Hitel-8.
Mit kell tenni, s min kell kezdeni?
Mindannak, amit eddig néhol rendetlenül, itt-ott hiányosan, sok helyen pedig hosszasan s tán unalmasan is adtam elő, eszszenciája az: hogy alap nélkül tartósan nem állhat semmi, s kizárólag csak azon tárgyat bírhatjuk igazi sikerre, melyet természetes vagy matematikai renddel – ami nálam egy – kezdünk s folytatunk.
Ezen igen egyszerű az eddig előadottnak filozófiája; s oly egyszerű, meg kell vallani, s valódisága oly isméretes, hogy sok méltán azt mondhatná: „minek ilyessel, amit ki-ki tud, megint előállani”, de én nem is hirdetem ezen elismert igazságot új találmánynak, mert igenis jól tudom, hogy mindenkinek ajkán forog; de csak azt bátorkodom állítni, hogy szinte mindég is egyedül az emberek ajkai közt marad s csak ritkán használtatik valóságosan; más szavakkal: hogy a világon igen sok tárgy alaptalan, s talpköve csak képzelet s levegő, s hogy csak ritkán kezdenek valamely dolgot s munkát a legmélyebb sarkalatnál, azaz jó véginél, természeti vagy mathesisi rend szerint.
Gondoljuk át a mondottat vigyázattal s részrehajlás nélkül, tüstént előnkbe ötlik: hogy szinte minden tetteinkben a természeti rendet mindég meg akarjuk előzni. A nagyobb rész előlbb költi jövedelmét, mint zsebiben van; a serdülő úgy veszi ereje hasznát, mint a férfiú; a tanuló tanít sat. Vizsgáljuk a világ történetit messzebbrűl, közelebbrűl, magas s alacsony helyeztetésben, s nem fogjuk tagadhatni, hogy némely uralkodó legszentebb szándékábúl eredt cél azért nem gyökerezhetett, mert a nép, a sokaság elfogadására még nem volt megérve; hogy mindenütt látunk összebomlani kezdeteket, újakat mathesisi rend híja miatt.
Mint nevetnénk ily beszéden: „Szomszéd uram, én nem tudom, mi oka, búzám éppen nem termett, s földem oly jó, hogy annál jobbat ugyancsak keresni kell, a mag pedig, melyet veték, oly tiszta volt – hiszen még magunk szedtük belőle ki a konkolyt –, én sohasem tudom, mi lett belőle – nem tudná-e kend?” – A szél hordta el, édes földim, hisz még nem is szántott alája kend, s hogy a mennykőbe is gondolhatta, hogy lesz valami belőle! – Ilyen cselekvő mód pedig nem ritka, sőt oly közönséges, hogy azon nem bámulhatni eleget, de némely tárgyak vitele messzebb fekszik tőlünk, mint a búzatermesztés, és sokan köztünk igen rövid látásúak.
Ki-ki érzi s tudja, hogy valamely helyen áll, s nem kételkedik a pesti híd* 222 ölnyi 4 lábnyi hosszaságán, kivált ha maga mérte meg. Már oly hely messzeségének tudására, hová nem léphetni, tudomány kell; de középszerű ész is átlátja s eltökélve hiszi, hogy egy távol pont messzeségét tudhatni, ha más két pontnak egymáshozi messzesége előttünk isméretes; s a csillagász még a planéták távolságát is tudja, nap- és holdfogyatkozásokat sat. jövendöl századokra előre, s ma ezeken senki sem csudálkozik többé. – Erkölcsi dolgokban bizonyosan nemigen különböző az eset, csakhogy hozzá még jó kulcsunk nincs, vagy a jelent nem láthatjuk oly világosan minden ágai- s gyökereivel, hogy némineműképpen következésit, azaz a jövendőt láthatnók. Itt is ki-ki érzi, hogy él, s kellemes vagy kellemetlen érzelmek ringatják, kínozzák – s mindenki képes előre látni, hogy hosszú böjt után éhes, munka s tartós ébredség után álmos – sok borital után mámoros sat. fog lenni. Távolabb kombinációkra már tudomány kell, pedig oly tudomány, mely az előttünk fekvő tárgyat a lehető legnagyobb világosságra hozza, úgyhogy annak mai mibenlétét annyira ismerjük, hogy bizonyos vagy igen hihető következésit előre tudhassuk. A téma s ellenzés azon két pont, ha az előrelátást összehasonlítjuk a földméréssel, melyekrűl közelebb vagy messzebb elhatározhatni a harmadik pontot, a jövendőt.
