Gyulai Ágost: Háborús antológia
szerző: Tóth Árpád
Gyulai Ágost tanár tiszteletreméltó buzgalommal s - tegyük hozzá - jobb ügyhöz méltó buzgalommal adta rá magát a magyar háborús líra termékeinek gyűjtésére. Hatalmas gyűjteményének egy részét most egy vaskos kötetben a közönség elé bocsátja. A tudákos előbeszéd szerint ez a közzétételre került rész a gyűjtemény leginkább költői értékű darabjait tartalmazza. Az ember kétkedve fogadja ezt a bejelentést, mert már eleve sem látszik valószínűnek, hogy egy valóban válogatott háborús antológia a sűrűn nyomott oldalak százain keresztül ontsa magából a csöppentett, színtiszta költészetet. S csakugyan, bármily derék hazafisággal és naiv büszkeséggel mutat rá jelen antológia szerkesztője arra, hogy dicső szövetségeseink háborús lírája mellett egyedül csak a magyar srapnell-költészet vehető komoly esztétikai mérték alá, míg azoknak a cudar entente-istáknak dunsztjuk sincs a Gyóni Géza, vagy a Kiss Menyhért lírai magaslatairól, mégis alig lehet végigszenvednünk ezt a magyar lírai offenzívát ízlésünk és jóindulatú türelmünk frontjának fájdalmas áttöretése nélkül. Bizony, kásahegyet rág keresztül a vaskos antológia vitéz átolvasója, s a kötet tartalmának nagy része kásának is fölöttébb háborús minőségű.
Az antológia rengeteg anyagát tetszetős című csoportokba osztotta szét a gyűjtő. Részint kronologikus egymásutánban, a nevezetesebb harctéri események sorát kísérve kerülnek egy-egy ilyen csoportba a költemények, részint bizonyos közös hangulati vagy milieu-színeződés szerint jutnak egy kalap alá. A csoportok közül kettőt emelünk ki, mint érdekesebbet: az elsőt, mely a háború kezdetével megnyilvánuló érzéseket illusztrálja s egy távolabb következő csoportot, mely népköltészeti háborús termékeket foglal össze. Az említett első csoport, valamint a másodiknak még ideszámítható néhány darabja megható kifejezéseivel szolgál annak a nagy, féltő és elszánt nekibúsulásnak, mellyel a háborúba sodródott magyar faj önnön létének veszedelembe jutását fogadta. Csaknem kivétel nélkül alig ismert nevű költők versei ezek, naiv és leplezetlen Petőfi-utánzatok, de valahogy úgy tűnnek, mintha a nagy világkatasztrófa kitörésének kisérteti óráiban egyszerű és jelentéktelen médiumok asztaltáncoltatásain keresztül csakugyan az isteni Petőfi hazalátogató, heves és értünk, velünk fájó lelke ömlött volna át ezekbe a dadogó és mégis megkapó versekbe: numen adest! Kár, hogy éppen ennek az első csoportnak az élére került, az egész antológiának is legelső darabjául, a magyar háborús verstermés egyik legízetlenebb, leggyűlölködőbb, Petőfi nevével tán legjobban álpetőfieskedő produktuma, bizonyos Harsányi Lajos úr műve, mely harcra buzdít ugyan, de mellesleg a «nyugatosok»-nak is sürgősen odaizen a következő jeles mondattal: "Pirulva némul el a condra ének!"
A népköltési csoport néhány remek példányát mutatja be a mindannyiónk által jól ismert katonanótáknak, melyek részint a mostani háború idején keletkeztek, részint régi katonanóták aktualizált felelevenítései. Valóban oázis ez a kis csoport a környező laptömegeken tornyosuló bombaszt-homokhegyek sivársága s a mindent elfullasztó frázis-számumok dühöngései között. Sajnos, az antológia szerkesztője szűken mérte ki a katonanóták számát, míg egyik-másik kellemetlen csoport kereteit ugyancsak terjengősre hagyta.
Az antológia egyéb csoportjait közösen jellemezhetjük. A közvetlenebbül lírai verspéldányokat általában valami kiállhatatlan érzelgősség jellemzi, bizonyos affektáló beállítottság, hogy úgy mondjuk: zsúr-hang, mintegy a Farkas Imre egyébként nem érdemetlen lírai költészetének, a felsőbb leányiskola-tónusnak a lövészárok marcona világába való transzponálása, a kishadnagyos, sóhajrepülős, virággal meghalós hangulatok szentimentalizmusa. Ha valamelyik költemény nem ezeket a lírai rekvizitumokat tartalmazza, akkor az ellenkező véglet jelenik meg, a frázis-öblögetés, a magyarok istenének indián ordítozású körülemlegetése, a képviselőválasztási kortes-rigmusok háborús alkalmazása. Nem szabhatunk receptet semmiféle költői alkotás elé, de kétségtelennek tartjuk, hogy a valóban értékes, a valóban költői háborús produkciónak természetesebbnek s nem ily mondva-csináltnak kellene lennie.
Még szomorúbb a kritikai mérlegelés eredménye, ha azokat a költeményeket vesszük szemügyre, melyek epikai elemeket is tüntetnek fel, a háborús románc- vagy ballada-féléket. A remek magyar ballada-költészet tradíciói, úgy látszik, teljesen kipusztultak, a kabaré-vers nyegle és csacska uralmát nyögi háborús lírai-epikai termelésünk. Ezekben a verses történetekben nincs egyetlen épkézláb alak, egyetlen jó magyar silhouette sem, melyre jóleső érzéssel gondolhatnánk vissza. Minden egy viccen, egy szentimentális pointe-en fordul meg s a mindenféle Nagy Pálok és Kis Istvánok hősi halála, vagy megnyomorodása csak arra jó, hogy pár strófás rímcsilingeltetés után valami igen bárgyú és képtelen csattanó képesszen el bennünket. Igen jellemzőnek tartjuk, hogy ez a furcsa divat még olyan írókat is el-elkap, akik egyébként nem dolgoznak a kabaréknak. Példa erre az antológiában a kiváló Rákosi Viktor egy verse, mely csúfondáros ellentétbe pointe-ezi azt a gyenge valószínűségű dolgot, hogy míg a franciák megisszák a zsákmányolt német sört, addig a német fiúk a hadikórházhoz juttatják a kezükbe került francia pezsgőt...
Állítsuk fel a végső mérleget: ez az antológia meglehetősen szomorú képét nyújtja háborús, lírai költészetünknek, de aligha is nyújthatna másféle képet akármilyen háborús versgyűjtemény. Éppen ezért sokalljuk a «válogatott» verseket, harmadrész-ennyi is túlontúl sok lett volna. Ami pedig az antológia előszavának a magyar «dekadensek» ellen való kirohanását illeti, nyilvánvaló elfogultságával nem állunk vitába. Szolgáljon cáfolatául magának az antológiának néhány kivételesen szép verse, melyeket éppen ezeknek a "dekadensek"-nek a műveiből szedegetett össze az antológia derék szerkesztője.