Históriás ének a színidirektorok szomorú harcáról
szerző: Tóth Árpád
Régi igazság, hogy az üstökös csillag
Háborút jelent az, ha az égre ballag.
Az üstökös után, bár kicsit megkésve,
Ki is nyílt minálunk a háború kése.
Hej, ez a háború iszonyatos bús ám,
Melyről most zengni fog zord éneket múzsám,
Nem afféle piti tripoliszi harc ez,
A honfi-szívekbe iszonyúbban mart ez.
Mert mikor a török az olaszba döfköd,
Vagy mikor a japán az oroszra köpköd,
Mi ez ahhoz képest, mikor két direktor
Tépázza meg egymást, s a vérük direkt forr.
Jó Zilahy Gyula vala egyik részen,
Nyilatkozat-kardját kihúzta merészen;
Másik részen vala Mikulás Erdélyi,
Ő is bátor vala, azaz nem mert - félni!
Szörnyű vala nézni, mikor összecsaptak,
Volt dolga huszonnégy vidéki hírlapnak,
Szenzációs cikkek címe volt ökölnyi,
Így indultak ők el színdirektort ölnyi.
Legelül robogott Nagyváradi Napló,
Fülibe volt dugva három tüzes tapló.
Erdélyi Mikulás úr lovagolt a hátán,
Kaján volt s fölényes, mint egy trottli sátán.
Utána robogott a bősz harci ménnek
Egy bús szürke csacsi, őt zengem most én meg,
Sajtpapír képezte ennek sovány húsát,
S becéző neve volt: Debreczeni Ujság.
Gyan Thula ült nyergén ennek a szürkének,
Gyan Thula! - e névtől ellágyul az ének,
Gyan Thula! - a dicső, híres kofa-király,
Kinek erőssége a nimole-irály.
Felvonult a dísz-hős Frimm-féle mezében,
"Dugóhúzóbogár" bűzlött a kezében,
Köröskörül abroncs vala az ő fején,
Hogy meg ne repedjen a lángésztől szegény.
A harci kiáltás felzendült most: I-á!
S Gyan a szegény Zsülnek a vérit kiivá,
Erdélyi pedig, hogy nőjön harci kedve,
Magát, mint hőst, direkt bolhákkal csípette.
Dúlt az iszonyú harc hét napokon által,
Szitokkal és bőven kiköpködött nyállal,
Végre megállottak a harcosok bőszen,
És mindenik így szólt: Világos, hogy győztem.
Amaz oroszlánok, akik a mesében
Addig marták egymást májban és vesében,
Amíg mindkettőnek csak a farka maradt,
Azok sem rúgták így a harci port s sarat.
Mikor elfáradtak, harcuk újra kezdték,
Bizony ez okozza majd a világ vesztét,
Mert e színi harcnak tán sose lesz vége,
S ebbe gebed bele majd az Örök Béke.
Stead, aki az Örök Békét könyvbe írta,
Most már tudjuk, mért halt hűvös hullámsírba,
Megsejté e harcot bús próféta-lelke,
S kétségbeesetten ugrott a tengerbe.
Bús időket élünk, jó olvasóm, rettegj
Minden reményeink semmisülve lettek,
Gyan Thula nem nyugszik harccal kél és fekszik,
Bár a kerek világ bele is betegszik.
Nem nyugszik Gyan Thula, sziporkázik s öklel,
Lapja fejét üti tökkel ütött tökkel,
S csak akkor szünteti kissé a vad mámort,
Mikor megcsókolja dr. Révi Nándort.