Meg kell ismérni, ezen tudomány, melynek eddig neve sincs, gyermekkorában van még; de nem ellenkezik ítélőtehetségünkkel annak valaha; most tán még nem is gyanított csudálatos kifejlendhetése. Újabb időkben e nevetlen tudomány, melynek létét sok ember nem is sejdíti, ámbár maga is józanul kombinál egyet s mást előre – mint egykor a legbölcsebb se képzelé, hogy a Föld kerek, s maga tengelye körül forog, noha rajta volt – oly előmeneteleket tőn, hogy annak utóbbi még nagyobb haladásán nem is kételkedhetni, mert mi áll mozdulatlan a világon? S éppen úgy, mint a földmérés s csillagászat csak lassan-lassan fejlődtek ki mostani tökéletesb létekre, de ma már száraz és csalhatatlan számolás s mechanikai szerszámok által folytattatnak: úgy a földművelés, gazdaság, kereskedés, pénz dolga, nemzeti gyarapodás is sat. csak lassan bontakoztak ki, de már valamely bizonyos elvekre – princípiumokra – állíttattak, s ma tapasztalás s hasonlítás által felvilágosított tudományok segítségével jóformán s elég bizonyosan tudjuk előre mondani: mily következést szül p. o. a legelők felosztása, papirospénz, bank, jutalmak sat. S mi ebben szerencsénkre Smithnél, Youngnál, Pittnél, Baringnél későbbek vagyunk, mint Herschel is csak Kopernikus s Galilei fáradozásin emelheté vizsgálatit s tudományit oly magasra. Mi mások utánzásában minden veszélytűl mentek vagyunk, mert hatalmunkban áll mások századi tapasztalásit sajátinkká tenni.
Ehhez, mint már mondám s még százszor mondani szeretném, szükséges helyezetünk s körülményink tökéletes ismérete, tudomány mind hazánkrúl, mind külföldrűl, s végre a józan összehasonlításbúl szerkesztetett szisztémák életbe hozása.
Ezen most említettekre támasztván okoskodásimat, a hitel híját tartam azon oknak: hogy a magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene, s magát nem bírja oly jól, mint körülményi engednék; hogy mezeit a jó gazda nem viheti a lehető legmagasb virágzásra; s végre, hogy Magyarországnak kereskedése nincs. S így a hitelt, cambio-mercantile just – váltókereskedési törvényt – gondolom s hiszem azon talpkőnek, melyen földművelési s kereskedési gyarapodásunk, egyszóval utóbbi felemelkedésünk s boldogulásunk alapulhat. Ezen hitelnél pedig még mélyebben fekszik:
A hitel tágosb értelemben
Tudniillik: hinni s hihetni egymásnak. A hit azon lánc, mellyel az emberiség össze van kapcsolva a Mindenhatóval; a szó szentsége köti az uralkodót elválhatlanul hív jobbágyihoz, s ezek tántoríthatatlan hívsége alkotja a trónus rendíthetetlen erejét. Az igaz szó kútfeje a házassági boldogság –, valódi becsület – s cselekvények egyenességének s így minden szerencsének:
A hit oly part, melyre végre még az is elérkezik, ki annak hazájában sohasem is lakott, s rossz tettei s bűnei őtet inkább az élet förgetegei közt tartották, hol szédítő örömek, kincsek s álmagasztalásokba merülve még az is nyughatik eltompulva egy darabig, kinek lélekismérete nem tiszta, de kinek annál keserűbb egykori felébredése!
Boldogak, kiket nem nyavala,* testi gyengeség vagy haláltúli rettegés kínszerit végre térden csúszni a kereszthez, hanem kik már éltek legszebb éveiben, midőn fiatalság, egészség s jólét érzése szinte halhatatlanság előörömeivel tölti be őket, ha már akkor, mondom, önkényt, szeretetbűl a legfőbb Jóhoz emelték fel lelkeket, a Legtökéletesbhez, s ha nemcsak szóval, hanem tetteik által is gyakorlák vallások igazi értelmét, s nemcsak a közel veszély indítá őket Isten-imádásra, hanem minden nemesb és szebb gerjedelem s azon ki nem magyarázható belső aggódás, melyet minden tiszta szívű ember érez magában, halhatatlan részinek minden alacsony s ocsmány indulatoktúl megszabadítása végett. S nem tölti-e be, ha a természet minden egyéb csudáirúl hallgatunk is, csak egy csillagos éj csende s harmóniája lelkünket édesen a legszebb reményekkel egy következendő jobb létrűl s magasb emelkedésünkrűl; s nem ellenkezik-e még mostani eszünkkel is, ha az egész mindenség tökéletes rendét csudáljuk, annak elgondolása, hogy a tanútlan erény örökkön-örökké rejtekben maradna s minden