Hűség (Tibullus)

Hűség szerző: Tibullus, fordító: Radnóti Miklós

Más nő karjai közt, idegen nyoszolyán sosem alszom,
      nem csábít soha már új szerelemre leány!
Csak te szeress engem! nézd, néha bejárom a várost
      s téged látlak csak szépnek a szépei közt.
Ó, ha csak én tudnám egyedül, hogy ilyen gyönyörű vagy!
      gondtalan élhetnék, más ne kívánna csak én.
Még irigyem se legyen, nem kell, ne csodáljon a nép sem,
      bölcs, aki párjával félrevonul, ha szeret.

Boldogan elfutnék veled én egy sűrü vadonba,
      hol soha ember még nem taposott utakat.
Mert te a búban öröm s ragyogás vagy az éji sötétben,
      társ a magányban, csönd, s gondok után pihenés.
Most már égből jött szeretőt se szeretne Tibullus,
      még maga Vénusz sem lenne helyetted elég.
Esküszöm erre neked, legyen íme Junó neve áldott,
      nékem a legszentebb isteneink közül ő.

Jaj nekem, én őrült! Ó jaj! hova lett a hatalmam?
      Esküdtem, de bután! Féltelek és te tudod!
Most ujjadra tekersz, kedvedre hevíted a vágyam,
      mért fecsegek folyton, bajt szül az íly fecsegés!
Most te parancsolsz majd, a tied vagyok és ezután is
      már a tied leszek én, nem menekülhetek el.
Megkötözött rabként szent Vénusz elé leülök majd,
      bünteti ő a gonoszt, s védi igaz fiait.