Hitel-9.
Koncentráció
Az emberek egymást közönségesen vagy igen magasra emelik, vagy legalsóbb lépcsőre állítják, s magokrúli ítéletikben is szintoly ritkán tartanak középutat, mint csaknem minden egyébben. Falun nevelt s alacsony helyeztetésű azt hiszi sokszor, hogy minden városi lakos romlott, s a magas születésű elfajult – némely előkelőt pedig könnyen félistennek tart. Az úgynevezett nagyvilágban nevelt pedig künn a mezőségen csak faragatlan társakat képzel, s egy szerencsétlen rablórúl, ki tán bor hevében vagy pajkosságbúl agyonüté a zsidót, s egypár forintját elvevé s végre akasztófára kerüle, azt gondolja, abbúl minden emberi érzés ki volt rekesztve, és szinte gyönyörűséget érze vérontásban sat. Embertársink se nem olyan jók, se nem olyan rosszak, mint azt mindent nagyító képzeletünk festeni szokta. A legjobbak esnek, buknak, s a legromlottakban is van jó. S csudálva látnók némely nagy ember gyengeségit, hibáit, melyeket az idő s távolság rejt csak el szemünk elől – mint közönségesen a legrosszabb hírben és szagban lévőkrűl, végtére, ha jobban megismérkedünk velek, azt szoktuk mondani: Nem oly rossz s nem oly romlott, mint állították s gondoltuk, s a német példabeszédre emlékezünk, hogy Asmodaeus korántsem oly fekete, mint amilyennek festik. Az embernek nincs elég ereje se tökéletesen jónak, sem elhatárzottan rossznak lenni; hanem a legerősb is majd felemelkedtetik lelke által, majd teste gyarlói húzzák le a földre.
A dolog ily fektében ugyan mint képzelhetni társaságot, békességet és csendet? Nehéz; s azért látunk még ma is szinte örök háborúban s üldözésekben lévő vad nemzetségeket. Mennél jobban megismérkednek az emberek, annál tökéletesebben eltűnik az őket rémítő váz, s annál jobban átlátják, hogy utoljára, ha ideig-óráig nem is, de minden bizonnyal végesleg abban fogja találni ki-ki legnagyobb jólétét, boldogságát s ezek bátorságos birtokát: ha mindegyik természeti szabadságának egy részét a társaságbeli szabadság megnyerése végett feláldozza. Így támadtak társaságok, országlások, s egy nemzet ereje azon idomzatban nő vagy apad, melyben vagy még egyes famíliák is háborgásban élnek egymással, vagy a társalkodás legfőbb polcra s a társasági szabadság legtökéletesb kifejlődésre emelkedett már. Ezek a véghatárok. Az első eset következésit láthatjuk Amerika, Afrika, Új-Hollandia némely nyomorult lakosi közt – a másik gyümölcseit pedig Britanniában, Francia-, Németországban sat.
Két ember közt, de még egyes főben is rendszerint van valamely diszkusszió. S így hogyan képzelhetni egy egész nemzetet, hol csupán egy gondolkozásmód lenne, s tökéletes egyenlőségűek a száz meg száz természetesen előforduló tárgyak körülti képzeletek? S ebbűl tagadhatlanul az foly: hogy mindenütt van megelégedett s még számosb meg nem elégedett; olyan, ki minden rendelést felhőkbe emel, s olyan is, ki mindent ocsmányol s gyaláz; udvari, nép embere s számtalan efféle árnyékozások. S valamint egyik a másikrúl nem tud józanon ítélni, hanem vagy nagyítva, vagy kisebbítve, szintúgy emeli mindegyik rész maga pártbeliét igen magasra, a más felekezetű- vagy vallásúakat – ha szabad úgy kitennem – pedig sárba dönti. A nép embere a hivatalbelieket vagy urunknál kedveseket igen gyakran hazaárulóknak, lelkek fenekéig elromlott s minden ármánnyal s rossz mesterkedéssel felruházott úri személyeknek tartja, kikben többé természetes szó sincs, s kik minden lépésiket valamely mélyen kigondolt plánum szerint intézik, midőn nemritkán csak oroszlánbőr függ rajtok. – A hivatalt s felemelkedést vadászó ellenben mindenütt zavart, titkos egyesületeket s több effélét