Elváláskor
szerző: Madách Imre
A búcsu inte, szűm majd megrepedt,
Megátkozám az ádáz végzetet,
És csókot nyomva lánykám
Szemérmes homlokára,
Egy könny ragadt szememből
Piros kicsiny arcára.
Tudtam, mert ismerem már a világot,
Örvénye nyel s nem ad ki boldogságot.
Mint számüzött angyal menny ajtaján,
Úgy álltam a bucsúzó csók után
És ő mosolyga mégis
Hívőn tekintve égnek,
Könnyében is szivárvány
Gyanánt reményi égtek.
S szent hittel olyan megnyugodva szóla:
Hisz jó az Isten, s ő vezet bucsúra.
Ah, e megnyugvást én is ismerem -
Szebb volt világom akkor, jobb szivem,
Midőn mosolyga nékem
Is még a létnek arca,
Mely most tükörbe néző
Magunkat adja vissza.
Amig gyászomra csak villámot öltöz,
Neked hajnalt, neked virágot tükröz.
S tükrözzön végig, - szín s illatja ez
Lelkünknek, melyet istencsók szerez
Keblünket szentesítve
A hitnek fénykörével,
Mint színt ad a virágnak,
Mely szépségben ragyog fel,
Míg durva kéz csapásai nem érék
Virág s léleknek e legszebbik ékét. -
S ha egykor sír borúl is majd föléd
Elnyelve minden vágyat, szenvedést,
Sírodra még a szent csók
Bűvös virágot hint el,
Míg rám ha sír borúland,
Borul kopár sötéttel. -
De csak tudjam, hogy rajtad még ragyog
Az istencsók - könnyebben meghalok.