Hermann és Thuznelda
Hah! amott jön izzadtsággal, római vérrel,
Csataporral elborítva! Ily szép nem volt
Hermann még soha is! nem szikrázott
Még soha is szeme így!
Jer, reszketek örömömben! Nyujtsd ide a sast
És a csepegő kardot! Jer, pihegd ki, nyugodd ki
Ölelésim közt magad,
A mennydörgő csata után.
Nyugodj itt, hogy az izzadságot homlokodról
S arczádról a vért felszáraszszam. Be ég arczád
Hermann! Hermann! Thuznelda
Így még nem szeretett soha!
Még akkor sem, mikor a tölgyárnyékban
Barna karoddal vadon megkapál,
Futva maradtam veszteg, s képeden láttam
A halhatatlanságot, mely most
Tiéd már! — Beszéljétek el minden ligetnek
Hogy Augustus istenei között
Szepegve iszsza a nektárt! hogy Hermann,
Hermann halhatatlanb!
Miért fodorítod hajamat? Nem fekszik-e némán a holt
Atya előttünk? — Oh, ha seregét
Maga vezette volna Augustus, ő
Még véresebben feküdnék!
Hagyd nekem fodorítni hajaidat, Hermann,
Hogy a koszorúra fürtözve lobogjon!
Zigmár az istenek közt van!
Kövessed őt, ne sirasd !