Elveszett alkotmány/Ötödik ének
1845.
Föllegiből nézé garaboncás Hábor a két párt
Hadseregét, s mélyen sebezé többsége az ellen
Tábornak. Bizonyos vala veszte a házi adónak.
Ezt megelőzendő, nem láta egyéb szabadító
Módot, mint legelőbb Armídát és vele minden
Éji boszorkányit megrontani teljes erővel.
E célból hivatá Karakányt, a nagyfülü tátost,
És ily útasitást ada e hű szolgai lénynek:
„Menj Karakány, hívem, gyüjtsd össze a tátosi népet:
Három perc mielőtt kezdetlen voltba merűlne,
Itt legyenek mind, mind. Te pedig, jó régi cselédem,
Fogd be a déli szelet felhő-szekeredbe: keresd föl
A büvös Armídát és mondjad néki nevemmel:
Büszke boszorka, gonosz csábszelleme a maradásnak,
Engem uram küldött, a hatalmas föllegi Hábor,
S ezt izené tőlem: ma, midőn eltűnnek a földről
Árny és fény, s kiterűl bakacsinja sötéten az éjnek,
Majd, ha sirok közzől reszketve kibúvik a félénk
Éji lidérc s elkezd táncolni a légi zenéhez,
Majd mikor a föld rejtekiben régóta penészlő
Kincsek fölhányják lángnyelveiket, jelül adván
A föld népének, hol kelljen fekete macskát
Ölni le áldozatul, hol kezdeni éjjeli ásást:
Akkor várja hadam sokaságát, légi csatában
Víni velünk ádáz viadalt életre-halálra.”
Így a parancs. Karakány pedig, elmellőzve szekérbe
Fogni a déli szelet (mivel az most épen Olaszhon
Barna leányi között legelészett nyári sirocco
Képiben és sokakat lankaszt vala, dúlva közöttük)
Szétterité füleit s röpülő mozgásnak eredvén,
Mint órjás denevér szárnyalt el azokkal a bájos
Éj-honi hölgy venyigés földelű tündéri lakához.
Ott az üzent szavakat híven elmondva, helyettük
Ilyen választ kelt Armída varázslatos ajkán:
„Mondd meg uradnak, a gaz garaboncásnak, ha dühödten
Nem retteg bizonyos vesztébe rohanni, miattam
Jőjön bármikor, én elvárom légbeli harcon,
Víni csatát életre nekem, neki szörnyü halálra.”
Ezzel hű Karakány haza röppent. Honn a vezéri
Hábor a lég tetején hosszú sort alkota bátor
Tátosiból, szigorú szemlét folytatni felettök.
Mindenik egy felhő-paripán ült, várva parancsot.
(Nézte a földi juhász is e hosszú föllegi tábort
S bárányfelhőnek nevezé botor együgyü nyelvén.)
Kiknek - amint Karakány megszűnt - rendelte legottan
Hosszu falanxokban megszállani Mátra tetőjén,
És tábort járván, ottan megvárni az estvét.
Más részről, hol az ős Buda várát néma közönnyel
Nézi a Gellérthegy sok száz év óta, s ahonnét
Ember-rakta falak bámulják most az erősség[1]
Csillagait, miokon nevök is, méltán, haza szerte
„Csillagvizsgáló” volt, most is az, és lesz örökké:
Ott gyüjtötte varázs Armída seregbe boszorkány
Pártosait, s hasonúl fő-szemlét tarta felettök.
Végre, midőn a napot két hab völgyébe szorítván
Thetis, az istennő, elkoppantotta világát,
Indúlót fuvatott, riadalmas tábori marsot.
Volt pedig a zenekar terepély szőnyegre helyezve,
Melyet sírlepedők vásznából sanda boszorkák
Férceltek, szagolat-tompító pápaszemekkel.
E lepedőszigetet denevérek nagy sokasága
Fogta körül, magasan szárnyalván azzal a légben.
Rajta zenész csapat ült. Hegedűsök, szikralövellő
Fekete macskákból s nyomorék váltott gyerekekből.
Vértarajos kakasok kürtöltek. Ezek ma födetlen
Hagyták eltemetett kincstáraikat, de hiába!
