Elveszett alkotmány/Negyedik ének
1845.
Mélyen aludt ezalatt szabadelvü Hamarfy lakában,
S nem vőn részt az ülés fontos dolgában egész nap,
Hajh, mert némi csodás esemény, mintegy meseforma
Messze letartá őt a vármegye zajteremétől.
Ingadynál fényes lakomán volt tegnap a „szellem”
(Így nevezék pártját) s jól megrakodék vala „hússal”;
Ott torozott ő is, s mivel úgy szabadelvű modorban[1]
Itta vizét a közös habarékú városi kútnak,
„Nem vala szokva ehez, minthogy nem iszik vizet otthon”,
Rosszúl lőn az ebéd végén: megevék tizenöt szem
Labdacsot, egy cigarót elfúkált, nemzeti színű
Fagylaltat csemegéze, zuhanyt vőn: hélas! hiában!
Gyomra motóláit megakasztani nem vala képes.
Lőfegyvert ragadott és ment szellőzni szabadba.
Drága mezők tilosán gázolt nemes andalodással! [2]
Itt-ott nyúlfi szökött fel az orra előtt: de, gonosz sors!
Elfeledé zsebjét ellátni szem-él-köszörűlő
Völgyes üvegjével, s nem látá hol van a célgomb.
Ballag, ballag odább jó illatú rét selyemében:
Mígnem eléri a hűs erdőnek naptalan árnyát:
Ballag, ballag odább erdők szem-irígy sürüjében.
Mígnem a fáradság leveri, s narcissusi forrás
Szélire bágyadtan lehevervén, ottan elalszik.
Meddig aludt e regényszerü fekhelyen? én a világért
Sem tudom, órám nem lévén, mely tiltsa jegyetlen
Tűnni a vándor időt emléktelen elfeledésbe.
Az bizonyos, hogy amint ébredt, mindjárt deli nimfa
Csínos alakja tünék fel, a forrás zöldgyepü martján,
Tarka csöcsös korsót a kristályhabba merítve.
Volt pedig e hölgynek hosszú haja fonva szalaggal,
S barna lapos kötelűl, kikiríkitelen fara mentén,
Rózsaszinű rokolyán feljül lebocsátva ináig.
Arcain ép szüzeség hajnalrózsái virúltak;
Cifra selyemkendő volt vetve nyakába, de keble
Halmai félnyiltan mosolyogtak alóla, dagadvák
Nyári melegségnek vérduzzasztó erejétől.
Lábai, a picinyek! födezetlenül ikraközépig,
Mint tejben fürödött pipatajt, vérszín papucsából
Gömbölyüen kelvén, a gyep zöld bársonya mellett
Nemzeti színt adtak, s mivel a tűzlelkü Hamarfyt
Érdekelé minden, mi honát juttatta eszébe,
Talpra szökött, s derekon karolá a szöghaju szűzet.
„Angyalom, édeském, kincsem, ne sikolts, ne szaladj el,
Nem lesz semmi bajod, bántalmad: ehol van egy erszény,
Telve huszas pénzzel; tied ez kendőre, szalagra,
Csak ne szaladj, ne sikolts, lásd nem vagyok én hamis ember.”
Ám a leány ledobá erszényét s visszamosolygva
Elszaladott, mint a fejszétlen rengeteg őze. -
Futja Hamarfyt a lyány, hajtván őt szűzi szemérem;
Szűztelen indúlat futtatja utána Hamarfyt,
Keble tüzét annak lobogó meze szítva parázzsá.
Fák, bokor és rónák mellőlük visszaszaladnak,
Fák, bokor és rónák hidegen bámulnak utánok:
Mígnem egy ékes völgy közepén a nimfa megállván
Tűz arccal, pihegő mellel, megvárja vadászát.
Már bujaság izzó nyílvesszeit ontja szeméből
A nekibőszült hím, már égő keble tüzétől
Nyelve nedűtelenül, repedett ajkbőre sováran
Várja meleg csókok zamatos levü záporesőjét;
Már szilaj indúlat megvillanyzotta karokkal
Reszket az éhes vad felölelni a nagybecsü zsákmányt:
S hah!... az igéző lyány rút egyszemü vén banya lőn, ki
Feltartván zörögős kezeit, mint Éden örökre
Zárt kapuin kardját Jehovának visszafenyítő
Angyala, ott állott, kiaszott tilalomjegyezőként.
Visszariad, s mielőtt tisztán eszmélne Hamarfy,
Hármat tapsol a nő tenyerével, s a pofozott lég
Háromszor veri föl visszhangjait a ligeteknek.