időre szinte veszítve lenne? A hős tette, ki magát elszánja és számosok élete megmentése végett maga alatt a puskaportárt fellobbantja s hazájaért hal, örökké fenmarad. – Azon fáradozásoknak, melyekkel a hív hazafi éjenként foglalatoskodik, se vagyonát, se idejét, se egészségét a közjó előmozdítása végett nem kímélvén, midőn tán hazafiai azért még sárral is dobálják – vagy azon jótévő felebarát csendes munkálódásinak, melyek által az ügyefogyott s szívetörött nyomorultnak enyhítést, a kétségbeesettnek lélekerőt ád, bizonyosan van tanúja, s valahára azok legtisztább fényben ragyogni fognak. S gondoljuk, hogy mindazon szép diadalmak, melyeket sokszor négy fal közt az erény a legbájolóbb csábokon nyer, mindazon néma aggodalmak, melyek vajmi sok tiszta lényt – kik egy gyűlölt férj karjai közt az élet ki nem mondható kínjait elszánással híven tűrik, midőn szívek egy másért remeg – idő előtt sírba terítnek, örökkön-örökké, minden jel s jutalom nélkül felejtésbe fognak merülni? S hány bajnok dűlt oda élő bizonyság nélkül a vérengző mezőn, hány vitéz csontját fedi néma föld, s a mennyei gerjedelemrűl hallgat, mely a deréket pillantatig isteni erőre emelé? Hány virradás leli a fáradozó hazafit nem is gyanított nehéz munkája mellett, midőn azt szinte napköltekor végzi? Mennyi áldozat foly le tanú nélkül a feledék határtalan tengerébe? S hány haldokló áldja utólsó nehéz vonaglatiban a hű barátot, ki éjenként ápolgatja a szerencsétlent, s nyugalmat és lelki békét piheg reá végpillantatiban is, anélkül hogy töredező szava hallatnék? S hány tiszta kebel imádja éjféli csendben térdre borulva irgalmas Istenét, hogy a bűnös szerelem súlya gyenge szívét ne repessze el? Azonban amit éjjeli setétség fed, nem hozza világra napsugár mindenkor azonnal.
De ily áldozatok, ily tettek csak szemeink előtt vonulnak el. Lakhelyek dicsőbb, mint amilyent a szív legszentebb ömledési sejdíthetnének; s hazájok ment a gúny s irigység legkeserűbb tajtékátúl – s élni fognak és fennmaradni még akkor is, midőn magyar hazánkrúl, de még csillagunkrúl sem lesz többé semmi nyom. S a természet szörnyű hazugság volna, az egész egyetem csúf misztifikáció; hazaszeretet, anyai könnyek, szerelem, barátság iszonyú tréfa, ha ez másképp lehetne. S kételkedhetünk-e? Mi szép egy nyári reggel, mi remek egy virágzó asszonyi lény – s az agyagban, mely oly kevés idejű, mi tökéletes már az irány s idomzat? Mi nagynak s mily felette tökéletesnek kell a harmóniának még a lelkekben lenni? Midőn egy szép hajnal bíbora, egy ártatlan hölgy képe oly tiszta és igaz, hogy képzelhetünk a lelkivilág egybehangzásában hazugságot, misztifikációt?
A szó szentsége azon bíró, mely uralkodó és nép közt ítél, s ha az egyszer megsemmisül, hiába szól: a törvény – s minden társasági rend – és szerencsének vége. A szó szentsége uralkodóban az, ami Istenben a legszebb tökéletesség: az örökkévaló legfőbb igazság, s valamint vallás és hit a legvadabb embert is összekapcsolja a Mindenhatóval, szintúgy köti hívség s engedelmesség a polgárt igaz urához. S nem valódi szón alapul-e házasok közt a szerencse? Mert mily becse van oly hűségnek, melyet őrzeni kell? S nem igazság tart-e elválhatlanul barátot baráthoz s hazafiakat, akármi magas vagy alacsony helyezetűek legyenek is, egymáshoz?
De mindezen szép tulajdonoknak nincs-e mélyebb forrása, s honnan származnak?
Polgári erénybűl
S íme, már megint mélyebbre ereszkedtünk! Nem teszik most már hegyek meredeki, folyók mélységi, tengerek szélessége, várak erőssége a haza valódi erejét s bátorságát. Nem teszi azt az alkotmányok szabadabb vagy függőbb léte; az most már csupán azon emberektűl függ, kik az országot lakják.
Bármi szerencsétlen helyeztetésű legyen is az ország, bármily láncok által legyen is lebilincselve a nemzet, előbb-utóbb mégis szabadabb létre vív, ha lakosiban a polgári erény tiszta vére buzog. S viszont: akármilyen boldog fekvésű legyen is egy ország, bármily szabadságokkal bírjanak is lakosi, lassan-lassan mégis rabigába görbed, ha romlott a tiszta erkölcs, s polgári erény nem fénylik többé!