Éjszaka van, s hetedik gyermek sem látja, hol a kincs.
Nagy-dobosok böfögő ebek és ama nádlaki búbos
Vízibikák voltak, kik időt jósolnak a pórnak,
És brekegő békák tambourt pörögének ezekhez.
Tompa fagótosok a buhu-baglyok: piccoli-sípot
Fújtanak a vércsék s szomorú styxparti sirályok.
Ílyen a fő zenekar. Kivülök még harcjel-adásra
Voltak sírbul kelt lepedős kísértetek, akik
Emberi csontokkal kürtöltek az éjjeli hadnak.
A tábor pedíg így indult a harci zenére.
Géci boszorkányok mentek lovagolva először
Bükkfa lapátjaikon, s forgatván baljok erősen
Szikrázó pemetét. Azután szép ünnepiséggel
Jött a gyalogsátán-ezred. Macskákon ülének,
Melyek a lég tetején úszhattak, s szörnyü soványság
Nem hagyván őket lesülyedni fenekére sehogysem.
Fegyverök állt háromrőfös, villára hasított
Kígyó-nyelvökbül, mely nemcsak a testre halált hoz,
Nem, hanem a halhatlan szellem is érzi fulánkját.
Oldalvást ezeken szikrázó tűzkerekeknek
Hömpölygött számlálhatlan sokasága; mögöttük
Hátrább a fekete fülü angyalok, undoridéző
Kecskei lábakkal, nagy seprűfarkkal ügetnek.
Nappal e nép Balaton fenekén alszik, miután ott
Kecskeköröm papucsát a tó partjára lerakta.
Végre a pattantyús ezered vénszűzei jöttek,
Kik nagy durrogatás közepett dinnyényi golyókat
Fognak az ellennek köpködni szemébe, ha majd kell.
Kémei hírül adák Hábornak az elleni tábor
Mozdulatát. Ő hát legelőbb is légi hajóját
Fölkészíttetvén, beleül, és rendezi sergét.
Állt pedig e ballon tetemes szappanbuborékból,
Mellyet a nagy Hábor, lég helyt, gyűlésteremekből
Összeszedett divatos szónoklattal tömetett meg:
Innen az oly könnyű, könnyebb az üres levegőnél
Majd nekizúdítá megrázó harci zenéjét.
E zene síposi mind, és kürtösi mind, az üvöltő,
A zúgó-búgó szelek ömlő szellemi voltak,
Aeol a karmester, villámpálcája kezében.
A dobosok pedig itt, a fagótos, az erdei rézkürt
És az öreg brúgó maga lőn a mennyei dörgés.
Tátosok a hadi nép, mint fönnebb szó vala róluk;
Sok fajuak mégis: némellyek kajla fülűek,
Egyszemüek mások, sőt, itt-ott, vannak egészen
Szemtelenek, kik előbb arszlánai voltak e honnak.
Soknak szájából hat sor kapafog vigyorog ki:
Ez nem egyébért van, csak azért, mert óvakodának
Cukrászboltoktól s a fogorvosi rendeletektől.
Mind felhő-paripán ültek: de mihelyt a csatára
Lelkesitő kürtök lázzal tölték be a léget
Reszkettetvén azt fázékony kocsonya módra:
E felhőparipák sárkánnyá váltak azonnal,
Mellyek kénlángot lehelének messze kitágult
Torkaikon, s mételyt izzadtak a földi mezőkre.
És már a seregek szemközt állának. Előbb is
Hábor, a szörnyű férj, ada jelt. Kürtére legottan
Rettenetes szárnyú, terepély szélmalmi vitorlák
Hömpölyögének az elleni tábor előseregébe,
Hosszu sikátorokat fúrván a géci banyák közt.
Majd a gyalogsátán-ezered sorait zavarák meg,
És tán így az egész hadat elbontják diadallal,
Hogyha varázs Armída nem ad jelt tűzkerekeinek
Közre szorítani a veszedelmes rendzavarókat.