Ekkor az éj minden rém állata zúgva előjön:
Ronda füles-baglyok, denevérek nagy sokasága
Röpdesnek körülötte, varangyok tábora tesped
Lába elé, iszonyú mérget kérődzve tokáik
Sejtjeiből, kígyók csúszkálnak, vértarajokkal,
Öltögető nyelvvel, dühösen, mert épen a titkos
Kő-fúvást kellett elhagyniok: ördögi pillék,
Tarka török kendőt vetvén berovott derekukra;
Pókok, hátaikon hordván aszkéta keresztet,
Ellenben hasukat táplálvá rabolt zsiradékkal
Ádáz skorpiusok, meleg égalj élet-eloltó
Szörnyei, mellyeknek lassú hada krími tatáros
Száguldói gyanánt jőnek fene tőrü darázsok.
Mindezen undok nép hősünket közre szorítá.
Már a szikla remény kebelében szét vala mállva
Amikor, egy percben, kettéreped a beborúlt ég
S villámként ragyogó béllése kilátszik a mennynek;
Egyszersmind érzéktompító csattanat által
Földre rogy és darabig hever életvesztve Hamarfy.
Amint visszanyeré eszmélete tiszta világát:
Egymaga volt a völgy közepén: eltünt a varázsnő
Szörnyeivel, s a magány csöndét csak a hársfatetőkön
Játszadozó szélnek bágyadt susogása boszantá.
Néz körül: a forrás hova lett? álmélva Hamarfy,
- Mert beteg álomnak gondolja egész eseményét -
Nincs forrás, idegen minden körülötte, komor fák,
Vad tüskék állják el utát, bármerre tekintsen.
Már pedig a rideg éj ködpaplana kezde terülni,
Már a házi-urak kibuvának rejtekeikből
Itt-ott hallatván a marasztó nyájas üvöltést.
Ekkor egy ifju vadász véletlenül ott terem, ekkép
Vígasztalni meg a szepegés-gyarlítta Hamarfyt:
„Mit szomorogsz pajtás? eleven légy s víg, ha vadász vagy.
Hallod-e, csörtet a vad, s a lövészt buzdítja lesében.
Résre füled, gyűszüzd fel lőcsöved, archoz az aggyal!
Nem mozdulsz! Haha, vesd el a puskát, s ülj le guzsalyra!”
Erre Hamarfy elősorolá, mik rajta esének,
Kétli ha ébren-e, vagy hazug álma sötét iszonyában.
„Nem hazug álom volt” felel a másik: „maradásnak
Ördögi szelleme volt a lyány, ki varázserejével
Vonza, előbb véred fölforralván buja tűzzel,
Majd e varázs-völgyben megrontani téged örökre.
Ellenséged e lény, üldözni fog ennek utána
Elveidért: de ne félj, nincs rajtad semmi hatalma,
Míg hű vagy szabadelvedhez, míg ingadozással
Tenmagad alkalmat nem nyújtsz neki, győzni fölötted!
Mert, tudd meg, noha ő bír ritka varázs-hatalommal,
Van szellem, ki előtt hiuvá lesz minden erője;
E szellem szemeit rólad nem szokta levenni,
Csak te haladj kezdett utadon: csak, bármi nagy áron,
Víj diadalt a szent haladás üdvteljes ügyének.
A cél megnemesít bármilly alacsony nemü eszközt:
Nem használnak okok: pénzzel neki, vesztegetéssel,
Borral, ijesztéssel, hazudással, néha csalással;
Vagy ha e szép módok sükeretlenek, akkor az olmost
Vesszük elő, s viadalra kelünk, életre, halálra.
Mért hagynók a botot sorjából fegyvereinknek?
Hisz mi az ellentől tanulunk, és víni hasonló
Fegyverrel mi okon nem volna szabad minekünk is?
Küzdjél hát magyarul, bennem védődre találtál.
Fúdd meg e bájsípot: Hábor, védangyalod, ott lesz.
Emlékül, fiam, e táskát vedd, s jusson eszedbe
Az, ki veszélyedben villámot bűvöle s azzal
Szerteüzé a sötét tábort, mely veszted akarta.
Most pedig, íme, tekints föl az ég boltjára: ni hol van
Egy sárkány alakú felhőcske, kövessed e felhő
Útját, az kivezérl e vadonnak tömkelegéből.”
Így a varázs Hábor. Szemeit dörzsölte Hamarfy:
Hogyha ez álomból valahogy fel tudna riadni.
Hasztalanúl! a csodát kíséri megint csoda látvány.
Hábor egyet fúvall s tenyerével megsodorítván
A kilehelt léget, nagy-hirtelen égre csigádzó
Forgószél kavarúl; ennek súgár derekán el-
Nézi a garboncást felkúszni az őt vezetendő
Sárkány-felhőig, mely mindjárt útnak eredvén,
Végre szerencsésen haza ballag utána Hamarfy.