De a polgári erény igazi s tökéletes értelmét nem ismeri mindenki, és sok azért nem találja fel soha, mert igenis távul keresi, midőn oly közel van hozzá, hogy azt a parasztember úgy, mint a legmagasb polcú minden pillantatban feltalálhatja s gyakorolhatja is. A legnagyobb felekezet* csak hiúságbúl jó polgár, s csak ott heves hazafi, hol közel a tanú s bizonyos a taps. Egy rész felemelkedésre vágy,* másik popularitást hajhász, s egyik a másik szemire veti gyengeségét, s önhibáját erénynek tartja. Ki úr akar lenni, képzelete szerint csak rendfenntartás, anarchia-elmellőzés végett s hogy parancsai körét nagyobbítsa, forog, kérkedik, izzad, s haladása kedviért előszobákban unalommal tengeti napjait, és sokszor, mint Aristippos, térden esedez, de nem másokért, hanem magáért; ki pedig a nép bábja kíván lenni, azzal csalja magát, hogy ő a régi jó fenntartása végett, hogy a nemzeti szellem s drága szabadság éljen, áldozza fel magát; midőn nem is tudja, mi a szabadság, s a korlátlanságot, betyárságot tartja annak, s a nemzet palladiumát nemritkán kirekesztőleg magyar táncra és zsinóros nadrágra állítja. Mind a két rész dicséretet s hasznot vadász; csakhogy egyiknek az udvari tömjén kellemesb, másiknak pedig a populáris illat; cselekvények azonban egyenlőn zavaros s tisztátlan forrásbúl fakad, csakhogy ízlések különböző. Fényleni soknak legfőbb célja, nem használni.
A polgári erény valódi értelmében nem ilyeket szül, de a kötelességek teljesítésének kútfeje, s nem egyéb, mint anyaföldhez s honiakhoz vonzódó szeretet s az uralkodóhoz viseltető hívség tartalma. Címje* nem alacsony hízelkedés s határtalan dicséret; egekbe nem emeli a halandót, s mint Istent, térden nem imád senkit; nyelve szemérmes, de férfiúi, bátor szózatú, fő tulajdona: törvényes urát – hazáját, földieit legjobb tehetsége s ereje szerint szolgálni. – A becsületes férfiú mindenkinek megadja az övét, s a másé elvételét szintúgy gyűlöli, mint önmaga jussárúlkönnyen nem mond le, sőt azt védeni tudja. S bízunk-e oly katonában, s valjon legény lesz-e csatában, ki elöljárójátúl megérdemlett s híven megszolgált zsoldját minden ok nélkül levonatni engedi, anélkül hogy út és mód szerint annak idejében szót ne tegyen róla? S oly királyok valjon fénylenek-e históriában, érdemlettek-e oly magas helyeztetést, kik legszentebb jussaikrúl, ha kínszerítve is, lemondtak, s koronáikat emberül védelmezni nem tudták. Legyen legfőbb tisztelet Isten után királyé; polgár maradjon maga köriben, s teljesítse, mire alkotva van, híven; ellenben a legkisebb is örüljön bátran s háborgatás nélkül a sors ajándékinak vagy verítéke szerzeményinek.
De minekelőtte magasbra emelkedhetik az ember, s tulajdoni kifejlődhetnek, s a polgári vagy nemzeti erény mélyebb gyökereket verhet, mindenekelőtt szükséges, hogy legyen
Nemzetiség
Mert lenni kell előbb, s csak aztán lehet jóra, derékre, erényesre kifejleni. Szintúgy, mint a határtalan csillagvilágban minden vagy nagyobb, vagy kisebb részekre szakad, s magában egy egészt alkot; napok, planéták s amit nem látunk, úgy lefelé a legkisebb is részekre oszlik, s megint egy egésszé összesedik: csepp, gyümölcs, a legkicsinyebb férgek ökonómiája. Ez a természet rende. A részek támadnak, múlnak, minden forogva mozog
egymást
Váltja örök romolás s teremtés;*
újbúl vén, vénbűl új lesz – s csak az egyetem örök. Úgy az ember, akármily vad állapotú legyen is, társalkodik,* s az egész emberi nem nemzetekre, nemzetségekre, házastársakra ágzik: S éppen az, ami lélektelen testekben attractio, repulsio, az a nemzetekben a hon szeretete s védelme. Mélyebben fekszik azért lelkünkben, mint sokan gondolnák, azon ki nem mondható édes aggodalom, mely anyaföldünkhöz vonz, s mely a halondó port félistenné magasíthatja, s lelki rothanat jele, hol a természet ezen szent törvényi ki vannak már dörzsölve. S nemkülönben, mint a kiégő üstökcsillag iszonyú forgásában se határt, se utat nem tart, de mint átok a végtelen üregben magamagát emészti s napszisztémákat rendít meg, úgy bolyong cél s törvény nélkül a hazátlan, hív jobbágyokat csábít el, megelégedett polgárba nyugtalan bizalmatlanságot önt, s végre maga kétségbeesvén, nemritkán önkezivel végzi örömtelen éltét. S mindezek után, hány dicsekedik mégis azzal, hogy kozmopolita!!! Gyengeség, hiba halandótúl elválhatlan, de azokkal kérkedni az elromlottság legmélyebb lépcsője; hol a szemérem eltűnt, ott az élet minden bájainak vége. Szerencsére sok olyast beszél, amit maga sem ért, s olyannal dicsekedik, ami gyalázatjára válik. A kozmopolita tágasb szívűnek tartja magát, s így jobbnak, mint másakat. Ő minden embertársit hordozza szívében, midőn a patrióta főképp csak hazafiait. Ő magasb értelműnek képzi magát, mert minden régi szokáson, bévett ítéleten áthág, egyszerre keresztény, török, ateista lehet, s kaméleoni ügyességgel szabhatja magát a körülállásokhoz, a hasznoshoz. – De ily tehetség áltermészet, s többnyire igen sok vagy bal tudománynak éretlen és savanyú gyümölcse, s az emberbűl, ki minden sajátságát elveszti, oly csúfot tesz, mint nevetséges a szelíd farkas s kacajra méltó a láncon idomtalanul táncoló medve s csúf a legvéknyabb vesszőtűl is rettegő kalitkás oroszlán.
