A keresztesek
Mint kerengő örvény forgatagja
Fél Európát szent ábránd ragadja;
Orbán pápa üdvigéretére,
Félvilág száll harcnak mezejére.
Kardot, páncélt köt fel a zarándok,
Szőrcsuhákat öltnek a királyok,
Ezredéves emlékünnepére,
Krisztus sírja visszavételére.
S mint a hegyről zúduló pataknak
Nyomról nyomra árjai megdagadnak,
Jő a tábor, – bajnok seregébe,
Mint raj, omlik a táj csőcseléke.
Mely, amerre jár zűrzagyva hadja,
Vakhitének rombolásit hagyja.
Mely amerre jő fék s rend hiában,
A határon, mint – a tizcsapás van!
Vészharangként zúg Kálmán fülébe
A zarándok népnek költözése:
S ha utába e hazát is ejti,
Vége jó nem lesz, előre sejti.
S bármiként zúg a vakhit reája,
S képmutatók színes álorcája,
Kálmán érzi: hogy szentebb hazája,
Mint a más föld bármi koronája.
S el-kiáll népének védletére,
Jó sereggel honja mesgyejére;
Adni a békesnek menedéket,
A dulónak – véres fenyitéket.
És előtte számtalan sereggel
Békességben már két had haladt el;
De rajongás a harmadikában
Mint a sáska dúl, pusztít utában.
S a királynak elfogy tűrödelme,
Hidjok többé nem lehet kegyelme;
S mint istenkéz, igaz ügy vezére,
Sújt az árnak dúló tengerére. –
S diadalma mezején Mosonynál,
Még hős Kálmán hős hadával ott áll:
S mintha minden fűszál kelne lábra,
Ujra újabb had jön a határra.
Vad kalandor – Emico nevére –
A rajongó tábornak vezére;
Táborában csak kevés, kit a hit,
Kit magasztos, buzgó ihletés vitt.
Táborában harcosok sorában,
Nősereg jár-kel barátcsuhában,
S börtönöknek bűnös, régi népe,
És a földnek minden csőcseléke.
S bármi gyorsan jőnek tájról tájra,
Gyorsabb a hír, tetteik birája;
S készen várja Kálmán a jövőket;
Nincs kegyelme átbocsátni őket.
S harcba száll egymással a két ellen,
Dühös a harc s engesztelhetetlen.
A király Mosony várába zárul,
A keresztes nép ostromra járul.
Mint a hordót abroncs karikája
Fogja át a várt a tábor árja,
A vidéknek erdejét kivágja,
S a falaknak bástyáit meghágja.
Mind hiába! a dicső királynak
Daliái, mint a szirtek, állnak,
Győzni tud csak Kálmán hősi hadja,
Itt is ő, ki a babért aratja.
A keresztes népnek sokasága,
Mint a szélben a katáng virága
Megfutásban keres menedéket,
De halált lel csak és szörnyű véget.
És zudulhat a vakhit reája,
Képmutatók szines álorcája,
Kálmán érzi: hogy szentebb hazája,
Mint rajongás ábránd koronája.