Dobszó
szerző: Babits Mihály
Zsindelytetős régi háznak voltam gyermeke.
Vad szobákban lapultam mint fogoly őzike.
Rám ezer zöld szájjal éhen ásított a kert.
Úgy utáltam az unalmat! pedig az nevelt...
Az fogott kézen, az csalt a bokrok indián
sátrába, az hajókázott fenn a kajszifán,
s elvitt a félszerbe hol a hullós sárfalat
támasztotta két dőlt szán a hosszú nyár alatt.
Nyáron a telet kívántam, télen át nyarat:
ojjé, nyáron ülni szánban, télen lomb alatt!
Padlásra is velem jöttél, nyájas unalom,
mert engemet te vezettél, mint mást a nyomor.
Te nem voltál olyan meleg, sokkal hidegebb:
kíváncsian forralgattad félénk szívemet.
Zsufa polcok háta mögött kék ujjad kotort,
vén könyveket nyitottál és lefújtad a port:
mint ki cellafalban apró ablakot kitár
és váratlan szárnyveréssel becsap egy madár;
vagy bukkanna sziklák közt egy bűvölt, furcsa táj:
nyárba vendég télnek arca nézne, télbe nyár...
Mindig jóbarát-arccal néz ami messze van,
csak a saját hazánkban vagyunk mi hontalan.
Azért perget egyre marsot szívünk mint a dob,
melynek nyugtalan verője mint két láb topog.
Óh lovacskám, vad dobom, mit topogsz egyhelyütt?
Fáj a bolond sarkantyú, mely két oldalról üt?
Üt, az egyikkel a nyár üt, másikkal a tél,
az egyikkel üt a nappal, másikkal az éj.
Volt-dajkám, az unalom, zokogva elmaradt:
vesszőt futunk, s lehullunk az ütések alatt.