Bende meg Ingadynál lakozék. Csúffá vala téve
Itt is a naptár, mint sok más helyen. Ez szorosan meg-
Szabja szegény, hány óra legyen nap, hány legyen éj, de
Nem hajt rá az erős természet korcs fia többé.
Késő volt, mikor a fogadóban Bende lenyugvék,
Késő, mit máskép bátran mondhatni korán-nak:
Mert még csak kettőt vere a kopogós fali óra.
Hogy tüstént elaludt, nem szükség mondani: borban
Ázott virrasztás örömest beereszti az álmot.
Már horkolt gonoszúl, mikor a nyilt kulcslyukon által
Hosszan, mint valamely zsineg, egy csodatest benyulámlott
S a szoba legközepén nagy gombollyá tekerülvén,
Végre varázs hölgyként állott Bendének előtte.
„Hűtelen” így feddé a hölgy, „hálátalan ember,
Így köszönöd jótéteimet: hogy a rémletes éjben
Megszabadítálak fene mérgétől a viharnak,
Mit haragos tündér okozott vesztednek okáért?
Hogy hajlékot adék, ápoltalak: ízes itallal,
Étellel lakozál s élveztél szende nyugalmat?
Hogy haza-nélkülinek hont, fényes előmenetelre
Útat adék, és pénzt az egész vad cimboraságnak?
Jobb lett volna nekem nem bánni, hogy a fene Hábor
Tátosi tépjenek el, vagy vesszetek ott, a tavakban;
Jobb lett volna, midőn pihenétek langy nyoszolyámon,
Holtra kinoztatnom rabszolgai ördögeimmel,
Mintsem elérnem, hogy hálátlanul feledésbe
Menjek előtted: hogy, buja indúlatnak okáért,
Elhanyagold ügyemet, s idegen némberre kacsingass.
Mostan azért válassz: vagy tégy fogadást soha többé
Át nem lépni az Ingady háznak csalfa küszöbjét,
Vagy segedelmem helyt - elvárni fejedre boszúmat.”
Bende aludt folyvást, de az álom karjai közt is
Hallá e keserű feddést. Tusakodva nyöszörgött,
Érthetlen szavakat morgott. Armída pediglen
Értvén e feddés jól számította hatását:
„Asztalodon hagyok ím egy játék francia kártyát,
Ezt Hecate, úgymond, maga tette varázserejűvé,
Hogy soha nem veszthet gazdája, hanem nyer örökké.
Használd ezt: de ne nyúlj más kártyához soha, mert úgy
(Hogyha csak illetsz is valahogy bármily nemü kártyát)
Mindjárt üldeni fog, mely most szolgád, a szerencse.
A nyereményt pedig, egy különös zárhelybe lerakván,
Gondosan őrizzed minden más pénzvegyülettől,
És nem egyébre, hanem fordítsad a régi jogoknak
Védelmére, szilaj, rohanó szeleburdiak ellen.”
Ezzel a hölgy a kulcslyukon újra kidugta kis ujját,
És elvékonyodott maga is, mint megszivosúlt vas,
Melyből sodronyt húz Vulkánnak kormos utóda;
Két perc mulva pedig kívül vala Bende szobáján.
Bende tovább is aludt; majd dél volt már, hogy először
Felserkent, de nehéz volt a szeme, és ha Doronghy
Holtnak gondolván, föl nem veri, estig elalszik.
Álma jutott legelőbb is eszébe; de mennyire bámul,
Látván ágya előtt a játék francia kártyát!
„Jer, koma, tartsd meg a pénzt”, mond a vidor exnevelőnek
Megkísértendő, igaz-é Armída beszéde.
A koma kész volt rá, s mielőtt a kártya kifogyna
Kézből, s új zavarás Fortúna papír katonáit
Újra sorozná, schwarz lőn nagy tudományu Doronghy.
Még azon estve kazal huszas és bankjegy közepett ült
Bende, tökéletesen meggyőződvén, hogy az álom
Nem vala borszesztől ködös agy beteges szüleménye.
Már ama nagy nap, melly az adó sorsát a megyében
El vala döntendő, közelített gyors haladással;
Már a vidéki nemes társúlatok orrai (szájas
Élelmes magyarok) sűrítnek a városon által,
Lesve az illatozó konyhákból ingyenes ízű
Húsleveket s bordát feszitendő kajla cubákot.
Nem vala szűkében Bendénk sem e látogatóknak.
Ollyan arányban nőtt számuk, mint a tele markú
Bende huszassa fogyott, és mint a lernai kígyó
Egy feje helyt kettő, úgy itt, egy látogató helyt
Nyomban öt is termett a „tens úr” tiszteletére.
És nem mondhatnók, hogy vad lett volna közöttök
Egyik is: otthonosak lőnek, megszoktak azonnal,
Mint a házi legyek; sőt volt, ki, cserélve ruháit,
Négyszer a négy járás tolmácsa gyanánt beköszönte
És ugyanannyiszor elkapará a jószívüséget.
