Hazdrubál
szerző: Madách Imre
Határozott a harcok istene,
Ős Róma győzött, Kartágó lehull,
S urának szempilláiról lesi,
Mit adjon még fájó áldozatúl.
Az úr int és odadja kincseit,
Int és hajóhadát felégeti,
S míg fellobog halálszövétneke,
Gúnnyal kacagják győztes elleni.
Kivánják, hogy lerombolja falát,
S a védő bástyák is lehullanak,
Kivánják fegyverét, mert vészes az
Kétségbesőnek és rabszolgának.
S melyen még ellen vére párolog,
Odadja fegyverét is szívesen,
Vélvén urában ember szűt talál,
Ha látja árván, látja védtelen.
De Hazdrubálhoz nője Tirza jő
Lakván lelkében gyászos sejtelem:
"Vezér! vezér! - mond - inkább éltedet
Add, hogyha kell, de kardodat sohsem.
Mely száz csatában híven követett,
Mely azzá tett, mi most vagy, Hazdrubál,
Mi léssz nélküle? lapda, melyet a
Negédes gyermek kényére dobál.
Fegyver nélkül a férfi felhő csak,
Mely hasztalan zúg, ha villáma nincs;
Még ez lehet utolsó frígyesed,
Ki halni tud, annak nincsen bilincs.
Ez óvja meg szégyentől ősz fejed,
Majd keresed tán, s elhagyott az is,
Vagy hogyha egykor hívna a haza,
Védjére Hazdrubál kardot se visz?"
Megérté a Vezér a nő szavát,
És messze pusztaságba vándorol,
Szemében láng ég és könnycsepp ragyog,
Ősz fürtinél idegen szél danol.
De ott van véle Tirza, hű neje,
És oldalán függ megpróbált vasa,
Előtte négy ifjúnyi gyermeke,
Mögötte vérben, lángban a haza.
Most már nyugodtan tombol a nyerő,
Vad ünnepekkel a szent sírokon,
Csak lopva, csak titkon törülheti
Könnyűit is a megalázott hon.
És tűrt és várt, hosszú az út nagyon,
Melyen népek türelme menni tud,
De jaj, ki azt hiszi, hogy végtelen,
Jaj, hogyha a kétségbesésig jut.
Úgy látszott, nincs már mit rabolni több,
Nincs áldozat, mely többé fájna már,
És mégis a legkeserűbb kehely
Nem vesztesége volt, nem a halál.
De a mosoly urának ajkain,
Az önhitt gőg, a gúnyos megvetés,
Mely szolgájára nem csak láncot ver,
De homlokára bélyeget is vés.
Ki áll nekem jót, úgy mond a nyerő,
Hogy Kartágó majd megtartja szavát,
S kívánja ettől, hogy legnemesebb
Ifjúságát túszképen adja át.
Egész várost népsége hagyja el,
Nehogy hamvából Phőnix támadjon,
S a tengertől távol puszták között
Építhet majd új fészket szabadon.
Ez volt a cél, melynél a türelem
Megtört, s kezdődött a kétségbesés,
Elszáradt a könny, elhalt a sohaj,
Csend lett mint van, ha közeleg a vész.
A csend után szokatlan élet kelt,
Járt-kelt, tett minden ifiú és vén,
Ki sem parancsolt, és nem kérdezett,
De egy szellem lengett mindenikén.
Zajjal hulltak le a házfedelek,
Gerendáikból épült gyors hajó,
Vitorlát szőttek a nők, kötelet
Csavarni gyermek s aggastyán is jó.
Harcos lett minden férfi, fegyverré
Kovácsolta a nő ékszerét,
Hidegül metszé el szép haját,
S buzdító láng villanta át szemét.
Sírok adák ki az ércravatalt,
Miket áhitatos fiú emelt,
S lett fegyverré annak, akinél
Előbb szentelt emlékkönyekre lelt.
Lerombolt védő bástyafal helyett
Találékony gond sáncokat rakott,
S a dölyfös ellen, hol csak védtelen
Csordát várt, harcos tábort lele ott.
És Hazdrubálhoz neje Tirza jő,
Ajkán mosoly van, szemeiben vész,
Nem szól, de a hős mégis érti őt,
Midőn némán a rozsdás kardra néz.
Eközben Kartágó már készen áll,
Kezében fegyver, szívében harag,
De hol van a vezér, ki halni tud?
Megdöbbenten minden most kérdi csak.
S ím Tirzájával ott jő Hazdrubál,
Még idegen por fekszik saruján,
Még száműzöttnek könnye reng szemén,
De fény csillámlik könnyében, vasán.
"Elhoztam - mond - honomnak kardomat,
S kardommal győz, vagy halni tud e kéz" .
"Elhoztam, - úgymond Tirza - mindenem
Én is", s lángolva négy fiára néz.
Folyt, folyt a harc, mintha két óriás
Küzd, s harcuk bére a világteke,
S ez sajka lenne, vad tenger felett,
Melyen nem menekül, csak egyike.
Folyt, folyt a harc, mint hogyha fészkében
Támadja az oroszlánt hős vadász,
Ott már az élet s győzelem csak egy,
Dicsőségért többé egy sem csatáz.
Nincs többé gyermek, nő, ifjú, vagy vén,
Csak győzni vagy meghalni kész vivó,
Elesnek ezren s nincsen senki is,
Rómának irgalmáért kolduló.
A sáncok egyenként lehullanak,
És sáncúl holtak testrakása áll,
Minden ház egy vár, melynek nyitja vér,
S a győztes benn csak hullákat talál.
Hat nap foly a harc éjen és napon,
A város már csak füstös düledék,
De a fellegvár áll, rongálva bár
S kicsíny, de hős had harcol benne még.
"Kis sziklacsúcs a tenger árja közt!
Hogyan tartod fel e bősz habokat?
Eldűlsz, feletted a hab összecsap,
S léssz hasztalan felejtett áldozat.
Ily sok hű szó, ily sok polgárerény
Elvesszen-é örökre hasztalan,
Hát hogyha kel még hajnal a hazán,
Melyben hős karra még szüksége van?"
Igy szólott Hazdrubál a várfokon,
Előtte hullva hullanak a falak,
Bent éhség gyilkol a kis had között,
Kint elleneknek ezri állanak.
Kegyelmet kér hát a maradtaknak,
Vad puszták közt száműzött életet,
És Róma, mely nehéz győzelmében
Halálra fáradt, mostan engedett.
Megy hát a hős, megy, eltörvén vasát,
A súlyos gondtól háta meghajol,
Néz hátra, újra néz, talán könyű
Függ pilláján, azért nem láthat jól.
Nehány agg s gyermek követi csupán,
Hol vannak ők, a bátor harcfiak?
Hol Tirza és két ifjabb gyermeke
Mert ketten már pajzsokon nyugszanak.
Néz, néz és vár, de nem jő senki sem,
Mögötte a vár lángtengerbe gyúl,
Fokán áll Tirza, tartván két fiát
Vadon felnéz s a lángokba borúl.
A hős távol pusztákon bujdosik,
Hol a világ a semmiségbe vesz,
És átkot hall nyomában mindenütt,
Lángot lát s fél, hogy martaléka lesz.
Előtte a lég rothad, vér a víz,
Fejét letenni nem talál hazát,
Igy jár, ki a hon végenyészetét
Nem osztja meg, s világát éli át.
Most tombolhat már a dölyfös nyerő
Vad ünnepek közt a szent sírokon,
De az utókor ítél, dönt s emel,
Míg szív dobog, és szent lesz e név: "Hon".