Gibraltar
Lábaidnál, o Kalpe, mennykövek ropognak,
De ezer esztendős tetőd a szomszéd világokra
Nyugalmasan tekint alá.
Nézzed, amott felleg kezd borúlni!
Amott, a napszállati habok felett,
Már dagályosabban,
Rettentőbben emelkedik az.
Vitorlák fellege lebeg ott, oh Kalpe,
Segédnek szárnyai lebegnek ott. Be szépen
Repdes Britanniád zászlója,
Védelmező hív asszonyodé!
Szépen repdes az, oh Kalpe! De itt van,
Itt van az éj!
Legfeketébb, legijesztőbb hollószárnyaival
Fed az most síkot és hegyet, tengert, öbölt,
S kőszirtet, melyen a halál,
Révészre ólálkodva űl.
Elő!
Ezer torokból ordítanak a szelek,
Felhőkig kelnek a dühösűlt habok,
S szirtekre rohanva loccsannak el.
Ellenségeidnek összehasadozott
Padlásai, nézd, elboríták
A tengert, s egymást érve zajlanak.
Elő! Elő!
A partot ezer ágyúiban
Kevélykedő sokaság lepte el.
A délczeg Iberus tengeri serge,
Összeegyesűlve a gallusokéyal.
Nézd, nézd, kifeszített vitorláik mint fehérlenek!
Elő! Elő! Elő!
Éj! Szélvész! Összeesküdt sereg! haszontalan !
Tengernek urai, a kik itten jőnek!
Nem ismer mellök rettegést!
Albionnak magzati!
Hiába, hiába, irigykedő éj!
Legfeketébb hollószárnyaiddal is
Nem feded el te bátor tetteiket.
S mersz-e megvívni a fénynyel,
Melyet a dalnok éneke
Bátor tettekre önt? Meg-e?
Hiába, hiába, oh széldüh!
Hullámok, hiába zajogtok
A szirtokon fel, a szirtokon le!
Riadozóbb zajgassál hordja a dicsőség
A habokat korbácsoló Howét
Diadalmas haditársaival
Keresztül a világokon.
S te megszámíthatatlan parti csoport,
S te rettenetes árboczerdő,
Hiába! hiába! kikelnek azok;
Ifjú erőben áll a győzhetetlen szírt,
S a rettenetes szirtok szirtje.
Maradéka Fionghálnak,
A halál undor munkáiban is
Mindig ember, mindig emberkímélő Elliot.
Most pedig testvéreinek hív ölelési alatt,
Kiket a nyájas anya régi távolléte után
A nagy bajnoktestvért
Csókolni, segéleni külde,
Egészen, egészen barát!
Bámulatába sűlyedve oh mint állanak ezek
A győzhetetlen nagy, vezér körűl!
„Ezt Ő tette! Ezt Ő szenvedte! Ennyi évek óta,
S a hazáért, Albionért!”
Állj meg, dalom! Ez érzéseket
Elhaló húrjaimban
Én dalnok ki nem önthetem.
De én ember felvidúlok örömemben,
Hogy nememnek régi törzsöke,
Mely, kinyúlt ágaival az egész földet elborítja,
Ily ragyogó, ily halhatatlan gyümölcsöt
Napjaimban is terem.