Isten kezében (Babits Mihály)
szerző: Babits Mihály
Keresztény makám
Mint a régi szentek száján írt szalag kilóg - úgy e versből e prológ.
Egy középkormélyi theológ - gondolhatta, gondolom - (nem
skolasztikus talán, - ki üvegből fújja várát színtelenre - hanem
kinek üveget fest lelke szennye - kinek minden régi szó egy régi
kép, - testi misztikus talány, - mert az eszme hűs, átlátszó,
tiszta, színtelen üveg - s csak a test a misztikus, vak, s szennye
szín és bűne szép) - egy ily ős poéta-doktor: nagy palást, tanársüveg
- bájos régi doktorom - gondolhatta, gondolom - úgy mint én
diákkoromban - pécsi kis templomban, - volt török mecsetben, pillér
rejtekén, - zöldet látva, szédelegve illatsúlyos tömjénfüsttől, -
ideges gyerek, szegény, - nézve nagy bizonytalan, hogy az oltár
gyertyája füstöl, - láthatatlan száll a füst, hőn-olajzó gyertyapára:
- látni mégis, mert mögötte... reszket az... aranyangyal...
lábaszára... - elcsavart barokk lábaszára, sűrűn arannyal eresztett,
- mint hőforrás forró fürdejében gőzringatva reszket - meztelen. -
*
»Elhiszem, mert esztelen.« -
Kép a szó és test a kép és szó szerint a régi Irás, - hogy az Úr
saját alakját adta volt az ősagyagnak, - istenképet az embernek, bár
az Isten testtelen. - Testtelen és képtelen - testtelen, mert végtelen
- végtelen és kezdtelen - - elhiszem, mert esztelen - (gondolhatta,
gondolom) - esztelen, mert végtelen, mint maga mélye az anyagnak. -
Igy: »Az Úr kezében élünk«... ez egy óriási Kéz - szószerint,
- testi kéz és végtelen tárt tenyerén mozgunk mi aprók - (képzeld
bájos doktorunkat kúszni tupri méltósággal - a hüvelyk alatti bütykön...
ilyet tán már álmodál... - vagy szép nőt kínál a nagy Kéz: ízes étket
drága tál) - szószerint - test szerint -: mind az Úr kezén mi aprók,
szende szentek, ravasz rablók, - én... te... mind... - (ez egy
óriási Kéz) - itt úgy mint Amerikában, mindenütt a tenyerén, mert
mindenütt van az egész - mindenütt van minden sejtje, minden sejtje
végtelen - (képzelem, mert képtelen) - mindenütt épen tenyérrel emel
e nagy égi Kéz. -
Néztél már kacsót nagyítón? ujja vastag, ránca mély, pórusokkal
árkos. - Képzeld most, hogy pórusa tágul, ránca szétmegy, kék ere
mállik - szerte híznak ujjai; s nagy nagyítód távolítva már a kéz egy
sárga táj, - nyúlt, alig hullámos, mind a láthatárig - és e sárga
tájon minden-minden rajta - egy-egy tornyos város, mint egy cifra
torta - hegy... kazal... víz... nagy hajó - messze sínen éjhált
waggon... szaladó masina-táltos - itt úgy mint Amerikában... rajta
fellegkarcoló - rajta jár, ki merre megy - mindenütt van: ezer-egy
- minden alatt, mindenütt e sárga Kéz - térdem alatt pécsi kis
templomban - (gondolám diákkoromban) - kóruson, földszinten, rajta
térdel minden néki hódoló - szinte rémlik üvegárnya, füstbe, levegőbe,
- hogy a szószéket, papostul, tartja lebegőbe - s talpa alatt a
pillérnek rajza terped e tenyérnek - messze málló jósvonások nagy
memento »M«-je vásog - minden alatt e nagy »M« láttalan és
sejttelen - mérő szemeink elől a méretlenbe szétfolyó, - mert egy
teljes végtelenség minden isten-sejt-elem - végtelenbe vastagodva
Isten minden ujja szétáll, - olyan nagy, hogy meg se látod, mert
csupán a határt látod s ez határ nélkül való. - E tenyérnek bőre
színén mozog hát a féregember - nem mint egy kató-bogár, mely
ujjról-ujjra sétál: - még a szomszéd pórusig sem álmodhatik
sejteni...
Ó, ha egyszer ez a nagy Kéz le találna ejteni!
- Vagy leejt, ha meghalok? - (Szédültem diákkoromban - pécsi
kis templomban - szédültem és reszkettek az aranylábú angyalok.) -
Ó, nem ejt, hová is ejtene le, - ahol őrt nem állna tárt tenyere?
- Hanem minket, akik itt, - kívül húsa végtelenjén, - végtelenje
színe fennjén - kivirágzunk egy kicsit, - egyenkint e roppant - kéz
a nagy sötét Maroknak tompa végtelenébe roppant - és szorít, szorít,
szorít - úgy mint rég a bájos Doktort, a középkorit: - előbb szemét
elborítá, - aztán lelkét kiszorítá, - aztán húsát szétporlítá -
aztán-aztán mindmaig - őrli-őrli csontjait...