Fény- és árnyképek
szerző: Madách Imre
(A török világból)
I.
Fehér galamb száll végig az égen,
Gyászos nőtől jött búcsúgondolat,
Távol bús várnak ül le tetején;
De a búcsú a vártömlöcbe hat.
Ott ül magában némán a fogoly,
Sötét bár, mégis büszke homloka,
Mint cser, mely a villámtól megreped,
De meghajolni nem tanul soha.
Valának véle több rabtársak is,
Egyenként jöttek értök s elvivék;
Olyankor kint a fegyver csattogott,
S be állt megint a néma csendesség.
"Ismét szabaddá lőn ma egyikünk".
Mond a rab s a falra keresztet vág,
Nő a keresztek száma s folyton fogy
A börtön mélyében a társaság.
"Melyikre jő a sor?" így beszélnek,
Mig egy marad és búsan felsohajt:
"Ha elmegyek, nem lesz bajtárs, aki
E falra itt keresztet véssen majd." ─
Nehány kavics most minden birtoka
És társasága, mellyel még mulat,
Elszórja őket, és mint kincs után
Utánuk minden szegletben kutat.
Majd zeng édes dalt, mint a rab madár
S a vártetőn rá a galamb felel,
Majd zeng, mint a vihar, hős csatadalt,
De visszhangot ki tudja merre lel. ─ ─
A várban fent zajos tivornya van
Győzelmi mámor lelkesít fel ott.
Habzó pohárral vigan éltetik
Szerencséjét s a bajnok zsarnokot.
A féketlen kedv már nem tud határt
S ím tompán rémesen a föld alúl,
Baljóslatú dal zeng, s szavára az
Egész kör dermed, elhalaványúl.
Kihull kezökből a habzó pohár,
Szorult kebellel minden összenéz,
Mint hogyha távol dörgés hirdeti,
Hogy közelg már a földrázó vész.
Biró s elitélt szerepet cserél,
Ez reszket, míg amaz emelten jár.
A szent ügy legszebb győzedelme ez,
Mely csillagként sötét egünkön áll.
II.
A mecsetben milyen pompa?
Fegyveres nép áll az ajtón,
Az imám zeng, zúg az ének,
Ah de tompán, ah de fájón.
Hálaünnepet rendelt a
Basa, hogy győzelmet ére,
S gúnyúl az egeknek áldoz
Bár poklot illetne bére.
S énekelni kell a népnek
Melyt békóba vert hatalma;
Hálát adni szent oltárhoz
Fegyveres néppel hajtatta.
És azért a hálaének
Olyan tompa, olyan fájó
És az égnek ajtajáról
Visszapattan az imámszó.
A kőemlék, melyet épít,
Lassan földdé porladoz szét,
Mint a zsarnokság és minden,
Ami Istenünk ellen vét.
Temetőben nagy sír mellett
Kis kereszt fából faragva,
Számtalan népség körűle
Síri dalt zeng térden állva.
Hős elestek nyugszanak lent,
Kik jogért, hazáért vívtak,
Sírjokon testvér szemekből
Őszinte könyek fakadnak.
Lopva jöttek csendes estve,
Zsarnokuk hogy meg ne tudja;
Ámde Isten jól figyelmez
Szívük suttogó dalára.
S midőn jő fegyveres had
S a sírókat elzavarja,
Jő helyettük a tavasz, mely
A sírt rózsákkal takarja.
S nyilnak zöld veres fehéren
Mindörökké, míg tavasz kel,
Mint fel kell virulni mindnek
Miben Isten örömet lel.
III.
Mily zaj kél a csendes éjszakában?
Fegyveres nép, menekvő csapat,
Dob pereg két viskó ajtajában,
Láncon hurcolnak ifiakat.
Hidraként fejet emelt-e újra
A legyőzött polgárháború
És őrült elragadtatásának
Színhelyévé lőn-e e falú?
Zászló leng-e ismét kint az utcán,
Mely körül tolong az ifjúság,
Kard után éhes szemekkel nézve
És utánad, dőre szabadság.
Oltár áll-e ismét a zászlónál,
Melyhez nő s agg búcsúképen jár,
Pazaran szórván reá fillérét,
Melytől áldást a hazára vár?
Nem, nem, mind nincs itt e rendetlenség,
A basa bölcs működése ez,
Az fut csak, ki áldását nem érti,
Vándor utazó nyugodt lehetsz.
Az adót szedik csak szolganépek,
Ottan a dob ím azért pereg,
És az ifjú láncban csak azért van,
Mert ujoncoz a török sereg.
Óh de Isten, kit nem veszteget meg
Álfény, s nem riaszt meg emberkar,
Mondd, előtted vajjon melyik kedvesb
Ez új rend, vagy a régi zavar? ─