Esős nyár
szerző: Babits Mihály

                                 I.

Mint egy ország levert forradalom után,
        oly csöndes ez a nap.
Vacognak a füvek, s az ágak fenn a fán
        gyáván bólintanak,
ha elleng köztük a halk inspektor, a szél...
        Az égből is csupán
szűken szűrődik át valami szürke fény
        az ónos cenzurán.

Micsoda nyár! Talán kezdődik már az ősz,
        Korán vénűl az év,
mint csüggedt férfi, kit korai gond redőz...
        A házeresz csövén
könny ül, s a kerti sok kisírt szemű virág
        úgy néz föl a csigás
fűből, mint akiket nem enyhít semmi más,
        csupán a zokogás.

Mit ér a zokogás? Ugyis meghal a nyár.
        Ugyis meghal az év.
Pár hétre még talán kijő a napsugár...
        Az is csak haladék.
A legvirágosabb ősz is a télbe visz...
        Szép lejtő is leránt...
Lesz még tavasz, de az más tavasz lesz, s nem is
        emlékezik miránk.

                            II.

Most ujra megered az eső, kopogó
        zajjal, s az ég olyan,
mint a félárbocra eresztett lobogó:
        úgy leng, alacsonyan.
A szél meg hangosabb s füvek és fák között
        parancsokat kiált.
Ők szótfogadnak, mint ijedt ujoncsereg:
        »jobbra át!« »Balra át!«

»Mily parancsuralom, milyen fegyelem ez,
        micsoda hadsereg,
amelyet a gonosz hadvezér egyenest
        a halálba vezet?«
- kérdem, és minthacsak egyszerre magam is
        közöttük állanék,
amint hajlongnak és egyhelyben állva is
        mennek az ősz felé...

Éltem félszázadot, de már nem élek én.
        Léptem nem visz tovább.
Csak annyit mozdulok, amennyit hajt a szél:
        gyakorlom a halált
veszteg, száműzve, és várva itéletem,
        mint a sztoikusok,
a Császártól, kinek nyarából életem
        elejtve kicsuszott.