lát, midőn közönségesen csak farkasbunda, s így csak héja s külseje teszi nemes viselőjét oly gyanúszínessé. S így a két rész többnyire úgy áll egymás elleniben, mint azon úri személy – ki pőrén éjféltájon kiment a holdat, vagy nem tudom, mit keresni – a kéménytisztítóval, azt kísértetnek, ez pedig a nagyságost léleknek tartván. S nemkülönben főz mérget s bosszút, a bizalmatlankodás s feketevéri képzelgés hozzájárultával, ezen két osztály, és szánakozást érdemel, mint a két egymást ijesztő fehér s fekete jelenés, egy derekas hasrágás után a házicseléd által jól kikacagtatván, még most is bámulná tán egymást, ha a nap – azon megbecsülhetetlen világosság – nem mutatta volna meg mind a kettőnek igen nevetséges s éppen nem ijesztő mibenlétét. S itt csak az a különbség, hogy a kéményseprő költeménye kacajra gerjeszt, s nehány óra múlva minden félelemnek vége – az osztályok közötti bokrosság, bizodalmatlanság s visszavonás pedig évekig tarthat, legszomorúbb, ha nem positiva, de bizonyosan negativa károknak kútfeje, és nem szüntethetni meg egyébképp, mint mesterséges egyesítés által, mely az egymástúl tartó felekezetekre nézve nem egyéb, mint a nap jótévő sugára az említett két ijedkezőre volt.
S ugyan mit tehetni egyezség s így egyesülés s ilymódon megismerkedés s ekképpen középesedés vagy egy középpontra gyűjtés nélkül? Dicsekhetünk-e azzal, hogy lelkierőnk, belátásunk, tudományunk, éltünk hossza elégséges egyedül s minden segéd nélkül valami igazán nagyot s tartóst a föld kerekén létesíthetni? minekutána szinte legközönségesb foglalatosságinkban, építésben, gazdaságban, mindennapi életünkben sat. oly nagy számúak együttmunkálkodása szükséges, s csak egy findzsa kávéhoz is két hemisphaera produktuma kívántatik! – Mai világban – s csuda, hogy annyi idő kehe ily egyszerűség kitalálására – már ki-ki átlátja: hogy egy magányos ember semmi, s csak egyesületnek van hosszú élete s igazi súlya.
Egyébaránt minden olyas szövetkezés* s egyesület, mely homályban támad, s melynek címje titok, jobbára bűnös, s így az egészre nézve káros következésű. Ily alattomos társaságokban sokszor eleinte a cél igen szép, idő jártával pedig csak köpönyeggé válik, mely a bűnt s rosszat fedi, mert nincs bizonyosb, mint az, hogy akkor, midőn az első hév már kigőzölgött, kirekesztőleg csak önhaszonkeresés a társaság egyes tagjainak minden foglalatossága – s hogy elvégre a kisebb, de ügyesb rész halássza az intézet minden hasznait, s többnyire a legnemesbeket is fekete galád tettekbe keveri, és sokszor a legártatlanbakat is vesztőhelyre hozza. Én legalább oly társaságokban nem bízok, melyek titkos aláírások – s esküvésekkel vannak erősítve. A szövetségbeli vagy érzi szívében azon forró kívánást s eltökéllett akaratot: felebarátját, hazáját, az emberiséget szolgálni, vagy nem érzi; ha érzi: az esküvés felesleg, szükségtelen s hasztalan; ha nem érzi: ki fogja őtet annak teljesítésére vagy meg nem szegésére kínszerítni? A szövetség más tagjai? Errűl alig van példa, s ily hűtelen tagoknak csak megbüntetését s nem hűtlenségek akadályoztatását találjuk a sok számos titkos összeköttetések évrajziban. – Egy-két ember – vagy számosabbnak véleménye nem oly mágusi korlát, melyen az indulatos vagy félénk némelykor áthágni ne merne, s csak a hatalmas közvélemény azon törvényszék, melytűl a legerősb is fél s retteg – s azért igen különbözik azon szent szó és esküvés, melyet az uralkodó népének s a bíró igazságszolgáltatás végett sat. nyíltan tenni szokott, azon alattomos lekötelezéstűl, mellyel setétben a szövetkezők öngyengeségik ellen páncél gyanánt szoktak felruházkodni.
