Cynthia hűtlenségéről
Cynthia, mondd, igaz-é, hogy céda vagy és az egész nagy
Róma fecseg rólad, ismeri életedet?
Ezt érdemlem hát? hogy hírbehozol s kinevetnek?
Még nekem is fú szél, bosszum elér, csapodár!
Majd lelek én egy hű szeretőt a sok álnok után is,
lányt, ki örül, ha nevét zengi, dicséri dalom
s téged gúnyol majd, ha szeszélye vadítja, nem engem,
későn sírsz akkor, rég kidobott szeretőm!
Most még friss a harag, most kell vele végre szakítnom,
mert ha elalszik a düh, ébredez a szerelem.
Adria habjait úgy a vad északi szél sosem űzi
egymáshoz, sem a dél langy szele fellegeit,
mint amilyen könnyen szép szó haragos szeretőket:
vond ki nyakad hát most jármod alól ügyesen;
S bár megbánod majd a legelső társtalan éjen, —
elviseled! hiszen új életed újra szabad,
s óvjon a drága Junó neve téged a lelket emésztő
méregtől, hiszen árt néked az és keserít.
Nemcsak az indulatos bika ront rá arra ki bántja,
birka se tűr mindent, megböki elleneit,
s én mégsem szakitom le ma testedről a ruhádat,
zárt ajtódat sem nyomja be este dühöm,
sem béfont hajadat nem tépdesem én haragomban,
öklöm nem sujt rád, én nem ütök sebeket,
Íly csúfos viadalt a paraszt végigverekedhet,
mert a fejét soha még nem köritette babér.
Én majd csak megirom, de az elzeng messze időkig:
Cynthia oly gyönyörű, Cynthia oly csapodár!
S bárhogy megveted is, ha akármit pusmog a fáma,
még te is elsápadsz, hogyha elér az a vers!