Kant és az örök béke
szerző: Babits Mihály
Egy kiadóvállalat nemrég felszólított Kant könyvecskéjének: Az örök béké-nek, lefordítására.
Eleinte nem akartam vállalni. Én nem vagyok jogász. Nem vagyok jártas, hála istennek, a politikában; a tudományos etikában, sajnos, szintén csak kevéssé. Kant műve pedig ezekbe vág. S rendkívül nehéz mű. S formai - irodalmi - érdeke semmi sincs.
Mégis elfogadtam a megbízást. Mert az az érzésem, hogy a mai időkben senkinek sincs joga, semmiféle okból, semmi ürügy alatt, kitérni a legterhesebb feladat elől sem - amelyre csak egyáltalán képes -, ha avval a békegondolatnak csak a legcsekélyebb szolgálatot is teheti.
Ezt a feladatot pedig ilyennek gondolom.
Kétségtelen, hogy Kant könyvét nagyon kevesen fogják olvasni: mert nemcsak intelligenciát, hanem némi filozofikus észedzettséget is megkíván. De meggyőződésem, hogy a béke nagy gondolata nem tehet addig komoly haladást, míg éppen az intelligencia vele szemben a szkepszist le nem vetkőzi. Ez, sajnos, ma még nincsen így. És hogy így legyen, ehhez ez a kis könyv nemcsak szerzőjének nagy tekintélyével, hanem okfejtésének meggyőző komolyságával is hozzájárulhat.
Maga a Kant nevének varázsa fontos itt. Mert a meggyőződés dolgaiban az érzelmi mozzanatok nem lényegtelenek; s ilyen a presztízs is. S egy oly jogos presztízs, amilyen a Kanté, ügyünket hatalmasan támogathatja. Amiben ez a nagy és kiválóan józan gondolkodó egész komolyságával hinni tudott: az mégsem lehet csupa utópia és naivság. "Azoknak - mondja egy egykorú kritikus -, akik ilyen triviális kifogásokat emelnek, meg kellene gondolniuk, hogy Kant legalábbis oly okos ember volt, mint ők - és mégis megírta ezt a könyvet."
Munkám célja tehát nem annyira filozófiai vagy filológiai, mint inkább agitatív.
Ez a cél határozta meg a fordításban követett elveket is.
A helyes fordítást mindig úgy képzeltem, hogy az az írónak minden stílusbeli és gondolkodásbeli sajátságát visszaadja. Kant fordítása tehát kellene hogy híven kövesse a nagy filozófus hosszadalmas, a végletekig bonyolított, csűrt-csavart mondatszerkezeteit: bármennyire rossz stílus volna ez a magyarban, bármennyire rossz stílus már a németben is. Ezek nélkül Kant szinte nem Kant többé.
Sőt nemcsak filologikus, hanem filozófiai szempontból is kívánatos a mondatszerkezetek pontos követése. A gondolat más reliefet kap az alárendelések sokszorosan összefonódó hálója közt: rejtett és bonyolult összefüggései jobban kiemelkednek a fő-, mellék- és közbevetett mondatok ezerféle viszonyában, mint egymás mellé állított, egyforma értékű tételekben. S aztán a stíl ráveti visszfényét a gondolatra: a gondolat színe is más lesz, ha a stíl színe más.
Mindezt nagyon jól tudom. S először ezek szerint az elvek szerint is fordítottam le Az örök béké-t.
De aztán beláttam, hogy evvel nem érném el célomat. Kant valóban rossz stiliszta. Ügyetlen, sőt hanyag. Könyve szükségtelenül és a benne kifejezett gondolatokhoz képest aránytalanul nehéz és homályos. Mondataiba úgy belebonyolódik, hogy azok kibogozása az olvasónak nagyobb fáradságot okoz, mint maguknak a gondolatoknak a megértése. Kevesen vennék maguknak ezt a fáradságot a szakembereken kívül: azok pedig úgyis az eredetiben olvassák el Kantot.
