Idához (Madách Imre)
szerző: Madách Imre
I. Templomban
Egyházba mentem, ott valál,
Mint angyal, buzgón elmerülve,
Áhítat fogta keblem el
A hívők zengő énekére.
Úgy tetszett, mintha ez imák
Mind, mind lábadhoz hullanának,
Hogy tisztább szellem, lányka, te
Mutasd be Isten zsámolyának.
Oly jól esett e képzelet,
S mégis, mégis, ha lenne ígyen,
Őrült kín, féltés, gyötrelem, -
E sok közt szóm tán kárba mégyen.
Ah fáj, ha nem hódol neked
Minden, s ha hódol, szinte úgy fáj,
Engem rabol meg, úgy hiszem,
Minden mosoly és meglesett báj.
Lábaidhoz raknám a tavaszt
Éj csillagit, föld gyomra kincsét
S kivánnám, hogy szívem nekűl
Kevés legyen mindez neked még.
Ne kárhoztass, ne kárhoztass!
Nem is szeret, ki féltni nem tud.
A koldus jár csak gondtalan,
Míg a dústól a nyúgalom fut.
II. Társaságban
Kétségtül űzve szűmben felriadt
A féltés véres óriása; -
Fel kell keresnem a kedves leányt,
Utána hát a társaságba! -
Mi kellemes, bűvös világ fogad,
Mosoly, nyugodtság minden arcon.
Nem jő-e hát sem bú, sem szenvedély
Keresztül e csodás határon?
Eljött velem... Ott látom a leányt
Más karján lengni, édelegni,
Ah, aki így cseveg, ki így mosolyg,
Hogy tudna az, mint én, szeretni!
Vajh, mit beszélt, mit hallgat? -- hasztalan
A társaság szent illemének
Kínpadján nyög szivünk s azt tisztelik
Örömek, kínok, szenvedélyek. -
Ha házunk ég, mosolygunk édesen
Dúló lángjánál sütköződve --
Ha lelkünk egy világa süllyed el,
Közömbösen állunk felette.
Nevetséges, ki másképen teszen,
Mulassunk hát, mulassunk szépen,
Hiszen enyelgni olyan kellemes,
Csak a szó szűnkbe ne vezessen.
S ha gladiátorként majd elbukunk,
Ügyességünknek taps a bére;
Sebünkre honn majd tán a kőfalak
Részvéttel is tekintenek le.