Janthéhoz
Bár sok földet bejártam, hol a szent
Ős Szépség istenítve tűnt elém,
S bár sok-sok édes, vágyas kép jelent
Szivem elé dús álmok éjjelén,
Való- vagy árny-másod sohsem lelém;
S most látlak s ím kontár festő vagyok,
Hisz bájad csupa újság s csupa fény: -
Annak, ki nem látott, szóm csak gagyog
S kik láttak már, nekik méltón mily szó ragyog?
Oh, bárcsak tudnál megmaradni így:
Tavasz-igéret, mit nem ront le tél,
Szép test s hő, tiszta szív közt drága frígy,
Ámor, ki bár szárny nélkül, földön él,
S szelid, minőt a Remény sem remél!
Bizonnyal az, ki hűn nevel s ki véd,
Ez ifjú bájban, mely ragyogva kél,
Látja agg élte szivárvány-ivét,
Melynek szent színe szórja a búkat szerteszét.
Ifjú, nyugati Péri! - jó nekem,
Hogy már korom kettőzi a tiéd,
Igy hűvös szemmel, nyugton nézhetem,
Veszély nélkül, zsendülésed diszét;
Mily jó, nem látnom rommá hullni szét!
S még jobb, hogy míg az ifjak szíve mind
Vérzik, szemed verése megkimélt
Melyből nekik majd üdvök üdve int,
De hajh, a Szerelem kínt épp a kéjbe hint!
Óh, ragyogjon e vad gazella-szem,
Mit fénylőn felvetsz, majd félőn lesütsz,
S mely ver ha villog s pezsdít ha pihen,
E dalra s adj mosolyt is drága szűz,
Minőt hiába kérne kába tűz,
Ha mernék lenni barátnál egyéb!
Óh, édes, tedd meg! s ne kérdezd, mi űz:
Lantomra kérni ifjú lány kegyét:
Koszorumba füzöm, szűz líljomúl vegyék!
Így majd neved dalomba fonva él
S ha néha nyájas szem e könyvbe néz,
Harold lapjáról Janthe képe kél:
Elsőnek tűn föl s végsőnek enyész. -
S ugye, ha por leszek már és penész,
Lágy ujjad olykor még lantomhoz ér,
Idézni bókom, melyben ifjan élsz? -
Csak ennyi mit költőd emléke kér;
Nem túlsok e remény s e kis baráti bér?