Én a szélesebb intelligenciára óhajtottam hatni. Nekem nem is Kant volt a fontos, hanem a békegondolat, amit Kant kifejez. Elhatároztam tehát, hogy ezt a gondolatot világosabb és egyszerűbb nyelvre fordítom le, hogy mintegy szerzője stílusának terhelő körülményei nélkül önmagában hasson.[112] E célból fölapróztam a hosszú mondatokat, szétszedtem a gondolatot molekuláira, hogy azok külön észrevehetők és átgondolhatók legyenek, és aztán maguktól olvadjanak össze az olvasóban. Mintha egy régi modorú képet valaki pointillista stílusban másolna... Micsoda munka volt! s a végén nem sikerült. A rossz stílus megmaradt rossz stílus; a hosszú mondatok minden szétdarabolás után is hosszúak. De hisz nem irodalomról van itt szó; a gondolat a fontos. Ha azt kissé érthetőbbé tette ez a munkám: jó, és nem sajnálom.
Persze azért így sem lesz ez valami könnyű könyv. Maguk a gondolatok sem könnyűek mindig. Pedig ha a stílusban, célom érdekében, a legnagyobb szabadságot is vettem magamnak: ugyanezen cél érdekében kötelességemmé tettem a gondolatokhoz a lehető legpontosabban ragaszkodni. Az olvasó nyugodt lehet, hogy semmit sem tulajdonítok Kantnak, amit nem ő gondolt, és Kant gondolatát teljesen és csonkítás nélkül előadom, még ha az nem is egyezik az enyémmel, vagy avval, amit én ma hangoztatni szükségesnek tartok.
A fődologban úgyis megegyezik. Ez a fődolog: az erkölcs érvényességének gondolata a politikában.
Kant, mint minden művében, itt is kitűnő kritikus. Találó és kíméletlen kézzel tapint reá a politika gyakorlatban levő elveinek belső ellentmondásaira, s a nagy bűnökre és veszélyekre, melyekbe az ily elvek szerinti politika a világot dönti. Gúnyja és logikája nem kevésbé merész és véglegesen destruktív itt, mint a metafizika terén.
És mégis, meg tudja mutatni mind e rettenetességek és erkölcstelenségek közt az erkölcsi fogalom kikerülhetetlenségét és valóságos kényszerét. Mert olyan ez, mint a logika kényszere, mely minden tévedések közepette is fennáll, hogy a tévedéseket előbb-utóbb mégis tarthatatlanokká tegye, és az igazság felé visszavezessen. Így teszi tarthatatlanná az erkölcsi fogalom kikerülhetetlensége, nyílt megtagadásának lehetetlensége a jelenlegi politika elveit. Belső ellenmondásba dőlnek azok, mely lassankint alapjukat és lehetőségüket ássa alá. Természetes aztán, hogy az ily politika végső konzekvenciája olyan destrukció, mely az ellenséges értékekkel együtt megsemmisíti egyúttal mindazt, ami neki magának célja és alapja. A saját célját teszi tönkre, végeredményében, az ily politika.
Ebből a kelepcéből a logikus kivezető volna: az erkölcs uralmának a politikára való kiterjeszkedése. Vagyis: ha a bennünk levő erkölcs, mely az államokban és kormányokban szerveket teremtett magának az egyesek viszonyainak szabályozására: most továbbfejlődve, megalkotná a szerveket az államok egymáshoz és népünkhöz való viszonyainak szabályozására is.
Csakugyan ez az analógia - a természeti állapotból a törvényes állapotba lépés analógiája - az, amelyet Kant a probléma megvilágítására fölhasznál; s ez az analógia az, melyet nem lehet eléggé szemük elé tartani azoknak, akik az örök béke gondolatát, mint lehetetlen utópiát, le szokták mosolyogni. A természeti állapotból a törvényesbe való átlépés az egyesekre nézve tagadhatatlanul megtörtént; és akkor mért ne történhetnék meg ugyanez az államokra nézve is? Sőt minden logika amellett szól, hogy ennek, a megtett első lépés után, az erkölcsi öntudat mindenesetre nagyobb fejlettsége korában, és a tűrhető élet érdekében való szükségességnek legalábbis ugyanolyan erejű nyomása alatt, még sokkal könnyebb lehetősége legyen, mint az első lépésnek volt.
