Könyves Kálmán

Kálmán
(IX. király 1095-1114)
szerző: Garay János
Könyves Kálmán

Könyves Kálmán, dísze korszakának,
Trónusába ült László királynak,
S ha belé ült, azt a végre tette,
Hogy király s ne báb legyen felette.

Könyves Kálmán, bár királyfi, pap volt,
De mihelyt királyi bátyja megholt,
A tiárát avégből letette,
Hogy király lesz püspöknek helyette.

S ha kemény volt s szigorú kormánya,
Csak azért lőn, mert elég hiánya
Volt a kornak s önnön nemzetének,
Kik nem érték röptét szellemének.

Könyves Kálmán mit sem gondol ezzel,
A bűn, ármány, s vakság ellen felkel,
Egy kezével könyvet ír az észnek,
Más kezével fegyvert tart a vésznek.

S fény s dicsőség szállt magas nevére,
Bölcsesége hét országra ére,
Tisztelettel tiszteié hazája,
Félve nézett a külföld reája.

Ti valátok, kik feltámadátok,
Rá legelsők, hűtelen horvátok!
Kik megértvén Lászlónak halálát,
Megvetétek a hon új királyát.

Nagy, nehéz volt második csatája,
A keresztes had jővén reája;
Hadja volt még büszke Ádriával;
S itthon öccse lázadó hadával.

De serényen átkelvén a Száván,
A horvátot fékbe teszi Kálmán;
A keresztes had duló csoportja
Megfenyítve, sátorát elhordja.

Itthon a vész elcsendül szavára,
S ő felette áll, mint napsugara,
S lesz haragja nagy, mint volt kegyelme –
Végszikráját veszté tűrödelme.

Büntetése nagy leszen s kegyetlen,
Mint a vétek nagy s engeszteletlen:
Pártos öccse elhull seregével –
S lakol értte mind a két szemével.

Könyves Kálmán szigorú erélyét,
Törvénykönyve bűnirtó betűjét,
Diadalmit győztes fegyverének
Büszkén zengi még a honfi ének!