Hanem vegyük ezenkívül még a dolog pszichológiai részét is. Legmélyebb belső ihlet szerint úgy érezzük, mintha setétség bűnnek, világosság pedig erénynek volna kísérője; s hol a fedezés szükséges, ott mindég rejtenivalót, rútat s bűnöst szoktunk előre feltenni. S így azon béfejezéssel végzem ezen elmélkedésimet, hogy az egyesületek palladiuma a világosság; a tagoknak oly misége, hogy rájok az egyesülés sikerébűl haszon is folyhasson, legyen erkölcsi, legyen markolható; s az egész egyetemnek kezesség adhatása.
A világosság áldott hasznát, tudom, nem tagadja senki, hozzuk azért újonnan emlékezetünkbe: hogy következés ok nélkül lehetetlen. – Nem igaz azért vagy legalább nem hihető, hogy egy külföldi magyar intézetekre tetemes áldozatokat tegyen anélkül, hogy valamely rejtett s mellékes célja ne legyen; s így csak honbeliektűl várhatni hű járulást oly tárgyakhoz, melyek minden haszna erkölcsi s nem pénz. A perzsa, spanyol vagy kínai fog-e igen örülni magyar hazánk előmenetelén, ha áldozatibúl rá semmi nyereség sem háramol, s az actiájábúl – részvényébűl – őtet illető dividende – osztalék – nem egyéb erkölcsi örömnél? Ez természet ellen volna, s csak honáért munkálódhatik ki-ki tisztább szándékbúl, magasabb célbúl.
Az egyetemnek kezesség adhatása pedig tagjainak erkölcsi s vagyonbeli súlyán alapulhat, úgy, hogy az egyesület a kormánynak azáltal legyen mindég keziben, nem azon értelemben, hogy ez abba avatkozzon, hanem hogy a részvevőket, ha nem jóra vezetné az intézet, test- és vagyonképpen is felelet alá vonhassa. Ha számos minden vagyonban szűkölködő külföldi nálunk titkon állana össze valamely szép s hasznos végbevitel végett, nem lehetnénk-e szinte bizonyosak, hogy a szép és hasznos csak cégér, s egyedül önhaszon az egész szövetség alapja; s nem cselekszik-e bölcsen oly kormány, mely ily sarkalaton nyugvó társaságokat megsemmisít? S csak újabb időkben is, mily pestist terjeszthetett volna a világra s még hazánkra is az ily elfajzott és setét összecsoportozások árja, ha azokat urunk hatalmas kézzel nem fojtotta volna el?
Ha ellenben számos hazafi, kik között sok jó birtokos, áll össze, s a nap legvilágosb sugárit keresve-keresvén egyesül valamely intézet felállítására, s el nem savanyult ember természete szerint elég jutalmat talál a közjó előmozdításában; akkor azokat a bölcs kormány, mint a tapasztalás mutatja is, összeállani s cselekedni minden akadály nélkül engedendi. Ezen utolsó állítást sok azért hozta volna csak kevés idő előtt még kérdésbe, mert imígy illendően gondolt kisurranni a hátulsó ajtócskán, s pár szomorú forintját megmenteni, melyet esztelenül vagy ízetlen örömekre s csak magára költ inkább, mint közjóra s hazája felemelésére. Hála az egeknek, hogy ezen bújósdi lyuk be van tapasztva, s így egy hátulsó ajtócskával kevesebbünk immár!
Minden, ami a hazafiakat nyilván gyűjti össze, még ha legcsekélyebb ok lenne is, hasznos és jó, s áldott következési számlálhatlanok. Koncentrációbúl – középesülésből – foly – mondottuk – nemzetiség s ebbűl nemzeti erény. Összeköttetése s fejlődése ilyesek által eszközöltetik lépcsőnkint: A pusztán lakó, tán bámulására, némely jó oldalra talál a városiban, ez ellenben sok dicsérnivalót, amit nem is gyanított, a gubásban. Számos hazafi, ki egymást hevesen gyűlölé s ezáltal az életnek vajmi sok, vissza soha nem térő pillantatit minden ok nélkül elkeseríté, végre megbékül, s ezentúl egymással s nem egymás ellen dolgozik. Az utazott, a sok faragatlan s – hogy egyenesen kimondjam – nem mindég józan szokások s előítéletek közt felnőtt mindég idehaza ülőben, ha közelebbrűl nézi, sok szépet s fényest fog észrevenni, melynek a vastag rozsda nem engedi távulra is tündöklését. Az pedig, ki körülállási miatt hazáját soha kívülrűl, de csak mindég belülrűl látható, lassan-lassan tán pirulva fogja megvallani: hogy ő előbb olyanokat ítélt el s kárhoztatott, amikrűl legkisebb tiszta s rendelt képzete se vala, másokat megvetett s a kényes öltözetűeket – kik zsebkendőjökben szép szagot hordanak, jó táncolók sat., vagy kik csak vizet isznak s legtöbbnyire édesekkel élnek – általjában puha s asszonyos úrfiknak tartotta; midőn annak ugyancsak legénynek kell lenni, ki a gallussal vagy törökkel megmérkőzni bátor.