Egyik alispánnak kívánta csinálni erővel,
A másik követűl elküldeni, ahova tetszik,
Harmadik ígéré, mint „tens nagyságos” urának,
Hogy bármit perorál megye gyűlésén, ezer ember,
Mint eleven visszhang, ordítja reá: helyes! éljen!
Bende azonban nem volt tegnapi csirke az illyes
Dolgokban, se tehén, hogy jégen táncra vihessék.
Célja csak az vala elfogadásukkal, hogy előre
Fusson el a jó hír s terjedjen vármegye-szerte.
Folytak a készületek. Bendénk meggyarmatosítá
A falukat kitanult kortesseivel. Nem adózni
A jelszó, bot az ok; mellyet ha fölötte keménynek
Hinne egyik-másik, nincs tiltva leszedni az ólmot.
Holnapi Sárfalván térítgete, Tyúkodi bátya
És Nyakaló a Víz mentén száz-, sőt ezerével
Fogdosták a nemes lelket, mint Péter apostol.[3]
Ólmodi a Felső-járást szemelé ki magának,
Tudván bánni kevély apró közbirtokosokkal.
Ezt követé Tagadó s Maradossy; de hős Nemadózy
És Szűzváll a Mező-járás úrbéri tanyákon
Kínlódó nemesit kapaták amaz üdvös igére.
Bende pedig legutóbb, maga mellé véve Doronghyt,
Üsdibe ment, amely legnépesb kas vala minden
Sok here méhekkel gazdag, vad mézü kasok közt.
Üsdiben a hadnagy Kolocintos Gábor uram volt.
Furcsa rövid ember, nagy szájjal, harcsa bajusszal,
Egyszerü dolmányban, ragyogóban nemzeti hájtól.
Elsőbb hadnagy uram nem akarta elérteni: mért kell
Most a nemességnek gyűlésre bemenni. Hisz, úgymond,
Nem fizetünk, az igaz; de azért mi okon gyülekezzünk?
Hadd vessék ki reánk, mi nem fizetünk, s ha erővel
Szedni akarják, hát mi repelláljuk, teremadtát!
Bende azonban megmutatá nyomatékos okokkal,
Mellyeket a hadnagy kézzel markolhata, hogy, ha
Résre nem áll az egész X. vármegyebeli nemesség,
Gyűlés multán nem leszen alkotmánya magyarnak.
Most Kolocintos uram mozgásba tevé az alantabb
Rendű isteneket: Merkurjait el-kiuszítá,
Híni nemes gyűlést nagy fontosságu dologban.
És mikor illően tele gyült a tág eresz-alja,
Így folya ékes szó a vitézlő hadnagy-ajakról:
„Nemes atyámfiai” (rossz hexameter, de hiában
Αυτος εφα s nekem ezt szóhíven kelletik adnom)
„Nemes atyámfiai! tudják-e kigyelmetek aztat,
Hogy mi okon gyültünk e szent hajlékba ma össze?
Ím a tekintetes úr, megalázván úri személyét,
Nem sajnált közzénk, a magunk hasznára, lejőni
És legelőbb is azon szívességét kimutatni,
Hogy ma kigyelmeteket megvendégelje busásan”,
(Éljent hangzék itt az egész eresz-alja nemesség)
„Kit-kit azonfelül is szándékozván (...Helyes! Éljen!
Éljen azonfelül is)... szándékozván...” de lehetlen
Volt a helyesléstől helyesen végezni beszédét.
„Drága nemes társak! hallám a tekintetes úrtól,
Mily romlás fenyeget bennünket: tős-gyökerestül
Felfordúl a szegény haza, hogyha mi talpra nem állunk.
Úgy van: arany-bundánk vargát ránt, nonusainkat
A liberalisták ebharmincadra kerítik.
Verbőczyt leverik veszedelmes cifra beszéddel,
És az öreg Corpust korpázzák korcsmai módra.
Főleg most az adót kívánnák tolni nyakunkra.
Tudja kigyelmetek azt, jobban mint a viceispán,
Hogy nyolc éve midőn legelőbb megróttak adóval,[4]
És hogy azóta egész pontossággal, kiadódik
Évről-évre adónk funtussa, de még ez időig,
Egy fillér nem sok, de mi annyit sem fizeténk be.
Mért volnánk nemesek, ha mi is, mint kontrabujensek
Úgy trektálódnánk? nem, nem; mi nagyon betanultuk
Szent András micsodás trektát rendelt a nemesnek:
Tisztújításkor reggel pálinka csöbörrel;
Délben hús, bor, elég; ugyanaz vacsorára dulásig
S legkevesebb három huszas egy szavazóra naponként.
