Egy szirtpatakhoz

Egy szirtpatakhoz szerző: Salomon Gessner, fordító: Kazinczy Ferenc

Zöld árnyban itten szóla egyébkor
   Víg elragadtatás, reám?
Sűrű bokraid közűl omolt-e
   Alá, te szirt, e csermelye?

Im, a holott porrá szakadva
   Tajtékban hullt alá vized,
Most a kivájt szirt homlokáról
   Egy izmos jégszobor fityeg.

Mely puszta, mely tar e csálét most!
   Hol a lombok ernyőiben
Zephyr s virágok kergetőztek,
   S a halkkal ingó gallyakon,

Hogy az eltűnt napsúgárok
   Köven s habon s puha mohon
Szikrák módjára csillogának.
   Csalét, be puszta vagy te most;

De majd előjön a tavasz, s rád
   Zöld boltokat szövet megint,
S kútfőd megnyitja, hogy belőled
   A vízzel enyh hűsség fakad.

Fogadj el akkor árnyaidba,
   Hol semmi gond fel nem talál,
Te vízomlás, s ti sűrű bokrok,
   S ti kedves fekvők a mohon!

Úgy majd mind völgyről, mind halomról,
   Mind az erdők setétiből,
Úgy majd minden kinyilt virágról.
   Szivemre vígadás repűl.

S oh kell-e nékem a királyok
   Pompáikat, irígylenem,
Midőn melletted a patakban
   Libeg a borral tölt palaczk?.

S midőn én csendes árnyaidban
   Dallom e lelkes éneket,
Mely unokám szivében is
   Vígságnak zengi hangzatit?