A kereskedőkrűli balvélekedés lassankint eltűnik, s a földesúr, ha nem avatkozik is kereskedésbe, oly státus elősegélését minden iparral s tehetséggel fogja eszközleni, mely egy országot a másikkal tart kapcsolatban. Mindazon betyárságok, melyek hazánkat csak dísztelenítik, s a vitézségnek nem különb jelei, mint részegség az erőnek s bátorságnak, lassan elenyésznek; nevelés, csinosodás, töredelem – tolerantia –, egyszóval az egész nemzet dísze s valódi ereje pedig nőtten nő.
A mesterséges egybegyűlést – koncentrációt – végre vagy a véletlen, de csak rövid időre, vagy az emberi bölcsesség tartós haszonná eszközli. S ekként minden kifejlődés, előmenetel, erő, érték és szerencsének legmélyebb sarkalatja
A kiművelt emberfő
Ennél lejjebb nem bocsátkozhatunk. Ezen kis gyökérbűl szármozik boldogság s viszont átok is az emberiségre, csakhogy az első századokra terjed, s közönségesen akkor fénylik legjobban, midőn szerzője már a föld alatt – az átok pedig sat. jobbadán egyszerre tűnik el.
Az ész erő, s így az ész boldogság. – Tekintsünk csak mélyen a legnagyobb következések elveire s fenekire, s mint a nyári reggel, oly tisztán fogjuk látni, mennyi bámulásra méltó szivárgott s nem másunnan, mint emberi agyvelőbűl a világra, Kung Fuce, Bacon, Franklin és számtalan mások marok nagyságú veleibűl!
A véletlen, mely igen sokban látszik legelső rugó- s indítóoknak lenni, úgy áll az emberi főhöz, mint a földben lévő arany a bányászhoz, vagy hogy többet mondjak, az országúton fekvő gyűrű az utazóhoz; kiásó vagy felvevő nélkül egyik sem ér semmit: az arany föld gyomrában marad örökké, a gyűrű sárba tipratik.
A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma: Ezek statisztikája az ország legérdekesb – leginteresszánsabb – része. Nem termékeny lapány, hegyek, ásványok, éghajlat sat. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja. Igazibb súly s erő az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetnek több vagy kevesebb szerrencséje. Mi nagy erő egy- vagy több százezer ember, fő nélkül? Nézzük a történeteket a Duna folyta körül* 1828- és aztán 1829-ben. Nem a sok katona vívja ki a csatát diadallal, hanem a tábornok által jól elkészült s bölcsességgel vezetett bajnok. Nem annyira a fegyverhordók 5-600 ezres számátúl kell félni, hanem azon morale pondustúl – erkölcsi súlytúl – mely tán annyi ember közt hihetőleg rejtekezhetik. S mily természetes, hogy valamely háború kimenetelérűl annak mindég meg kell csalatkoznia, ki az ellenség számát s ágyúit veszi csak számba, nem pedig a hadinép műveltségét s vezérinek eszét. – S azért bölcsen cselekszünk, ha – mint hajdan Karthágó Lakedaimónbúl hítt hadvezért, Szicília Athénébűl törvényhozókat, úgy mi is csak kevés idő előtt építőmestereket Olaszországbúl – ma mechanikusokat Britanniábúl hozatunk sat. S midőn szinte mindent mechanikai sarkigazságokra lehet végre visszaidézni, tagadhatlan, hogy a kormányozónak vagy fővezérnek maga dolgában úgyszólván mechanikusnak – műszerésznek – kell lenni, hogy alattlévőit jó sikerrel vihesse. Sokszor, ha csak oly szakácsok forognak a konyhában, kik előbb sohasem főztek, vagy csak úri kocsisok ülnek a bakon, ily javaslatot volnánk hajlandók adni: Bizony, hozassunk inkább valahonnan egy bölcset.