Mily szomorú sors öntagjainak egymás utáni lassú sorvadását nyilván érzeni s az életerő fogyatkozásit naprúl napra csalhatlanabbul észrevenni – s ennél csak annak kínja lehet még fájdalmasb, ki kénytelen átlátni, hogy ő egy rothadó nemzet tagja; mert százszor könnyebb testi, mint lelki aljasodást szenvedni. Hol pedig a nemzetiség semmivé vált, hol a lakosok elkorcsosodtak, vagy hol a nemzeti szellem és sajátság hiábavalóságokon, gyermeki bábokon alapul már, ott, ha a sokaság vakságában nem is gyanítja, keserű, de csalhatatlan tekintettel nézi a gondba merült hazafi, miképp folydogál le szemenkint a hátramaradt kevés fövény a nemzet életórája üvegszelencéjébe.
Ha nemzeteket egyes személyekkel hasonlítunk össze, akkor a nemzetiség nem egyéb, mint rokonok közti szeretet, barátság s a famíliabeli becsület fenntartását eszközlő ébredség; ha pedig mélyebben tekintjük, mint előbb érintém, akkor az emberi lény minden ereibe s lelke legbelsőbb rejtekibe szőtt természeti tulajdon, melyet az önbecs megsemmisedése nélkül szinte oly lehetetlen kiirtani, mint bizonyos, hogy a szív kiszakíttatása után világunkon többé élni nem lehet. S ha a világ történetit vizsgáljuk, nem áll-e a nemzetiség legszebb fényében, mint azon szent varázserő, mely valaha Marathón mezeit dicsőíté s Thermopylé kőszirteit legnemesb vérrel pirosítá; s nem érezzük-e, hogy futja át velőnk közepét valami édes érzelem, mely egész létünket elözönli, ha kérdés forog magyar honunk dísze s boldogsága felől?
Boldogak mi, hogy köztünk inkább a fiatalság jelei s hibái láthatók, s hogy még távul tőlünk a vénség s koporsó! Mert azon gyávák s elfajultak, kiknek száma, tagadni nem lehet, elég nagy, s kik, midőn ezeket olvassák, tán kacagnak s gúnyolnak, mit árthatnak nemzetiségünknek, s hogy gátolhatják annak szebb s tökéletesb kifejlődését? Nem kell attúl félni. Ők csak olyanok, mint ama hasztalan félénk katonák, kik mindég rosszat jövendölnek, a legkisebb veszélynél szaladásnak erednek, s oly messze távoznak, hogy alig éri el őket a hír, hogy nélkülök is kiküzdék a csatát – s aztán béke idején legtöbb szó szájokban.
Ami nem önhaszon szomjábúl, hanem tiszta szándékbúl ered, s ami igazán szép, ámbár sok akadállyal küzd is eleinte, előbb-utóbb mégis minden bizonnyal méltatásra, pártfogókra talál; mint az igazság, bármi nagyon sértené is fényes előtűnésekor némelynek szemeit, végre a szántóvető ember kalibáját úgy meglakja, mint ahogy tanácsban ül s bátran tartózkodik márványpalotákban.
Igaz, hogy hazánk most nemigen van divatban, s a külföld alig tudja, hogy vagyunk. Mintha valami kút fenekén ülnénk, se lelki, se testi produktuminknak nincs híre. Igaz, hogy sok – émelygető hízelkedési s határ nélküli harsány magasztalási által – nekünk, minden jó szándéka mellett is, több kárt okozott, mint legdühösb ellenségünk minden ügyességével tehetett volna. Igaz, hogy sok annyi káposzta-, juhászbunda- s pipaszagot s több effélét kevert nemzeti szellemünkbe, hogy a gyengébb rész egy ideig szinte szégyenlé a magyarságot, s jobb ízlésűnek s palléroztabbnak tartá magát, ha külföldieskedett. Amit igen természetesnek látok, s megint azt tanácslom, inkább magunkban keressük a hibát, mert minden hazafiságunk mellett se tapsolhatunk, bizony, teszem: a szegedi sárnak, hortobágyi vidéknek, pesti kövezetnek, Duna partjainak, szennyes teátrumának, csömörindító útonálló számtalan koldulóinak sat. S hogy ilyeseket minden erővel szerettetni akartunk, s szinte magunkra fogtuk, hogy szeretjük, legfőbb oka a magyarság divatlanságának.