Ekkor a gyúlanyagú, röpülékeny szárnyu vitorlák
Elkapták a tüzes kerekek vérlángu ragályát:
Futtak azonban még a megoszlódás idejéig;
Mígnem rettenetök nyomorú szénné, hamuvá lőn.
Megharagudt Hábor látván e szörnyü veszítést
S pattantyúsainak meghagyta tüzelni az ellen
Főseregére. Legott órjási a tátosi népnek
Kezdének tüzesült gömböt hajigálni közéjök.
E gömbök vaskő-darabokból voltak a tátos
Nép által kerekítve kemény tömegű pilulákba,
S megtüzesíttetvén, lőnek fene ágyugolyókká,
Melyek az ellen közt sok száz cikkelyre szakadván,
Annyi ezer tetemet röpitének széjjel a légben.
(A pásztor pedig a földön meglelte lehullott
Barna darabjaikat, s a tudós nevezé meteornak.)
A vénszűzek ugyan váltig morogának, erősen
Köpködvén a mozsárnemü gömböket, álgyugolyókat,
Hasztalanul! Hábor pattantyússága hatalmasb:
Úgy, hogy Amázonaink megszöktek a harci mezőről,
S összetörött testtel rejtőztek kályha-zugokba.
Észrevevé Armída veszélyét népe javának,
S most, miután nem volt álgyúja, ha futni nem, akkor
Kézbeli fegyverrel kellett hadakozni közelről.
Evvégett rohanót fuvatott. Mindjárt legelűl a
Tűzkerekek mentek, sebesen gördűlve az ellen
Hadsora közt; a gyalogsátánok nyomban utánok.
Hábor sem vala rest, közönyös nézője azonban
E hadi szándoknak, hanem elsőbb mérges ijászit
Lőni hagyá: azután rostásai által enyésztő
Pusztítást okozott Armída egész hadi népén.
Voltak, tudniillik, rostások a tátosi hadban;
Rettenetes rostát - száznál több ölre terűlőt -
Forgatván kezükön, melyből, miután a magasba
Felszállván gonoszúl rostáltak az elleni népre:
Hullott nagyszemű jég, kövek és oly tűznek esője,
Melyből szikra elég volt lángba borítani tüstént
Akire ráhullott, füles angyalt, géci boszorkányt.
Mindazonáltal e tűzjáték nem tarta sokáig:
Mert, miután a két hadinép egymásba vegyűle,
Észrevevé Hábor, hogy tátosi hullanak egyre,
S önhada ellen száll rostái veszélye leginkább.
Megtiltotta tehát e nemét folytatni a harcnak,
És kanerőre hagyá a két tábor viadalját.
Húj, beh nagy öldöklés lőn most! maga Virgilius sem
Győzné sorra beszélni: ki ölt? kit? s hányszor? e lármás
Összekavargásban; sem Ovíd, bár ő a regényes
Actaeon ebeit mind sorra le tudja nevezni.
Az a különös mégis, hogy amint Hábor nekibőszült
Tátosa egy nyelves sátánt vagy géci boszorkát
Általszúrt, elesék ugyan ez, de helyette viszontag
Kettő kelt, a szegény tátosnak szörnyű bajára;
S így minden szúrás gyarapítta az elleni tábort.
A sebesültekből pedig (ezt majd elfeledém meg-
Mondani) nem vér folyt, hanem oly irtózatos ichor, [2]
Melyben azon vérnem vala legfőbb állagi rész, mit
Mint káposztalevelet nem sokra becsűl a magyar hős.
E léhez vala itt zagyválva fakó geny-erekkel
Sujtott tinta, megint amaz áldott innivalók is,
Melyeket a földön a teremtés dísze, remekje
A nemes emberi faj használni szokott, hogy az égből
Nyert szikrát legalább elszunnyadtassa magában
S oktalan állattá váljék, mint Nebukadnézár:
A bor, az ízes sör, meg az égett szesz valamennyi
Alfaja: úri likőr, rózsólis, rum, arak, etc.
Szép szilvóriumok, föleresztve szines faolajjal;
Végre az úgynevezett gugyiaknak egész perepútya.
Mindezen ichorok egy borzasztó fölleg-idomban
Összefolyának a lég közepén s nagy tóba szakadtak.