Így mutatja meg Kant a békegondolat logikai szükségessége után annak logikai lehetőségét is. De hátra van még a gyakorlati lehetőségnek, sőt szükségességnek kimutatása.
Ekkor a probléma így áll fel: "Az emberiség vak erőit, ösztöneit és érdekeit lehet-e egymással úgy ellensúlyozni, hogy összhatásukban mégis az erkölcs elvei szerint történő folyamat képét adják?"
Minthogy ezek a vak erők és érdekek egymással sokszorosan ellentétesek, könnyű belátni, hogy az ellensúlyozás feladata nem megoldhatatlan. Sőt bizonyos, hogy a történelemben minden jó politikának tulajdonképpeni műve ennek az ellensúlyozásnak legalább részleges megvalósítása volt, ha csak kis területen és megközelítőleg is. Így például egyik fő eszméje volt ez a mi Széchenyinknek; amit Arany híres Széchenyi-ódájában ekként fejezett ki:
- Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
- Mily biztosan lejt a közjó felé!
Kant azonban nem elégszik meg avval, hogy ennek a megoldásnak gyakorlati lehetőségét kimutassa: ki akarja mutatni annak gyakorlati szükségességét is. Ki akarja mutatni, hogy az emberi erők és érdekek önmaguktól is e felé az ellensúlyozódás felé tendálnak, hogy a természet vak mechanizmusa a mi tudatos hozzájárulásunk nélkül is előbb-utóbb létrehozza ezt az eredményt, noha sokkal lassabban és nagy kellemetlenségek, fájdalmas leckék árán. (Mint ahogy már létrehozott valami hasonlót az egyes államokban a törvényes állapot keletkezésekor. Micsoda? Pusztán az érdekek lejtése.)
Ezen a ponton a feladat történetfilozófiai feladattá válik.
Van-e az emberiség fejlődésének valami iránya, amelyben megnyugodhatunk, van-e valami haladás, valami evolúció a történelemben - vagy pedig csak vak erők iránytalan játéka az egész?
Kant belátja, hogy erre a kérdésre két különböző és egyformán szükséges felelet létezik. Mert más az elméleti és más a gyakorlati ész - és mindeniknek mást kell felelnie.
Ez az a pont, ahol az örök békéről szóló kis könyvecske a filozófus nagy rendszerével összefügg.
Az elméleti észnek gondosan ki kell zárni minden vonatkozást az akarathoz. A gyakorlati szintézis éppen az akarat törvényeinek a világra való vonatkoztatásában áll. Amint az elméleti világnézetnek nem szabad ellentétben lenni a logika törvényeivel: éppúgy nem szabad ellentétben lenni a gyakorlati világnézetnek az akarat törvényeivel, amelyek mellett az emberi cselekvésnek konzisztens, mindenkire érvényes elvei egyedül lehetségesek. Más szóval a gyakorlati világnézetnek nem szabad ellentétben lenni a következő maximával, melynek szükségessége éppoly a priori belátható, mint a logikai axiómáké:
"Cselekedj mindig úgy, hogy cselekvésed elve általános, mindenkire érvényes törvénnyé lehessen!" - Más szóval: Cselekedj erkölcsösen!
Könnyen elgondolható ezek után, miben fog különbözni a gyakorlati világnézet felelete kérdésünkre az elméletiétől.
