Közös lélek

Közös lélek szerző: Janus Secundus, fordító: Kazinczy Ferenc

Éjjeli harczom után, kedves! tikkadva feküdtem
   Karjaid átölelő szent szövevényi között.
Elfogya tápláló lélekzete számnak egészen,
   És elaszott mellem már csak alig pihegett.
Már látám Plutót, s a Styx vize kénköves habjait,
   És az öreg révészt csúnya ladikja farán.
Intett; indúltam: de te hirtelen értem eredvén;
   Éltet adó csókod hűlt ajakomra nyomád.
Csókodat! a melylyel a Styxtől visszavezettél,
   Sőt zsákmány nélkül hagytad evezni tovább.
Oh nem igaz, hazudok! Nem ment el Charon üressen;
   Lelkemet a poklok mély fenekére viszi.
Testembenn egy része lakik lelkednek azóta;
   S már-már omladozó tagjaim egybeköti.
Ez sem akarja tovább szeretőd éleszteni, s titkos
   Úton előbbi lakóhelyire visszasiet.
És ha nem ápolgatja, kegyes, fúvalmad, elillant;
   S tagjaim elbomlott műszere összerogyik.
Nosza tehát, ajakid hervadt ajakimra szorítsad,
   S lelked szüntelenűl túnya tüdőmbe lehelld.
Míglen telhetlen dühömet későre megunván,
   Életet egy lélek két szeretőnek adand.