Csalogány
Mint sívító madarak raja
zsong, reszket gondolattal telt agyam
hull sárgult levél, a légben forog
ó, oly ismerős... de hisz én vagyok!
árnyékot vetve száz lila ibolyán
reám hull lepelkény a mord magány
túlvilági hangoktól reng a lét
holt sikolyokat hord, repít a szél
aztán minden hang elül s messze száll
és fülem csupán egyetlen madár
halk, mennyei dalát érzékeli
mely magát szívembe befészkeli
ki már elment, tán az ő hangja zeng...
egy rég elfelejtett érzés dereng
megrázkódik a csend, a domb, a táj
száz seb felszakad és most újra fáj
párás, gyengéd szellő arcomba vág
hallgatván a bánat bús dallamát...