Az elmélet nem láthat a világban egyebet, mint okok és hatások láncolatát. Megbocsáthatatlan vakmerőség volna tőle ezen a láncolaton túlugrani akarni s magának az egész láncolatnak céljáról vagy akárcsak irányáról is beszélni - ami már egy láncolaton kívüli indításra vagy nézőpontra utal. Valósággal annyi lenne ez, mint egy transzcendens gondviselést feltételezni, ami az ész számára per definitionem örökre megismerhetetlen. A történelmi rendeltetésnek ily fogalmazása az elmélet számára ahhoz a metafizikához tartozik, melyet Kant maga, egy másik könyvében, "szellemlátók álma"-ként gúnyolt ki.
Egészen másként áll a dolog a gyakorlati világnézet szempontjából.
Konzisztens és erkölcsös emberi cselekvés és élet csak úgy képzelhető, ha nem állunk a "minden mindegy" világnézetének alapján - ha valahogy ösztönösen mégis érzünk legalább valami célt vagy értelmet az emberiség fejlődésében, vagy akár az egyesek életfolyásának elrendezésében is. És csakugyan ez az érzés mindig megvolt implicite minden egészséges erkölcsű cselekvőben, még akkor is, ha elméletileg egészen más meggyőződéseket hirdetett; csak elfogulatlan önmegfigyelés kell hozzá, hogy magunkban is felfedezzük felébredését mindannyiszor, mikor életünknek valamely erkölcsileg (= gyakorlatilag) jelentős válaszútján állunk. Föl nem ébredése már a morál insanity-hez tartozik.
Ez tehát a gyakorlati észnek egy dogmája, amely, mint Kant mondja, a maga hatáskörében jól megalapozott, bár az elméletre nézve semmi értéke sincs.
Hogyan ellenkezhetik így az elmélet világnézete a gyakorlatéval?
Tulajdonképpen nem is ellenkezik. Mert hisz olyan dolgokról van itt szó, amelyeket az elmélet nem is tudhat. Az elmélet tehát csak bevallja teljes tudatlanságát ott, ahol a gyakorlat mégis kényszerül, ha egészséges konzisztenciáját meg akarja tartani, bizonyos ösztönös hitet posztulálni. A gyakorlat azt, ami a természeténél fogva mindig tökéletlen elméletből hiányzik, a maga céljaira és felelősségére ösztönösen és öntudatlanul kiegészíti - amivel még nem követ el túlhágást, hacsak nem akarja hitét az elméletre is rátukmálni.
Két (gyakorlati) fogalmat kell itt különösen kiemelnünk, amelyeknek az örök béke szempontjából a legnagyobb fontosságuk van: a hit és a kötelesség fogalmát. Ennek a két fogalomnak férfias és lelkes előtérbe állítása talán a legszükségesebb és legmegszívlelendőbb lecke, amit Kant e könyvében a mai nemzedéknek adott.
Egyszerű nyelvre lefordítva ugyanaz, amit Kant itt a filozófia nyelvén elmond, talán így hangzanék:
Azt, hogy a békegondolat utópisztikus és kivihetetlen, az emberi ész matematikai bizonyossággal belátni nem képes. Mert láttuk, hogy ily ítélet - mely a fejlődés irányára vonatkozik - ránézve transzcendens. Mindaddig pedig, amíg ez teljes matematikai pontossággal bebizonyítva nincs - ahogyan sohasem lehet -: bármennyire nem hinnénk is az örök béke megvalósulásában, kényszerülünk annak (legalább halvány vagy távoli) lehetőségét megengedni. Addig azonban, amíg ez a lehetőség - bármily kicsike is különben - fennáll: alig megbocsátható bűnt követ el az emberiség ellen, aki ezt a lehetőséget kételyek kifejezése és hangoztatása által gyengíti. És aki ezt átgondolva, mégis cinizmusának és tapasztalati fölényének fitogtatására, a kételkedő pózában megmarad: azt joggal lehet erkölcstelen embernek és mindannyiunk ellenségének tekinteni.
Mert a békegondolat megvalósulásának legnagyobb akadálya az, hogy mindeddig az emberiség tömege nem hisz benne eléggé. Valóban: a hit itt már cselekedet! A pesszimizmus, mint Kant mondja, "maga hozza létre a bajt, melyet megjövendöl".
