú, vad fia!
Majd, hogyha a gond terhe nyers,
Görög bájú dal s tiszta vers,
Mit zord idő el nem temet,
Hadd védje s járja lelkemet:
Míg lassú lágy lejtése fordul,
Zárt édessége mind kicsordul
S olvadt kanyarral úgy halad,
Hogy a finom, halk út alatt
Minden borús bilincs lefejlik
S az Összhang rejtett lelke sejlik;
S Orpheus, hallva a zenét
Nyitja aranyálmú szemét
A csöndes asphodélos-ágyon
S az esdő dalt tanulja vágyón:
Megnyerni majd Plutó előtt
A félig megnyert drága nőt...
   Kivánt gyönyöreim ezek,
Öröm! add meg, s tiéd leszek!