Esti vizió
szerző: Tóth Árpád
Boldog isten! hát mindig így lesz már most?
Magamat én, szegény, elengedem
S mint züllött küllők rívó tengelyen
Átfordulnak a régi és a sáros
Búbánatok szédülő lelkemen
Monoton körforgással, újra, újra...
S ülök és bámulok a lenti útra:
A kövek alól felszakad az este,
A tikkadt tenger... enyhe, renyhe teste
Mélyülve nő s már ablakom bezúzza,
Vak tócsákat loccsant a szegletekbe
S lomhán lapulva árad fellebb-fellebb...
S már körülfojtogat és lassan ellep,
S a süllyedt házak lenti ablakából
Mint halk sellők alanti hablakából
Dal szól... tán csak egy cseléd énekelget
Pihenő órán, egykedvűn, szokásból,
De nékem most, szegény, halált izen...
S mint fulladó az örvénylő vizen
Végiglátom egy ájult pillanatban
Az életem... s érzem: most, messze, halkan
Valaki sír... anyus sír azt hiszem
S tompán tünődöm: mért sírhat?... miattam?
S oly furcsa hogy az én szemem is nedves...
És szólanék: ne sírj anyuska kedves.
De míg csak egy szót is kimondanék
Már úgy rémlik: igen, valaha, rég,
Akartam szólni... s elnézek a csendes
Homályba s ott egy nagy setét kerék
Forgatja küllőit... oly furcsa, furcsa...
Monoton körforgással... újra, újra...