Gróf Török Lajoshoz
| Gróf Török Lajoshoz szerző: Kazinczy Ferenc |
Hatalmas mesterének egy szava
Miként hozá ki a' puszta semmiből
Ezt a' tömérdek mindent, 's önmagát
Az érthetetlen, a' megfoghatatlan
Nagy mestert, fejtik leczkéid nekem.
Oh, a' helyett, hogy e' mélységeket
Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd el;
'S kikapva e szép világból, hol magamnak
Honn lenni látszom, és a' hol szemem
Gyönyörködése' millio tárgyait
A' legvarázsb sötéttisztában, és
Nem elvakító fénynél látni szokta;
Ne kényszeríts, időn 's ürön keresztűl,
Addig repűlni, hol csak fény lakik,
És a' holott én, durva föld fia,
A' fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele óta,
Mind addig, a' midőn havát az ősz
Fejemre még nem kezdte hinteni,
E' viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni s megkapni a' valót,
És mint menyasszonyt keblemhez szorítni,
'S új szebb, jobb éltet élni karja közt.
De ő futotta a' vakmerőt, 's az éj'
Lidérczei közt eltűne, nem haraggal,
De mint ki később újra visszatérend. -
Kétség 's elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a' természetet: siket volt;
Kérdeztem bölcseinket: ők csevegtek,
'S bizonytalanbbá tőnek, mint valék;
Barátim vállat vontak, 's hallgatának.
Arany korom használtalan repűlt el,
'S büntetve voltam kábaságomért.
Többé nem űztem a' futót, 's magamba
Vonúlva azt kérdém, a' mit tudhatok,
És a' mit tudnom használ. 'S ő jutalmúl
Megtért, s így szóla: "Láss! A' mit keressz,
Nyúlj be kebledbe, s feltaláltad...."
* * *
Saisban egy ifjú ─ így beszélte nékem
Egy celta bölcs, ki már egyptusi
Hosszú útazásiból honn érkezék,
És a' mi ott, a' titkok' szent helyén,
Őnéki látni engedtetett, keblembe
Örűlve öntötte ki ─ panaszra költ
A' hierophanta ellen, hogy nagy reményit
Ravasz sikamlatokkal játszadozza,
És a' valót felfödni néki késik.
Mim van, ha mindenem nincs? kérdi az ifjú;
Van itt több és kevésb? Hát a' való
Úgy summa, mint a' test' érzékinek
Ál boldogságai, mellyeket nagyobb
'S kisebb mértékeiben bírhatunk?
És mégis bírunk? Nem megoszthatatlan,
Nem egy-e, a' mit látni óhajtozom?
Ám végy ki egy hangat a' lant zengzetéből,
Az ég' ívéből egy színt ám szakassz ki,
Semmid marad, míg a' szép zengzet' és
Szin' mindene egyűvé nem szerkezik.
Ekként beszélvén, egy szép gömbölyeghez
Jutának el, hol egy beleplezett kép
Óriási nagyságban tünt a' megíjedt
Ifjú' szemébe. "Szólj - mondá - mi ez?"
,Ez a való', mond a' pap. "A' való?
Hisz' ennek látásáért lángolok,
'S előttem éppen ő lepleztetik."
Pörölj az istenséggel érte - mond
A' hierophanta - nincs az a' halandó,
Ki föllebbentse e' leplet, míg magam
Föl nem lebbentem. 'S a' ki ezt illetendi,
A' szentet, a' tiltottat, mond az isten...
"'S mit mond?" - az a' valót meg fogja látni.
"Csodálatos! s te nem vetéd-e föl?"
,Én-e? nem én soha; 's e' viszketeg
Meg nem kísérte még'. "Nem értelek.
Ha tőle nem több, mint e' gyönge közfal
Rekeszt el; úgy könnyű lesz...." És az isten
Tilalma! mond rendítő hangon a' pap.
E gyönge közfal nem nehéz karodnak,
Fiam: lelkednek sok mázsányi súly'.
Az ifjú mély gondok közt tért haza,
A' tudni vágyás szomja csendes álmát
Szemétől messze elűzi; kínosan
Fetreng fekvésén, 's éjfélkor felugrik.
Rezzent lépései vaktában viszik
A' gömbölyeghez. Megmászni a' kerítést
Nem volt nehéz, 's egy bátor felszökellet
A' kép elébe teszi a' vakmerőt.
Itt áll immár, 's borzasztva fogja környűl
Az egyedülvalót az éltelen csend,
Mellyet csak a' lépdellés dobbanásai
Szaggatnak meg a kripták' boltjaikban.
A' kuppolának nyilásán keresztűl
A' hold ezüstkék sápadt fényt lövel le;
'S rémítve, mint a' megjelent istenség,
Csillámlik a' boltnak sötéte közt
A' szent alak, lenyúló fátyolában.
Bizonytalan lábakkal lép az ifjú
Közelbbre a' képhez, 's ím szentségtörő
Kezei a' fátyolt már illetni akarják.
Hévég 's fagy járják végig tetemeit,
'S látatlan kar röpíti vissza.
"El innen,
Boldogtalan! el innen! ─ így kiált
Melyéből egy hű szózat, ─ Te fogod
A legszentebbet megkísérteni?"
Nem érti ő, nem hallja a' szózatot.
"E' leplet ─ mond az istenség ─ halandó
Föl nem vetendi, míglen én fogom.
De nem vetette-e mellé önmaga:
Ha ki ezt eltolja, meglátja a' valót?
Ám érjen a' mi akar, én eltolom
És meg fogom ─ sikolta ─ látni.
"Látni?
Ezt zúgja utána a' nyúlt Echo nevetve.
Így szól, 's lekapja 'a leplet... A' papok
Elnyúlva lelték más nap őt az Isis'
Szent zsámolyánál. Bomlott, sápadt arcza
Mély kínokat hagyott sejdíteni.
Eltűnt az élet' vidámsága tőle,
S korán sír nyelte el a boldogtalant.