Mért volnánk nemesek? Nem azért-e, hogy, amire tetszik,
Nem szóval felelünk. Azt kívánják, hogy adózzunk:
»Nem.« Hát szolgáljunk: »Nem.« Töltsük az útakat: »Ó nem.«
Állítsunk katonát: »nem, nem: hisz imént vala Győrnél
Győzelmes seregünk.« Tartsunk katonát: »örökös nem.«
Így kell érteni e véren vett drága nemes szót.
Vesszen el aki fizet, míg egy csillag lesz az égen!”
„Vesszen el!” ordítá az egész ersz-alja nemesség;
Hadnagy uram pedig így szónokla tovább, rekedezvén:
„Én nem erőltetek itt senkit; kiki menjen amerre
A meggyőződés vezetendi: de istenem isten
Egy pereig se legyen, ha kezem meg nem keserűli
Az, ki a hámfából kirug és küllőfelezéssel
Megszakadást okoz itt, e szép nemes egyesületben;
Aki a libristák mézes-mázos fecsegésit
Elhiszi és lelkét italért árúba ereszti.
Birkák vagytok-e ti, félénk és ostoba birkák,
Nemes atyámfiai, készek minden csacsi mellé
Futni, ha elbődűl? Nem, nem fiaim, ne kövessünk
Mí minden szamarat, csak a tens urat, aki különben
Jobb fizető is mint a többi szakállas uracskák.
„Jól tudom én a csalárd okokat, mellyekkel akarják
A liberalisták rászedni szegény nemesinket:
Azt mondják ugyanis, hogy adózzunk s majd ez adóból
Útakat építsünk, ásassunk hosszu csatornát,
Szárasszunk ki mocsárt, adjunk nevelést a parasztnak,
Rakjunk börtönöket fel az égig,[5] nem le, pokolba;
Végre fizessük a vármegye tiszteit: irgalom atyja!
Mintha bizony nem elég fájdalmas volna minékünk
Hogy veksálnak ama kutyalelkű szóbeli pörrel.
„Útakat építsünk: minek azt? használ-e nekünk a
Jó út? Nem, rokonim! minekünk rossz útban az élet:
Mert miután beivók gabonánkat ronda zsidónál,
Pénzért kell vennünk a paraszttól; vesszük is olcsón,
Mert húsz ölnyire sem tudná vontatni a sárban.
Ámde legyen jó út: viszi más városba eladni,
És minekünk itthon szemeink koppannak utána.
S pláne vasútakat! a sár is rázós ha rögökké
Szárad: hát az a vas?!...
„Ássunk árkokat is: nem elég vizet ád az uristen
Minden erőnk nélkül, hanem ássunk drága csatornát!
Nem, soha nem tesszük. Nemes embernek derogálna
Bánni pimasz vízzel. Bor kell neki: inni honáért!
Ami mocsárunk van, kell az: nem volna megirva
Máskép háromszáz évű adománylevelinkben.
„Adjunk jó nevelést a parasztnak: hát a mi kölkünk
Hogy lehet emberré, felnővén iskola nélkül?
Ám, az ebanyja, nevelje ha tudja, nevelje parasztnak.
Nem prókátornak, hogy végre fölülkerekedjék
A gyökeres nemesen, firkálni nyakára idézvényt.
Van honoratus elég, nem kell őket szaporítni,
Mert félő, kiveszik szánkból voksunknak az ízét.
Úgyis, amint hallom, törvény koholóda minap, hogy
Már lehet eskütt is sült nemtelen ember ezentúl:
Ó, ha paraszt ítél az igaz nemes ember ügyében,
Úgy mi szegény nemesek jobb hogy sírunkba lefekszünk.
„Végre csináltassunk börtön palotákat. Öcséim,
Értitek ezt? palotát a parasztnak, minthogy elorzá
Ökrötöket! No ezért illő látjátok, adózni.
Én ugyan azt tartom: nemes ember vagy soha nem lop,
Vagy nagyon óvást lop; de a börtönt mindenesetre
Van kikerülnie mód: pert folytat a tiszti ügyésszel
S minthogy könnyü Katót a táncra vezetni, bizonnyal
Megnyeri azt, vagy a pör megtéved a többi perek közt
S többször elő se kerül, vagy végre kihalhat a vádlott,
És nem bánja, ha fővesztésre itélik is aztán.
Hogyha pedig mégis börtönbe kerűl valamellyik,
Hadd rothadjon el ott, mért volt oly ostoba tolvaj.”
Így végzé Kolocintos uram nagyhírü beszédét,
Melyre a lelkesedett gyűlés rivalá: nem adózunk!
„Még egyet, édeseim. Mához két hétre gyülés lesz,
Lesz kocsi, hús és bor; bemegyünk egy szálig a gyűlölt
Házi adó ellen harcolni körömszakadásig.
