Egy pad elégiája
szerző: Tóth Árpád
Én pad vagyok, és sok a bánatom,
Egész pad lényem belekábul,
Elvégre kérem, bár fábul faragtak,
Én se vagyok egészen fábul.
A Nagyerdőn most, tetszik tudni,
Tavaszodik, s engemet kitettek,
S most rám ül boldog és boldogtalan,
Nett nők és kevésbé nettek.
A nők miatt még nem is volna baj,
De urak miatt tör a frász ki,
A minap például rámdült szerényen
A kecses és molett Révi Náci.
Sőt nemcsak rám ült, hanem rám is állt,
És tartott önmagának egy beszédet,
A frázis-hasznosításról
Szavalt ott egy pár rettentő szépet.
A frázis szerinte az a Hortobágy,
Amit egyedül hasznosítni szabad,
Figyelmesen hallgatták Nácit
A tücskök s bogarak a pad alatt.
Aztán amikor elment Náci,
Jött oda nekem a nőegylet,
Rámült és így szólt: most divat a zsúr,
Tartsunk hát mink is egyet.
Gyerekek, félévtől lefelé
Dsiggeltek rajtam s kupléztak emellett,
Öreg, viharvert pad vagyok,
De bevallom: pirulnom kellett.
Hej, bajos, nagyon bajos az élet,
Furcsa a világ így tavasz fele,
Most nyit a gyerekzsúr s Náci s a szerelem,
Az ember megbolondulhat bele.