A második a kötelesség fogalma. Ezen a fogalmon alapul Kant egész erkölcsi gondolkodása: ebben ő teljesen német. Ami egyszer kötelesség, az nem lehet kiméra! Sőt az egész gyakorlati életben a kötelesség az egyetlen szilárd pont, amelyhez a többi mérhető. Láttuk, hogy a kötelesség a priori belátható törvényen nyugoszik: s ez minden jognak és erkölcsnek forrása.
Ha pedig ez így áll, akkor elég a következő tételt bizonyítani:
"A természet mechanizmusát minden tehetségünk szerint úgy irányítani, ahogy az a békegondolat megvalósulását legjobban és leghamarabb elősegítheti: kötelesség":
és rögtön erejét veszti az az ellenvetés, mely szerint a békegondolat a jogéletben gyenge érvényű gondolat. A kötelesség mindennél erősebb érvényű. "Nem az a kérdés itt többé - mondja Kant egy másik művében -, vajon az örök béke lehetséges-e (mint gondoljuk) - vagy nem lehetséges. Úgy kell cselekednünk, mintha lehetséges volna. És még ha egész teoretikus fejtegetésünk csupa csalódás volna, akkor sem lehetne csalódás a maxima: Tégy meg mindent ezért a nagy célért - mert ez kötelesség!"
Hogy pedig ez valóban kötelesség, sőt mindennél előbbrevaló kötelesség: az az emberi jogokra való utalással könnyen bebizonyítható. Érdekes, hogy ennek bizonyítására Kant az embereknek nem annyira az élethez és a boldogsághoz, mint inkább a szabadsághoz és függetlenséghez való jogát használja fel. Ez megfelel egyrészt az erkölcsi gondolkodó nagy szigorúságának, mely az életet és boldogságot semmibe veszi ott, ahol a kötelességről van szó. De másrészt kitűnő kitérés egy kínálkozó ellenvetés elől, melyet sokszor szoktak hangoztatni, bár ritkán őszintén.
Ez az ellenvetés az, hogy: nem az élet vagy boldogság a legnagyobb érték az ember számára.
Meglehet, hogy ez igaz. De hogyan képzelhetünk olyan értéket, amely az élet nélkül is jelentene valamit az ember számára? Annak, aki nem él, semmi sem jelent semmit e világból. Emberi értékeket nem lehet máshol elképzelni, mint az emberi életben. Ha elég a kincses szekrény, vele ég minden kincs. Lehet, hogy az élet nem a legnagyobb érték önmagában: de hordozója, sine qua non-ja minden értéknek. Ez a lehetőség, ez a tér, ez a szabadság az értékek számára: ehhez tehát az embernek feltétlen joga van, nem mint a legnagyobb értékhez, hanem mint a fő lehetőséghez és egyetlen szabadsághoz az értékek felé.
Ez nem annyit jelent, hogy az ember ne áldozza fel életét, mindenét egy magasabb célért. De ez az áldozat csak akkor méltó az emberhez, hogyha teljesen önként történik: különben nem áldozat, hanem veszteség és nyilvánvaló megsértése az ember jogának. Mert az embernek első és szinte definíciószerű joga az, hogy embernek tekintsék, s ez nyilván e függetlenséget feltételezi: máskülönben. Kant szavaival, "puszta eszközökként használtatnak, és elhasználtatnak".
Eszerint állandó hadsereg tartása már alapelvében jogtalan valami.
S ha egyrészt így az embernek feltétlen joga van mindazon szabadságra és lehetőségekre, amelyeket csak az élet és a béke adhat: másrészt háborúra való jogot nem lehet elképzelni. Ez nyilván ellentmondás volna: jog a jogtalanságra, jog arra, hogy a jog megkerülésével, puszta erőszakkal intézzünk el valami jogi kérdést. A háború azonban a jogot nem dönti el; s a két fél közül egyik sem mondhatja, hogy ellenfelének nincs igaza; mert ez már jogi döntést föltételez.