Mindazonáltal senki ne merjen vinni magával
Semminemű fegyvert (megyevégzés tiltja, barátim)
Ámde a jó botokat nem kell honn hagyni, azoktól
Függ a szabad szólás most, pro et contra, megyénkben.”
Mennyit ivának ezen szónoklat tiszteletére,
S mennyit okoskodtak bölcs tételein borozás közt,
Azt le nem írom most: ki azonban tudni szeretné,
Bérmentes levelét hozzám igazítva, örömmel
Válaszolok, s megirom mindazt, mit tudni akarna.
Bende örömmel tért innen haza, társai szintén
Boldogulának, ahol megfordultak, megye-szerte.
Most csak a csaptekerést kellett kormányzaniok, hogy
Gyűlés napjáig ki ne fogyjon a lélekadó nedv.
Térjünk vissza megint: lássuk, mint lelte Hamarfy
Hősi magát, miután álommal kedvire bételt.
Jól. - Legelőször is a táskát keresé meg, amelyben
Pénztárcát lele, tömve a dolgok fő ruganyával,
S bonta dugasszaiból terepély bankjegy-lepedőket.
Másodszor pedig embereit s ügye tiszta barátit
Összehiván, tüstént szereposztást tőn, a szinészek
Rangja szerint, több vagy kevesebb bankjegy-levelekkel.
Őmaga főszerepet foga fel, minthogy neve arszlán[6]
Volt az egész párt közt, s legtöbb darabot vala képes
Ő megemészteni a nyomatékos banklevelekből.
Ekkor eloszlának, hogy majd gyűlhessenek össze
Annál rettenetesb számmal, mikor a dies irae
Lángba borít minden kebelet, s fölszítja parázsát
A tüzes orroknak, veritékhajtó borok által.
Sárfalu járásban Borzond akará szabadelvét
Hinteni: ám a mag csak sziklakebelre talált ott,
Mígnem az ércpengés útat nyita. Mért ne adóznánk,
Mondának, szájjal, míg ők erszénnyel adóznak
A mi zsebünkbe? Ha majd megszüntek adózni minékünk,
Akkor még lesz idő ordítani: „mink nem adózunk!”
Vízmentén Rohanász és némelly bikfic ödöngtek.
Hasztalanul! mert ott Nyakaló és Tyúkody már el-
Szedték a szavazat szépét; nekiek csak a férges
Jellemü, hullékony lelkek maradának ezúttal,
Mellyek egy oldalról pirosak s vidoran mosolyognak,
Másfelül ellenben fene rothadság eszi őket.
Puffadozó szivacsok, mellyek fönn úsznak ugyan még,
Ám majd a szavazás idejéig elázva, elülnek.
Lepkefi, járatosabb tigrist is véve magához,
A Felső-járást akará hő lángra hevítni
A haza szent ügyiért; dobogó szívvel sorolá el
Mindazon üdvös célt, miket el lehet érni fizetvén,
Békén hallgatták darabig, de midőn az adó szót
Emlegeté, tüzesen szökdeltek föl helyeikről,
S kapva nehéz botokat kezeikbe, nyomultak előre:
Úgy hogy nem tudom én, mint lesz vala Lepkefi dolga,
Hogyha a hű tigris, felölelve, ki nem teszi a nyilt,
Ablakon és maga is tüstént ki nem ugrik utána.
Ekkor is a dühödő sokaság, fenyegetve botokkal,
Üldeni nem szűnik mártírait e hon ügyének.
Itt a gyepűn quakerdarabok maradoztanak el már,
Ott a kövér pocsolyák (haragukban tán hogy adóval
Őket is, a szűz-hátuakat még, róni szeretnék)
Hosszan, a hónadrág s mellény mentén, tele köpték
Szájukat és szemöket tapadó, hideg-éles iszappal.
És már a botosok verik a nyomot elnehezűlő
Sarkok után, még egy pár lépet: azonnal a sarkot
Éri az ólomsúly - már - már... De mi haszna ijesztlek
Benneteket? ti nagyon tudjátok (persze regényből)
Hogy, hol a szükség nagy, közel ott a segély denecesse.
Itt is a hű tigris (kelvén aranyötlet agyában)
Tág zsebe kincstárát kiüríti s ezüst huszasokból
Szór kopogós záport a vasfejü népnek elébe.
A hadi csel jól sült el: az üldők elmaradoztak,
Lépkefi s a tigris jól elhaladának előre.
Hah, de megint hallik dobogás és messze kiáltás.
„Nocsak uram bátyám, fussunk ha lehet.” - De a tigris
Hátra tekint: meglát süvegelve szaladni nehányat
S bottalan intéssel kegyesen vigyorogni feléjök.