E tóból - iszonyú! de való - egy ezerkaru órjás
Szörnyeteg álla elő, rettentő vízi polypus.
Ez maga egy nagy has - hasa egy tó medre magában,
Karjai, mint ugyanannyi csatornák, messze kinyúlnak,
Rettenetes szájok tátongván mindenik ágnak
Végén; és az a jó, hogy még a csillagok akkor
Fényesen és tisztán nem voltak az égre kirakva,
Máskép elnyeli mind e falánk irtózatos állat.
Folyt a harc ezalatt. De a hadnép egyre kevesbűlt,
Mert kiki úgy érzé, valamely órjási erőtől
Vonzatik, önkényén nem fordíthatva menését.
Sor sor után eltűnt, odalőn csapat és csapat egyre;
És mikor észrevevék a vezérek, már fele sem volt
Tábori népöknek, folyván, mint foly rohanó víz;
A szörnyű polypus száz meg száz karja lesodró
Örvényébe, nyomot sem hagyva utánuk a légben.
Elszörnyedt Armída, el önmaga föllegi Hábor;
Látván e romlást. Akarák még visszafenyítni
A szaladó népet, s akarák elmetszeni e báj
Vonzásnak fonalát; akarák elrontani szintén
A nagy ezerlábút; sükeretlen munka! hiú terv!
Ostoba fáradság! Könnyebb voln' a Duna torkát
(Mind a hetet) betemetni folyói fövénnyel örökre;
Mint e folyó tábort megakasztani a rohanásban.
És már nem vala nép: Armída csak és fene Hábor
Ketten voltanak a levegőben, nézve zavartan
A szörny még folyvást tátongó torkai sírját.
Majd neki bőszülvén Hábor s nem bírva dühével,
Ölre kapá nőjét s irtózatos átkot üvöltve,
Úgy akará lesodorni a szörny mélyébe magával.
„Vesszünk” monda „együtt, ha együtt élnünk lehetetlen...”
Már a polyp iszonyú tűzhegy-katlanszerü torkot
Táta, leszédítő párát eregetve föl abból:
Amikor elvetvén köpenyét, kiragyog tele arccal
A deli hold, súgárai selymét messzire hintve;
És mikor a haragos pár - vesztök híve bizonnyal -
Szétnéztek, nem volt a polyp: eltűnt a szelíd hold
Fényétől, mint éji sötét a fáklyavilágtól,
S Hábor az elbámult némber derekát elereszté.
Mélyen aludt immár hős Bende kemény teke-asztal
Zöld posztós közepén, keserű játéknak utána.
Őt is a balsorsnak kezdé üldözni hatalma.
Tudniillik, valahány ízben Armída bübájos
Kártyáját akará használni, od'adta előre
Egy hű pincérnek, ki, midőn azt Bende kivánta,
Mint újat mutatá be a játékszomjas uraknak.
Hajh de ma, míg valamely tálcát készítne a pincér
És a varázskártyát a könyöklő padra letenné,
Forgószél tekerűl (nem egyéb, mint Hábor, okozta)
S fölviszi a könnyű kártyákat az égre magával,
Majd elhintendő városra, mezőkre, folyókba.
Mégszeppent a legény, mert nagy felelet vala rajta,
S nem mervén a valót megmondani, másat adott be.
Mely a varázslottal vala minden részben egyenlő.
Hinc illae lacrimae! Itt kezdődék a gonossza!
Bende ugyan játszott, de határtalan a mai vesztés;
Bankjegy bankjegy után odalőn, oda óra, szivartok,
Drága pipák, színházi kukucs, stb. - Doronghy
Mind oda kölcsönözé pénzét: de mit ér? az is elment,
Elment a fogadós úr-kölcsönzötte - sokunnan
Gyűlt-ezer is: de a sors, de a sors mindegyre haragszik!
Végre kimondta szegény Bendénk a kártyai nyelvben
Rettenetes schwarzot, s oda lőn a régi becsűlet.
A pincér tudatá vele, hogy vendégei jővén
Kénytelen éjre kiadni azoknak Bende szobáit
És hogy már ma sehogy sem tud neki fekhelyet adni.
