Karácsonyi lábadozás

Karácsonyi lábadozás szerző: Babits Mihály

Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
        állatban, emberben.
Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
        telet decemberben.
A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
        mintha dunyhán menne.
Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
        milyen édes lenne!...

A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
        futja hótalpakon,
akármennyit zuhan, puha combocskáját
        nem üti meg nagyon.
És az állástalan szegény ember, aki
        nem mer még meghalni,
örül hogy reggeltől estig szabad neki
        havat lapátolni.

Végig a városon nem csilingel a szán,
        mint gyerekkoromba.
Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
        A kocsit gép vonja.
Angyalok elszálló csengője se csenget
        a fehér utcákon.
Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
        gazdagok házában.

Nem édes a világ, de mégis szép látni...
        És én már gyógyulok...
Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
        mindent elgondolok...
Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem...
        Tapintom tagjaim...
Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
        s vár a fény odakinn...

Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
        jere, add kezedet:
a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
        vezess ki engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
        Én megyek... indulok...
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
        ha én meggyógyulok.