Megvárák e szelid modorú hajtókat, akiknek
Szónoka így kezdé aggálycsilapítni beszédét:
„Tens uramék, kérem, hova futnak, az illyen-amollyan
Szedte helyén? lépünk kiszakad már a szaladásban.
Hisz mi nem üldöztük rossz célból tens uramékat:
Csak mikor úgy kutya módra, ki méltóztattak ugorni,
Átállván keveset, hogy megcsúfoltak, utánok
Indultunk nehanyan, hogy kérjük vissza közénkbe.
Tens uram! instáljuk, méltóztassék. Nem akartuk
Sérteni, nem tudtuk, kit van tisztelni szerencsénk.”
Lepkefit a tigris nógatván visszamenésre,
Visszamerészle megint. Nagy hálálkodva fogadták.
És miután sikerült meggyőznie őket eléggé
Hogy nem jegyzik föl: „ki adá voksát az adóra?”
Jó fizetés mellett az adózok részire álltak.
Így a többiek is. Bizonyos pénzért bizonyatlan
Pártosokat szedtek. Maga ment legtöbbre Hamarfy
Ez szabadelművé vala képes tenni rövid nap
Okta nemes község vezetőjét, Pörgedy Mátyást,
A hazaboldogitó, a tűzlelkű liberalist!
Illyen kellene sok! szónoklata cúkori édes
Volt párthíveihez, másokhoz vackori fojtós.
„Honfi nemes társak” szólalt meg Pörgedy hadnagy,
„Új dolog az, mellyért ma kigyelmeteket behivattam.
Házi adót fizetünk ezután (nem! nem!). No ne oly nagy
Tűzzel, atyámfiai; de bizony fizetünk csak azértis.
Ámde miért? már ezt nem tudja kigyelmetek, úgy-e?
Nem bizony! ezt nem tudja ki nem liberárius ember.
Kelmetek azt vélték eddig, sőt én magam is tán,
Hogy liberárisaink nem tesznek semmit a honnak
Boldogulásáért, csak eresztnek hosszu szakállat,
Fennhordják fejöket, cifrán szónoklanak, arra
Isznak elég vizet, és vekszlit firkálnak egész nap?
Ó nem! ezek külső dolgok: csak zöldje diónknak;
Édes magva belül rejlik látatlan üregben.
„Tudja kigyelmetek a szent írásból, hogy az Isten
Amikor Ádámot földből formálta, legottan
Földesurává tette kerek földünknek. E birtok
Róla, hogy Ábel déficiált, s Kain emberölésért
Úti betyárrá lőn, zsellérré széles e földön,
Sethre maradt és szállt lyány- és fiuágra egyenlőn.
Így ezer éveken át osztoztak. Végre azonban
Megszaporodtak a sok prókátorok, összezavarták
A föld birtokosait: kiki a máséra törekvék,
Nyelvök is elbelgult, a tied szót mind csak enyémnek
Mondák; szóval a bűn, a gonoszság, szerte kiáradt;
Sőt maga Isten iránt is hűtlenségi gyanúba
Jött az egész nemzet: miokért Isten lesöpörte
Őket a földszínről, s a confiscált uradalmat
Noé kérte föl, aki delator volt, igaz ember.
Nóénak három fia volt: Sem az ősi falak közt
Megmaradott, az övé lőn Ázsia; Kámot az apja,
Mert sok bút okozott neki, elküldé szerecsenynek
S Afrika lőn az övé; Jáfet végűl Európát
Választá, miután nem volt választani másik,
(Minthogy Amérika még akkor meg sem született volt)
És igy e háromról szaporodván emberi népünk,
Mindenik egyformán ígényelhette a földből
Osztályrészének kihasítását, nyilasonként,
S most mindennek egyen tag földdel kellene birni.
Ó de jaj így van-e az? van-e kelmednek, Füle Péter,
Több két vékásnál, noha tős-gyökeres nemes ember?
Ellenben Telivér grófnak nincs falva kilenc is?
Jól van-e ez, rokonim? Van-e benne, barátim, igazság?
Hajh, nincs, nincs; oda lőn Mátyással, a régi királlyal,
Aki ha négy ökröt látott, kifogatni parancsolt
Kettőt s annak adá, kinek egy sem volt szekerében.”
E szavak a sokaság szemeit villámra tüzelték,
Melyre kemény torkok, mennydörgének: „nem igazság!”
Pörgedy meg, látván a hatást, így fogta fel a szót:
„Íme, barátaim, a libelariusok nem egyébért
Kérnek adót tőlünk, csak, hogy szépen besodorják
A nagy földesurat, pénzt adni közösbe, aránylag.
S míg mi adunk fillért, ők százakat, ezreket adván,
Majd ha egyenlően szétosztjuk az öszveget, úgy-e,
Kis pénzecske helyett bankjegy fog jutni fejenként?