Így lőn az, hogy Bende vitéz, átkozva magában
A ravasz Armídát, tekeasztal pamlagin alvék.
Jött a varázshölgy, jött tündér Armída eközben
És egy halk csókot nyomván Rák Bende szidalmas
Ajkira, felkölté s elhítta magának utána,
Fölkeresendő még acheróni mezőket az éjen.
Mert akará sorsát, akará megtudni előre:
Mit kelljen cselekednie, hogy meggyőzze hatalmas
Hábort és rohanó pártját mindennek előtte.
S itt kellett Hecate segedelme, tanácsa fölöttébb.
Másodszor pedig azt is tudta, hogy emberi hőse,
Bende vitéz, mint meghidegűle iránta ez estvén,
Ezt is, a holnapi nagy viadalhoz feltüzelendő,
Apja meg anyja sötét árnyékival össze akarta
Hozni a styxi rideg partoknak puszta vidékin.
Innen az éjjeli út. Város, falu, sík, halom, erdők,
Bérc, havas ormok, mind, mind elmaradoznak utánok,
Mígnem elérik az út végső földszinti határát,
Kólyt, a világ közepét,[3] melynek hegye termi Biharban
Lelkét a híres-neves érmelléki boroknak.
E hegyet, üstökinél fogvást, Armída varázsnő
Félretevé, könnyen, mint elteszi csupra fedőjét
A főző kanalas, tűnyelvű konyhakirálynő,
És az üres lapon ím a föld mély köldöke megnyílt,
Jó széles lebegő lépesőzetek intve feléjök
E kéngőz lehelő nyiladék katlanszerü torkán.
Nem bajos a lemenet; „facilis descensus Averni”
Mondá Virgilius; hamar is fenekére jutottak,
S három perc multán ott álltak a tág pokolajtón:
Nagy zaj üté fülöket, harsány ugatása kutyáknak.
Cerberus, a pokoleb vala ez, háromfejü állat;
Sok szép tarka szinek díszíték váltogatóan
Sörtenemű szőrét: piros egy feje, zöldre, fehérre
Megcsíkozva nehol; legerősb és legzajosabb volt
Hangja ezen főnek, de nehéz lánc vetve nyakába
És a földre szegezve, nehogy fölkelve harapjon.
Másik fő feketés volt, megtarkázva halotti
Sárgával: morogott e fő és néha nehézkes
Mély hangon böfögött, gyakran belefalva dühében
A láncoltba, gyakorta fülét csípdesve fogával.
E kettő közepett vala egy százszínü fej is még,
Mely ugatott, az igaz, de ama kettő leugatta,
E főé a fark, és csóválgatta szünetlen,
Hol jobb, hol bal főt nagy hízelkedve legyőzvén.
Mindazonáltal ez eb nem ügyelt a jövőkre-menőkre,
Mert maga egy belhad vala, ellensége magának:
Így Armída is, a hőssel, nem bántva bementek,
S a csolnakterelő Charonhoz juttak azonnal.
Nagy patvar vala itt. Vén Charon bácsi civódva
Útasitott el egy új lelket, mely nagy nyomatékú
Szellem volt azelőtt, mázsás haladásu reformer:
Tőle a styxi hajós hét fillért kére, de nem volt
Több a szokott egynél, és azt keveselte a révész.
Hat liberálist, mond, áthajtana félobolért is,
Ám nem a fontosakat, hat pénzt számítva fejenként.
Vándoraink szaporán átkeltek a fekete vízen
Itt-ott Bende a vén Cháronnak evezni segítvén;
Bár haragudt rá, hogy megvette a vámot, akármint
Protestált s mutatá nemes útlevelét, az idénit,
Melynek rendi szerént mentes vala, mint nemes ember
Révtől és vámtól, hadi bajtól, házi adótól,
Egyszóval, minden kötelességtől haza, ember,
Isten iránt, sőt önjóvoltától is egyúttal.
Túl a rideg parton siralomnak terjed üvöltő
Rém hona, változatos kínokkal tarka vidékek,
Mellyeken a tündér Armída haladva keresztül,
Bende szorult szívvel követé, csak néha tekintve
Szét e vad országban, honnét menekűlni ohajta.