Nem hihetni, mily nagy hasznú azon igen egyszerű, természetes s mégis oly ritka őszinte önvallomás: Ehhez én nem tudok, s így egészen másra bízom – Birtokosink közt hány lenne dús, ha dolgai után sohase látott és sok fáradság helyett inkább mulatozott volna; emberhalál mennyivel kevésb, ha egy fiatal tábornok helyett mindjárt tapasztalt vezér fogta volna markába a hadipálcát! Mennyivel kevésb hátramaradás, elaljasodás, nyomorúság s tán szomorú epedések, ha számtalan szisztéma, projektum s még experimentumok helyett is tüstént az előbbi vagy külföldi tapasztalásokat vettük volna példányul s illesztettük volna hazánkra!
Nem nevetséges-e nézni oly gazdát, ki, teszem, sáfrányt akar ültetni, s mindent próbál, időt, pénzt, békestűrést áldoz fel, s erővel önmaga akarja kitalálni a leghelyesb vele bánást, vén szomszédját pedig, ki egész éltében jó sikerrel termeszti azt, nem látogatja meg, s tőle útmutatást nem kér. – Gazdaság s kereskedés dolgában pedig szórúl szóra így vagyunk, s higgye az olvasó, hogy úgy vagyunk, s Istenért! nem mivel én mondom, hanem maga szemeivel vizsgálja meg.
A török e részben minden egyéb hátramaradási mellett igen eszes. Ő a vár- s hajóépítést, ágyúöntést sat. mindég idegenre bízza, s így ezek meglehetősen is vannak elintézve nála; s most, midőn már bort is iszik törvényesen, s így termeszteni is fog, ne legyek jó próféta, de fogadom, nemsokára drágábbat – nem akarám mondani: jobbat, quia de gustibus* etc. – is fog készítni, mint mi; mert ő oly emberekre fogja bízni a tárgyelrendelést, kiknek mestersége; míg mi magunk kevergetjük mustaini csak, míg én addig tán sínylődöm, és szinte instantiával kellene keresnem, ami enyim, míg ő fényes palotájában azzal tartja fenn – meg kell vallani, igen szép s nemes – rangját, ami nem övé! – Ha valaki pénzérűl másképp szeret rendelkezni s intézni – tessék, én jó szerencsét kívánok, mely mint sokan mondják – de én nem hiszem –, synonymon a bölcsességgel.
Itt állunk végre azon többnyire igen meredek helynél, melyet távulrúl csak ritkán szoktunk észrevenni, s hol az van írva: hogyan és miképp?
Mindennek – s már errűl is volt szó – van szép, van rút oldala. Már az, ki se nem szerelmes, se nem indulatos, se nem vak vagy rövidlátású, hidegvérrel fogja megkülönözni a szépeket rútaktúl; mázsálni, s aszerint, mint dűl, elfogadni, visszavetni. Ezen cselekvő mód igen egyszerű, csakhogy alig van valaki, ki maga vagy szomszédja feleségébe, gazdasági szisztémájába, verseibe, irományiba, homeopathiájáa, alkotmányába, bonjába ne volna szerelmes és így vég nélkül – igen ritka ellenben a tiszta látású; mert egyiket a természeti köd –az ostobaság, másikat a tudatlanság, tapasztalatlanság, elfogultság, előítélet sat. fekete felhői tartóztatják a világosan látástúl.
Némelyik pedig mindenkor maga becses személyével áll a közjó útjában, s így azt önárnyéka miatt sohasem láthatja. Mi mindezen gyengeségeket tegyük félre, legalább míg szemközt állunk, s világosítsuk fel:
Azon megjegyzéseket, melyekkel közönségesen Magyarországban a hitel felállíthatása ellen kelnek ki.
Azután, mely okoskodások vínak Magyarországban a hitel lábra állítása mellett.
Végre az ezekbűl következő természetes béfejezést.
A megjegyzések s ellenvetések vagy törvényi, vagy politikai tekintetűekre ágoznak. Vegyük előbb
A törvényieket
| ←Hitel-8. | Hitel Hitel-9. | Hitel-10.→ |