És igy eloszlik a pénz, tele zsebből folyva üresbe.
Innen többre megyünk: elszedjük a római papság
Birtokit, és köztünk, mi magunk, fő számra felosztjuk.
Akkor a grófokat és bárókat rendre lehányjuk,
Tág uradalmaikat széttépjük, mint az igazság
Hozza magával, s nem lesz senki szegény, de nagy úr sem.
Hallod-e, Pál sógor, neked a Bakhát, neked, Istók,
Ázodi puszta jutand: Markosnak Rókacsapás völgy.
Földesurak lesztek: mérhettek birkacimert is;
Nem lesz semmi tilos, csak a német-szabta kaputrok;
Minden egyenlő lesz, minden szabad, e haza földén.
Sőt a királyság is sort jár, mint jár a biróság
A faluban, s ha tavaly hercegre került, az idén már
Úgy lehet, Izmos uram, kendet rántják fel a polcra.
Minthogy azonban ezek sohasem fognak teljesülni
Máskép, csak ha vakon követünk minden liberálist:
Én mondom, fizetünk; még egyszer mondom, adózunk!
Gaz legyen, aki nem ád az egyenlőségnek okáért!”
És a leendő földesurak (ki remél vala illyet?)
Rádörgék a szót nemes elszántsággal: adózunk!
Ily nemes okfőkből buzgott többrendű okokkal
Tőn nem adózóból szabadelvü Hamarfy adózót.
Mindazonáltal a Rák Bendések tábora jóval
Meghaladá az övét, s bizonyosnak hitte akárki
Elbuktát az adóügynek. Maga Bende bejárta
A falukat; lelket, tüzet és bort öntve lovagja
Mindenikébe, nevét megkérdve, fölírva magánál.
Már eljött a derékviadal napját megelőző
Ünnepi nap; már a csapatok nyomakodnak előre
Majdan a főtábor hadi testéhez csatolandók.
Bende az üsdieket vezeté, százhúsznyi szekéren;
Nyolcvan kassal a Vízmentéről Tyúkody, Szűzváll;
Holnapy Sárfalvát száznyolcvan tengely-erővel
Hozta, kilencvenen a Felső-járás nem-adózó
Híveit Olmody és Tagadó s bajnok Maradossy;
Legkésőbb maradott Nyakaló meg hős Nemadózy:
Ők hatvan-hatvan szekeret vezetének az Alsó-
Járásból, keserű jajt csikorgó kerekekkel.
Voltak azonban sok megyebéli urak, kitapasztalt
Kortesek, e csapatok paripás vezetői: hogy össze-
Tartsák a tömeget, hogy vissza bokorba szökéstől;
Ott vala gróf Telivér maga is, ragyogó paszomántban,
Meg mások, kiket itt minek elszámlálnom egyenként?
Úgy is aligha önök, szeretteim, ismerik őket.
Másrészről az adó hadi népe is összenyomúla.
Borzond Sárfaluból hatvan szekeret vezetett be;
A Vízmentéről Rohanász csak húszat; a Felső-
Járásból hetvent a tigris, Lepkefijével;
Pörgedy hadnagy az oktai népet bírta egészen,
Nyolcvan erős szekeret megrakván szomju torokkal.
S ennyi egész seregök: hozzá számítva ugyan még
A városbeli nép egy részét: holmi diákot,
Írnoki tisztes kart stb., szóval az ifjabb
Értelmességet, kikben még nincsen önösség.
Én meg e pártatlan számítását az erőknek
Ingadynak köszönöm, ki remegvén tudni hová fog
Hajlani a diadal, zsalu közzől leste napestig
A szekerek számát s híven naplóba jegyezte.
És mikoron látná, hogy öregb a sanior osztály
Mind emberszámban, mind részegségben a másik -
A haladó pártnál: tollat duga kalpaga mellé,
S nagy tüzesen kirohant, harsogva menet: nem adózunk!
*
- Megjegyzés
- ↑ Fiatal ember, kiváló szabadelvű, épen nem ivott bort társaságban. Priesnitz fénykora is erre az időre esik. A. J. jegyzete.
- ↑ Nemes embernek mindenütt szabad volt vadászni. A. J. jegyzete.
- ↑ „Egy halász, ha prédikál - fog ezer lelket.” Pünkösdi ének. A. J. jegyzete.
- ↑ A jobbágytelki nemesnek 1836 után adót kellett volna fizetni. Kortesi célokból nem sürgették. A. J. jegyzete.
- ↑ Sok megye akkor javítgatta börtönrendszerét s építkezett nagyban A. J. jegyzete.
- ↑ Ad notam: Ego priman tollo, nominor quia leo. A. J. jegyzete.