Tantali kádakkal tele volt egy tér. Ez edények
Tisztvágyó lelkek sokaságától pezsegének;
Minden kádra hajolt egy ugorkafa, és e növénynek
Mindenik ágcsáján, esküttség, szolgabiróság
S más illyes fityegett: de midőn a kádbeli éhes
Ember nyúlna felé, oda lőn az ugorkadicsőség.
Legközepett vala egy kád, melynek párja Tatán sincs.
Sőt a világon sincs abroncs-övezett faedényben.
Ebben egy aszkóros vén asszony fúva, pihegve
Jajgata szűn nélkül, mondván a körébe jövőknek:
„Jaj, megöl en zsírom, kádam tele drága kövérrel,
Torkomig e folyadék (pedig a kád éppen üres volt),
Jaj szabadítsatok! ah, ki csapolja le zsíromat? o jaj!
Jertek elő, fiaim, meg kell fúladnom e sokban.”
Bende, mosolygva kicsit, Armída nyomán tova lépdelt,
S mindjárt más különös lény vonta magára figyelmét:
Egy nagy tűkör előtt ült egy pohos emberi állat,
Ez, míg élt, gyülölé a szakállt s minden liberálist,
Most pedig azzal bünhödik a jajhonban e bűnért;
Hogy szakadat nélkül síkálnia kelletik állát,
Mert ha bal arcáról lekaparta goromba jövését,
Addig a jobb arcon két ujjnyira nőtt a kemény tors,
És míg a jobbnak veti kését, addig a bal rész
Meggyomosúlt; így elűl meg elűl kezdvén, soha nincs vég.
Ezt elhagyva, szabad helyet értek. Furcsa vidék ez:
Hol jobb-, hol balról, hol hátul, hol meg elűl fútt
Egy csapodár szellő. Közepén a térnek, örökké
Forgatván köpenyét, állott magas emberi termet,
Ennek az aggódás vala kínúl csapva fejéhez,
Mellyel bő köpenyét szél ellen vetni törekvék;
Hasztalanúl sokszor! mert míg jobb félre teríti,
Addig a szél balról sebesen kiröpíti nyakából.
Mondják, éltében nagy kedve telék a hasonló
Játékban s ez okon homoepathicé lakol érte.
Ixion is vala ott, kinek ördög törte, keréken,
Hátraszegett derekát: miután e szolga világban
Földi hatalmak előtt görnyedni előre szokott volt.
Ettől útasaink másikhoz juttak. Ez ember
Mindig evett valamit; de fölöttébb foghegyen ette,
Mint alföldi magyar falná festékit olasznak,
Mely a nagyúri gyomort sokszor fagylalta halálra,
(Hogy lőn bezzeg elég frórnessze, zseléje fiának!)
Bende a bájhölgynél kérdést teve, s tőle megérté,
Hogy teljes éltében viccgyártó volt ez az ember,
Nagy hírű humorist, húsz évig feuilletonista,
És íme önviceit kell ennie vétke dijául!
Szája panaszteljes mostan, hogy sótlan, izetlen,
Émelygést okozó, s nincs jól megsütve az étek.
Otthagyták az evőt s komolyabb látványra jutának.
Édesanyát látták, környezvén durva fiaktól
S lyányoktól. Magyarul szólott hozzájuk az édes
Jó anya; ám a fiúk, lyányok gőggel felelének
Németül és tótul, rácul, fransz nyelven, oláhul
És oroszúl, görögűl, örményűl, végre cigányúl;
S minthogy az édesanyát nem tudták arra beszélni,
Hogy szóljon velük úgy, mint ők szeretik, s anyanyelvét
Hagyja feledségben: nekiálltak csípni, harapni,
Ütni, a lyányfélék tűvel szúrkálni, mocsokkal
Kenni be és durván kikacagni az érdemes asszonyt.
„Nyolcszáz éves e nő” magyarázá Bende vitéznek
A tündér vezető, „s oka, mellyért bűnhödik, az, hogy
Ifjabb éveiben elkényeztette családját,
Mostoha gyermekeit mindig jobban szereté ön-
Magzatinál, s ímé ránőttek azok szomorítni
Késő napjaiban s keserű bánattal elölni.”