De azért, mivel ezeket mondom, ne bátorodjék neki a kozmopolita, ki, tudom, utazásiban sokkal szebb intézeteket is látott, s ne higgye, hogy vele valaha egyértelmű lehessek. Ő igy okoskodik: „Ubi bene, ibi patria;* jóllehet magyar vagyok, de azért angol s francia is sat. lehetek, mindenütt a tökéletest szedem, a hiányost otthagyom, s az egész földkereke enyim s hazám.” Más szavakkal ez annyit tészen: „Én feleségemet híven szeretem, de másét is – hazám drága, de másnak honja is – s így, ha feleségemet meguntam, elhagyom, kivált, ha szebbet látok; háborúban pedig az erősebbel tartok, s ha győz hazám, heves hazafi, ha pedig meggyőzetik, minden kis előítéleteken túlemelkedett világpolgár leszek.” – Ily cselekvőmód, meg kell vallani, előmenetelre a világon igen ügyes s tán hasznos is lehet, de nem éppen legnemesb.
Már én másképp látom a dolgot, s úgy hiszem: hogy csak honosi s övéi közt élhet megelégedten az ember, ha már egyszer körülnézte a világot, s létének dele elérkezett, s mennél hátrább van hazája, annál inkább tartozik annak elővitelén fáradozni, mint a jó rokon éppen akkor marad leginkább odahaza, midőn otthon legszükségesb, s közel a veszedelem; s hogy nincs oly ürügy, mely minden időre való kivándorlást megbocsáthatóvá tehetne abban, ki hazája számosb ajándékit vevé; mert anyaföldét elhagyni nem egyéb, mint azt elárulni; s hogy végre, ha már minden életiskolán keresztülmentünk, semmi sem oltja el megelégedési szomjunkat, mint nehány élő honosink megbecsülése s utóink áldása. S boldogabb a hottentott s kakerlák fajabeliei közt, mint a természetien világpolgár Londonban, Párizsban, mert ő mindenütt, még a legnagyobb sokaság közt is mindég csak idegen!
Ami pedig a nemzetiség küljeleit illeti, korántsem tartom azokat megvetendőknek. Egyszerű architektúra künn, szép festés, kárpit, alkalmas bútorok benn, igenis emelik a ház becsét; csakhogy ilyeseket ne tartsuk az építmény alapjainak, s e külső szín mellett a dolog belsejérűl se felejtkezzünk el. Azonban a külső is sokkal fontosb, mint azt általányosan venni szokás, mert mit látunk a külsőn kívül egyebet? S mire alapítsuk ítélettűnket valakirűl, kit nem ismerünk s kirűl sohase hallottunk semmit, ha külsejére nem? S ha rongyos házat látunk, fogunk-e abban csinos lakást gyanítni s keresni? S ugyan mért gondolnánk szép beltulajdonokat annál, ki külsőleg nemcsak nem csinos, de olyan, mint a madárváz; s hogy kereshetünk rendes lelki tulajdonokat annál, ki minden testi foglalatosságiban rendetlen s ügyetlen? Nem mondom, hogy külsőrűl belsőre csalhatatlanul ítélhetnénk, mert igenis tudom: az igen keveset mutató s ígérő személy nemritkán legszebb belső tulajdonokkal díszeskedik. De csak azt kérdem, min ismérhetni meg azokat? Egyébaránt a szebb szokású társaságokat csak olyan sértheti meg büntetlenül rongyos és tisztátlan öltözete, andalgó vigyáztalansági, házi bútorok eltörése s effélék által, ki az ellenmérő serpenyőbe tudomány- vagy érdemsúlyt vethet; de kinek nincs mit odavetni ellensúlynak, annak hasznát csak kacajra vehetni; ez sommás becse, minden egyébre hasztalan.
Egy hadi sereg valódi erejét nem teszi az öltözet színe, egydedsége, szabása s ékességi; legyen az tartós s védje idő sanyarai ellen azt, kit ruház, ez fő célja. Hanem e fő célon kívül hány mellékes van még, melyeket a bölcs kormány tekintetbe is vesz. – S mily különböző érzéssel állja ki, teszem, a magyar huszár a sarat nemzeti öltözetében, mint ha plundra, hosszú kaput vagy egyéb gúnya s hacuga lógna derekán. Így más legény a jó öltözetű parasztgazda fia, mint a ronggyal fedezkedő; s mi magunk sokszor kirekesztőleg köntösünk ügyetlen szabása, kopott vagy szurtos léte miatt társaságokban minden lelki felemelkedésünk mellett is feszülten érezzük magunkat, s az ajtónál állunk hallgatva. Alig gondolhatnók, ily kicsinységek mily nagy befolyással bírnak ránk, tanultabbakra, s mi nagyobbal még a népre! Csakhogy ilyeseket alapoknak nem kell venni, mert a magyar ember nemzetisége egyenes, bátor s komoly férfiúi érzés a szó legtágosb értelmében, szabadságimádás, hon legforróbb szeretete s az élet kész elhagyása törvényes királyaért. Ezen alapul sajátságunk, ez régi nemzeti szellemünk, s becsültesd meg künn a magyar nevet, van szívünkbe vésve. Ezeket fejtsük ki mind jobban. Ily tulajdonok s nem ám pengő sarkantyú, vitézkötés – tán vitézség nélkül – s nem panyókás mente, nem zsinór, borítás, paszománt, kócsagtoll, túrisüveg, attilakalpag, zrínyidolmány sat. fogják szépeinket magyarosítni, honunkat felemelni, mindenki bizodalmát megnyerni s a külföldet arra kínszerítni, hogy egy tökéletes férfiú említésénél mindég magyar jusson eszibe.