A háború tehát egy jogi képtelenség, úgy az egyén, mint az államok szempontjából. Megszüntetésére minden lehetőt megtenni erkölcsi kötelesség.
Megjegyezzük azonban itt zárójel között Kant gondolkodásának nagy elfogulatlanságát. Az ő jogfogalma nem tisztán eszköz az egyén erkölcsi védelmére a közösség követelései ellen: sőt ellenkezőleg, Kant inkább az állam szempontjából indul ki, és összeütközés esetén az állam pártjára áll. Az egyéneknek ugyanis éppoly kevéssé engedi meg, hogy önmaguk vegyenek maguknak igazságot államuk vagy kormányuk túlkapásaival szemben, mint ahogy az államoknak nem engedi az önbíráskodást más államok fölött, melyeknek hatalma sérti őket.
Más szóval: a forradalmat éppúgy elítéli, mint a háborút.
Ezzel szemben természetes kötelessége az államnak - mely a valóságban mindig tökéletlen - önként bölcs és határozott reformok által állandóan haladni az ideális köztársaság felé, hogy népének valódi reprezentációjává váljon, és így a forradalomnak minden lehetséges okát is eltávolítsa.
Ha azonban minden forradalmi indítás s a néptől jövő nyomás erre nézve jogtalan: mi adhat a reprezentáció képviselőinek állandó indítékot és irányt a folytonos javításhoz? Mert hiszen világos, hogy őtőlük maguktól, akiket a meglevő hatalom őrzése és kezelése elsősorban konzervatív tevékenységre utal, ez az indítás és ötlet nem várható.
Kant feleletének lényege mai nyelven: megadhatja a sajtó. Megadhatják a jogtudósok és filozófusok könyvei.
Nyilvánvaló, hogy az indítás csak kívülről jöhet, s ha kívülről, csak a nyilvános szó vehikulumán. Ezért ennek a vehikulumnak szabadságát biztosítani az állam legmélyebben fekvő kötelességeinek egyike. Tulajdonképpen úgy tűnik fel, mintha e nyilvános szavak legilletékesebbjeit, a tudomány és filozófia szavait, az államnak tanácsába kellene vonnia. De a tudósok és filozófusok nem ülhetnek az állam kormányán, mert evvel a tudomány elfogulatlansága volna veszélyeztetve.
Ezekkel szemben tehát semmi egyéb kötelessége nincs az államnak, mint hogy szavukat meghallgassa. Nem kell és nem is lehet törvénnyé tenni azt, hogy helyes tanácsukat el is fogadja. Nehéz eldönteni, hogy mi helyes: de eldönti maga az élet és az idő. Mert az igazság - ha csak egyszer nyilvánosan kimondani engedik - automatikusan érvényesül.
A sajtószabadság tehát a forradalmat - e jogon kívüli eszközt - teljesen nélkülözhetővé teszi.
(De hogy áll a dolog ott, ahol nincs sajtószabadság?)
Kant fogalmazásában a sajtószabadság kötelező volta az örök béke titkos cikke. Kant egész műve ugyanis formájában nem egyéb, mint egy filozofikus törvénytervezet: összeállítása, indokolásaikkal együtt, azoknak a törvényeknek és hallgatólagos megállapodásoknak, amelyek nélkül az örök béke el nem képzelhető.
Éspedig: vannak először is előzetes cikkek. Ezek teljességgel negatív természetűek, és az örök béke előfeltételeit foglalják magukban: kiirtását mindannak, ami a mai szervezetekben annak akadálya. Ezt követik a definitív cikkek, amelyek már magát az örök békét alapozzák meg.
Mindezek, amennyiben törvényerővel bírnak, szigorúan nyilvánosak. Kant azonban számol hallgatólagos megállapodások hasznosságával is ott, ahol az államok bizonyos vállalt kötelezettségeknek nyilvános bevallását méltóságukon alulinak ítélnék.