Bende megindultan ment innen a hölgynek utána,
Aki haladván még vagy száz lépésnyire, vissza-
Fordult és intett, hogy várja be őt a vitéz ott,
Őmaga eltűnvén a kénfüst barna redőin.
Álla vitéz Bendénk siralomvölgynek közepette.
Tarka cserélettel vonulának előtte az árnyak,
Régfek és újak; kiki rendelt helyre sietvén
Vallani szörnyű kínt, vagy venni jutalmat Elyzben.
Álla derék Bendénk közepén az igaz biralomnak,
Hol nem rang, születés, kincs jő mérlegbe, hanem jő
Érdem, egyéni, miként nem egyébütt semmi hazában.
Látott bűnlakoló lelkek seregély sokaságát,
Melyek fokszerüen üriték poharát a keservnek.
Álla merész Bendénk közepette pokol mezejének:
Amikor egy szellem közelített oldala mellé;
Bús-komoran, kinyitott könyvből olvasva magában,
S „Hajh boldogtalan!” így kesereg, „hát már is alá kell
Szállanod e siralom mezejére korodnak előtte?
Gyilkosok öltek-e meg? fene kór döntött-e halálba?
Ó szólj; Bende fiam nemződ szava kéri, beszéld el.”
„Álmodom-é?” viszonoz hős Bende „vagy édesapámnak
Szelleme, kit látok, veszedelmes könyve kezében?
Úgy van, ez ő; e könyv okozá rövid útu halálát.
Ó atya, hallgass meg: nem holt vagyok én, fiad, és nem
Szellemem amit látsz, hanem élő testben előtted
Bendéd áll. Apa, oh, álldd meg fiadat, ki jelenleg
Hontalanul bujdos, hordozván mostoha sorsát.”
Ekkor az érzékeny fiu mind elmondta, mi történt
Apja halálától kezdődve a mostani percig.
Melyre nagyot sóhajtva, felelt a hádeszi lélek:
„Hasztalan áldalak én: áldásom, mint a korál, mely
Megkövül a levegőn, átokká válik a földön.
Ó lásd, kárhozat az, mely várta szülőidet itten.
Énnekem e könyvet, mely mindennél haragítóbb,
Szüntelen olvasnom kell: átok azokra, kik e könyv
Tételeit hiszik és követik; szerzője pedig még
Érje meg Actaeon sorsát: tépjék le kopói,
Mellyeket ő táplált kezdetben manna beszéddel.
Ó fiam! édesanyád - jaj, jaj! jaj! - háborodottan
Jött ide, józan eszét elvesztvén minden időkre.
S minthogy körmeivel Hecaté szemeit ki akarta
Tépni, ama sziklát (iszonyú!) lelkére boríták,
S ott ezer évig kell hallatlan üvöltnie mármost.
Kérlek azért, kedves - ne felejtsd intésit atyádnak -
Állj bosszut érettem rajtok, kiket annyira gyűlöl
Szellemem, állj boszut a liberálisokon, fiam, értem.
Hajh, de megint mennem kell: jőnek a szellemi kínzók.
Ó fiam, el ne feledj, ha megint napfényre jutandasz.”
Ezzel a bús lélek tovalelibbent. Bende csodálva
Kíséré szemivel, mígnem benyelé a köderdő.
A bájhölgy ezalatt Hecaténál tette vizitjét.
Nagykegyesen fogadá őt a pokol asszonya: rendelt
Néki theát mindjárt filigrán emberkoponyában;
S hallva buját, tüstént így vígasztalta tanáccsal:
„Lyányom, azért ne busulj, Hábornak vesznie kell, ha
Balgatagúl könnyítni akar sorsán a halandó
Emberi nemzetnek, kiket üldeni volna kötélye.
Tenmagad eszközlöd vesztét: válassz deli férjet
Földi halandóból, ki legyen kedveltje szivednek.
Hívasd meg Hábort lakomára: ne félj, tudom, eljő.