Kettétörik Osmannak nemzeti szelleme, ha fátumot nem hisz többé, s elgyengül valahai dühös megtámadása, ha az eszeveszett deli csata közben nem zengi többé viadalmi énekét:
Látom, látom szép szemekkel
Egy Istenszüz leng elém,
És kendővel zöld kendővel
Bájmosolygva int felém,
S édesen hí – tárogatva
Keblin a menny-kéjeket –:
„Jer, siess, mivel szeretlek,
Hintsd be csókkal hölgyedet!” sat.*
Mi lesz az angolbúl, ha a szabadságra épült alkotmányt minden ébredséggel nem tartja fenn, s honszeretet s férfias egyenes életmód eltávozik a szántóvető csinos, de egyszerű hajlékábúl? John Bull piperés, kényes ellágyult dandyvá s a peerage oly elzárt hellyé válik, hogy azok, kik belőle ki vannak rekesztve, szintúgy bolyongnak, mint Ádám s Éva kívül a paradicsomon, midőn egy herceg s egy lord kerubkint áll Éden kapui mellett. – Mi a franciábúl, ha nemzeti palladiuma, a becsület, nem áll oly tisztán, mint a kristál egész szüzességében? S ugyan mi egyéb tartá fenn tévedései s szomorú véres zivatarai közt, s mi emelte mostani szerencsés létére, ha becsület nem? – Távozzon el isteni félelem s egészséges egyszerű természet a moszka néptűl, csússzon közé is főbb rendeinek sokban megvetést érdemlő romlottsága, s azon ország, mely a két hemisphaerát lepi el s napkeltét s -nyugtát egy pillanatban szemléli, úgy pattan szét egymástúl, mint azon iszonyú boltozat, melynek ékköve nincs.
Nevekedjék jobban s jobban kicsapongó nyereség s haszonles az éjszak-amerikaiban, s Washington s Franklin nemzetsége óriási nem lesz.
Mily ritka az egészséges s ép többszázadi tölgy! Közönségesen a fiatal sugár sarjadékbúl görbe vén fa lesz, melynek ágai rothadnak. Növések a földtűl függ; ha ez jó s mély, egyenesek s magasok, ha sovány s felszínes, görbék s törpék maradnak. – Gyermekekbűl is sokszor, férfikorok egészen kimaradván, vének lesznek, s itt akárki mit mond, úgy látszik, valóban gyakorta van saltus in natura.* Nemzetek is szintígy támadnak s vénségre s halálra jutnak – férfikorok elmarad. – Mennél rosszabb s felszínesb alapjak, annál rútabb, nemtelenebb növések s bizonyosb mulandóságok; s viszont.
Ki fákat ültet, előre tudhatja hihetőleg, mily növések lehet s lenni fog, ha azon helyet, hova ülteti, előbb gondosan megvizsgálja. Így a nemzetek növését, kifejlődését s éltek hosszát is néminemű igazsággal előre jövendölhetni, ha alapjok vagy szellemek miségét szorgalommal nyomozzuk, s azt átlátni lelki erőnk megengedi – vagy inkább, ha testi gyáva létünk lelkünk tehetségit nem gátolja.