Egyáltalában a filozófus az egész könyvön keresztül pontosan szem előtt tartja a lehetőségeket az emberi természet önzéseinek és hiúságainak ismerete alapján. Nem elégszik meg a kötelességeknek akadémikus kijelölésével, hanem kijelöli engedélyező törvényeiben a lehető és szükséges engedmények határait is, melyek a cél elérését még nem semmisítenék meg, hanem könnyítésükkel inkább biztosítanák.
Tulajdonképpen egy ilyen engedmény - a tényeknek tett engedmény - határozza meg Kant felfogásában a békegondolat megvalósításának formáját.
Az államoktól az absztrakt erkölcs alapján meg lehetne kívánni, hogy - éppúgy, mint az egyes emberek tették valaha - feladják törvénytelen szabadságukat, és maguk fölé döntő és bíráskodó szerveket állítsanak. De Kant jól látja, hogy ez végeredményében a földkerekség összes népeinek egyetlen államba való tömörülését jelenti, amelynek központi hatalma mellett a jelenlegi államkeretek hamarosan kisebb-nagyobb önkormányzatokká süllyednének alá.
Mindaddig, amíg a mai nemzetiségi ideológiák fennállnak, csakugyan nehezen képzelhető, hogy a nemzetek képviselői államaik különállásának ilyetén feladásába belemenjenek. Kant a leghatározottabban rosszallja ezt: de a ténnyel számol. Ezért a megoldás formájául nem is az államoknak egy ilyen központi szervek által történő eggyéolvasztását, hanem azoknak szabad szövetkezését: a föderalizmust ajánlja.
Ezt a kompromisszumos megoldást nem gondoljuk kielégítőnek. Mellőzhetetlennek hisszük a baj pszichológiai gyökereit megszüntetni; s nem látjuk be, mért volna ez lehetetlen? Hisz tudjuk, hogy az ideológiák maguk is halandók, s ha egyszer a gondolat szabadon ragyoghat reájuk, lassan, de biztosan eloszlanak. Ki él ma már a vallásháborúk ideológiájában?
Meg kell azonban gondolni, hogy a feladat, melyet Kant itt maga elé tűzött, csak ennyi volt: Megmutatni a békegondolat megvalósulásának lehetőségét és módját a mai szellemi és erkölcsi feltételek mellett, tehát a jelenlegi ideológia keretein belül.
Ezért ennek az ideológiának bírálatába Kant nem is bocsátkozik, habár egyáltalában nem csinál titkot belőle, hogy azt a legsúlyosabban elítéli.
Különben is Kant ebben a művében úgy jelenik meg, mint az emberiség fölényes tanítómestere. Hibáinkat megrója és megérti egyszerre; s egy magasabb ész és erkölcsiség szempontjából ajánl reájuk gyógyító eszközöket. Nemes humanitás lengi át minden gondolatát: és mégis egy a priori logika és morál mértékével mérve is oly szigorúak azok, mint hogyha emberi tekintetekhez semmi közük se lenne.
Az ember, manapság, sírni és dühöngeni szeretne, mikor ezekről a témákról kerül szó. S elavultnak és talán természetellenesnek találjuk Kant modorát, hogy száraz formulák és triviálisnak látszó levezetések alá takarja ezeket a nagyon is eleven tartalmú kérdéseket.
Mégis ezek a formulák és levezetések oly szigorúságot adnak, melynek, éppen ennyi érzés hátterében, megvan a maga súlya, szépsége és hatása. Az érzésekkel szemben fölényes maradhat a hitetlen intelligencia. Az igazság személytelen hangja előtt meg kell hajolnia.
Az emberszeretet, ijedten és túlordítva, elhallgat. De a Jogot nem lehet túlordítani: sem a Logikát megfélemlíteni.
Itt pedig, mondja Kant, nem filantrópiáról van szó. Jogról van szó, kötelességekről és lehetőségekről - s a Logika beszél.