Ekkor a násznyoszolyán - a még szeplőtelen ágyon -
Férjedet altasd el, s ím e phlegetóni piócát
Függeszd keble fölé, hol a szív dobogása megérzik,
S a kiszopott szívvért, felfogva ez ólomedényben,
Rejtsd kebledbe, hogy azt használhasd célszerű módon.
E vért nászlakomád közepén feccsentsed a Hábor
Arcához, szemit is meghintvén hirtelen azzal:
És odalesz Hábor, nem lesz nyoma többet a létben.”
Megköszöné tündér Armída királya tanácsát,
Melyben vágyainak régen várt teljesülését
Látta: vitéz Bendét férjül kebeléhez ölelni.
Megragadá karját ifjának, s hítta magával
Visszasietni megint a föld színére s a holtak
Bús birodalmától eltávoztatni az élőt.
Útjok Elyz szélén vezeté. Nem-földi gyönyörnek
Hángjai kísérték fülöket; főleg pedig az tűnt
Bende szemébe, hogy egy sanyarú embercse, kezében
Messze terűlő lap, szökdelt örömében a fák közt.
Kérdé a vezető hölgyet: mit akarjon ez ember?
És Armída emígy fejté meg az édeni kedvet:
Ez zseni-lélek volt, legalább azt hitte szilárdul;
Élete versírás fájdalmai közt nyavalyogva
Telt el, a nélkül, hogy csak egyetlen verse, vagy, ami
Még kevesebb, neve, csak neve díszlett volna kinyomva.
Tűrőké az öröm hona, mennyország: jutalomkép
Mindennap más-más dala jő ki ma itt az elyzi
Hirlap sajtóján, pompás, ragyogó kiadásban.
Innen a széles öröm bódító gőze fejében.
E magyarázat alatt a Léthe pataknak elértek
Forrásához, ahol kiszakad barlang kebeléből.
És különös vala itt, hogy nem víz buzga fel a kő
Közt, hanem ollyan híg folyadék, mint ömleteg ércé.
E folyadékba sötét alakok nem-földi lapáttal
Szórának valamit, amely ott egyszerre megolvadt,
S Bende, midőn közelebb értek, látá hogy e szórmány
Érdemcsillagok és szalagos díszrendi keresztek,
Fényes arany pénzzel s elegyülten gazdag ezüsttel.
Megtanulá, hogy ezek szolgálnak a Léthe pataknak
Tápanyagúl s innét érté meg eme' csodalátványt.
Tudnillik: lefelé menvén a parti mezőkön,
Hol buja bőségben díszelgnek a nagyfejü mákok,
Láttak egész sereget hangos jajjal közelítni,
Véresen és sápadt arcokkal, gyászban egészen.
Hogy közelebb jöttek: keserű panasz árja dühöngött
Ajkaikon, s a sötét levegőt hangjával elönté.
Vértanuk ők: honukért a bánat erős kebelökben;
Vértanuk ők: honukért a földig gyászruha rajtok.
„Ó haza” - jajgatnak - „hova léssz, ha mi, védeni képes
Hű fiaid, végkép megszűnénk lenni körötted?
Ah! csak egy ízben még térhetnénk vissza öledbe
E szomorú honból, melyben nincs nemzeti szellem!”
Ily keserű gonddal juttak partjához a csergő
Léthének s akarák ott szomjukat oltani vízzel,
És nekidőlének minden cerimónia nélkül,
Hörpölvén, csak amúgy markukkal, Diogenesként.
S ó csoda! halljátok ti, e földnek gyermeki! amint
A folyam ajkáról - szomjuk csillapodva - felálltak,
Dalra hevűlének, víg dalra, legottan; enyelgő
Táncot lejtének; honuk és fájdalmi feledve
Lőnek, örökre sötét, emléken túli homályban!
Még sok egyéb különöst láttak; de mivel fejöket sem
Kímélé feledést okozó párája e víznek,
Elfeledék azokat. S mielőtt a földi kakasnép
Harmadik őrdalját kürtölné, visszatevék a
Kólyi hegyet – honnan kivevék vala – régi helyére.
*
- Megjegyzés