Ebbűl nagy erőltetés nélkül sok mindenféle következés foly. Szemünkbe fog tűnni: hogy azon alapnál, mely tudományt kirekeszt, asszonytársinkat egyedül állati vágyaink s ösztöneink tárgyivá teendi, s őket mennyek országábúl kizárja sat., tán erősbet is képzelhetni – hogy azon sarkalat, mely intolerantiát s elválási hevet rejt, korántsem oly valódi s erős, mint gondolnók – hogy egy szép érzés s gerjedelem, mely minden tántorító kecsei mellett is csak ideale marad, sok rút salakkal van vegyülve, mint a becsület fenntartására kettős viadal sat., s korántsem oly valódi talpkő, mint tán sok hinné – s végre, hogy minden, ami fényhez, füsthöz, illathoz, homokhoz és sárhoz hasonlítható – gondolom, ki-ki érthet –, nemzeti alapnak nem egyéb, nem jobb, hasznosb s nem ígér nagyobb kifejlődést, mint mikor a fa levegőbe, mocsárba, vízbe, sziklára sat. ültettetik. Észre fogjuk venni, hogy csak az igaz _ _ _ _ _* valódi alapja a nemzetiségnek, s hogy
minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.*
Tisztán fogjuk látni, hogy egyedül az erény, bármi csúf kísérőkkel volt is néha környezve a régi világban, oka nehány nemzet gigászi felemelkedésének, s hogy dicső lételeket századokig fenntartotta, bálványimádásik, emberáldozatik s egyéb a természetnek ily szennyei és szörnyei közt a polgári erkölcs! – S végre meg leszünk abban győződve, hogy a keresztény vallás zavaratlan forrásán megtisztult erkölcsi jó ma legegészségesb, mint leghosszabb életidőt ígérő feneke a nemzetiségnek. S hogy hazánk akkor lesz boldog, ha ily felemelkedett nemzeti szellem éleszti földieinket, melynek felébredésére úgy volna kötelességünk magunkat ösztönzeni, mint Dárius pohárnoka neki mindennap azt jelenté komoly figyelemmel: „Király, emlékezzél a görögökrűl!” – Így mi „emlékezzünk nemzetiségünkrűl”.
Nehezebb sovány földön, silány éghajlat alatt s messze jó vásártúl gazdálkodni, mint hol a természet pazarolva jutalmaz minden fáradozást. – Nehéz oly várat védelmezni, és sok lelkierő kell hozzá, hol a világ szemei elől elvonultan a legjobb siker sem lehet egyéb, mint hosszú nyomorúság után a vár omladéki alatt tanú s taps nélkül temetőhelyre találni. S csuda ott szépet alkotni, derekast írni, hol nincs megismerő, nincs olvasó sat.
Könnyű azért sok szépnek véghezvitele más nemzeteknél, ami nálunk igen nehéz. Minekünk az erény sokkal magasb lépcsőjén kell állni, mint másoknak, ha igazán kívánunk használni. Zrínyi fényes végét ki tudja, ki ismeri külföldön, s számtalan más derékeink halhatatlan tetteit? Játékszínünk oly keskeny s csak szinte olyan, mint valamely privát házban, hol a játszóknál nincsen sokkal több néző! S az a kevés, ami Zrínyirűl más hazákba átsugárzott, nem inkább Körnernek tette-é, mint magunké? Midőn a világ történetinek rajza kitörülhetlenül festi Salamis, Plataia s Leuktra dicső napjait, és szinte az egész emberiség számos halandók nevét kelettűl nyugotig tisztelettel említi s nevezi, hazánk históriája azonban néma, s halhatatlan eldődink, mint jeles egykorúink s eldődink, csak előttünk isméretesek, s rólok is csak a kisebb s tehetetlenebb rész tud.
Midőn másutt sassal repül a költő képzelete a határtalan kékben, s ezernyi embertárs osztja szíve hevét s vele sír, vele mosolyg; nálunk nem mer emelkedni, nehogy tollait veszítse. S ha mégis köd, szélvész s zivatarok közt merészen fellövell, szinte csak maga, kevés más nézőkkel méri felemelkedési magasságát! – S iparkodjunk, hogy itt is ne, mint Körner Zrínyit, a külföld hozza igazi fényébe, vagy hogy jobban mondjam, közünkbe Berzsenyieket, Kisfaludyakat sat., hogy ne a külföld ismértesse meg velünk Virág munkáit, az Erdélyi Muzéum* s literatúránk egyéb szépeit. Siessünk s vegyük magunk elő azon sok derekast, ami hazánkban rejtve van; s ne tűrjük, hogy megelőzzön minket az idegen, s azt tapsolja s dicsérje, amit nem is gyanítunk, hogy mienk, vagy annak még hátat is fordítunk, s mi magunk tiporjuk otrombán saját szülteinket, midőn még a rinocérosz se sérti tulajdon borját.
S hát egy s más hasznos létesítésében mennyi akadály s gát minden oldalrúl! Mily kevés jóakaró s becsületes elősegélő! Hány factio s hány útbanálló! Valóban annak, ki nálunk igazán kíván használni, szünet nélküli öntagadás életmunkája, s minden várható jutalma az önbecsérzés s önisméret. S azért nálunk szükségesb az erény, mint másutt!
Az egészséges nemzetiségnek pedig egy fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él, bármi sínlődve is sokszor – mint errűl számos a példa –, de ha az egyszer elnémul, akkor csak gyászfűzt terem a hon, mely a voltakért szomorúan eregeti földre csüggeteg lombjait.
De mibűl támadhat a nemzetiség, hogyan fejlődhetik ki erősebb- s magasabban? Társalkodás s gondolatok közlése által, s így a nemzetiség alatt fekszik még a
| ←Hitel-7. | Hitel Hitel-8. | Hitel-9.→ |