Családi boldogság/VI.
Napok, hetek, mintegy két hónap múlt el magános falusi életünkből észrevétlenül, a mint az akkor látszott nekünk, és mégis e két hónapban átélt érzelmek, indulatok és boldogság egy egész életre elegendők lettek volna. A mi ábrándjaink arról, hogy falusi életünk miként fog alakúlni, épen nem úgy ütöttek ki, mint mi azt vártuk. De életünk nem volt azért roszabb, mint ábrándjaink voltak. Szó sem volt a szigorú munkálkodásról, az önfeláldozás és másokért való élés kötelességének teljesítéséről, mit én menyasszony koromban képzeltem magamnak; ellenkezőleg, csak az egymáshoz való szerelmünk önző érzelme uralkodott és az a vágy, hogy a szeretetre méltók legyünk; folytonos, oknélküli derültségben éltünk és elfeledtünk mindent a világon. Igaz, hogy ő néha kiment dolgozó szobájába és foglalkozott egygyel-mással, néha elment a városba dolgai után látni és kijárt a gazdaságba; de én láttam, mily megerőltetésébe kerűlt az, hogy tőlem elszakadjon. És ő maga is megvallotta nekem azután, hogy minden a világon, a hol én jelen nem vagyok, oly együgyűségnek tetszik neki, hogy nem érti, miként lehet vele foglalkozni. Én épen úgy voltam vele. Olvastam, foglalkoztam zenével, anyósommal, az iskolával; de mind ezt csak azért, mivel e foglalkozások mindegyike vele volt összefüggésben és helyeslését nyerte ki; de mihelyt a róla való gondolat nem vegyűlt el valami dologgal, kezeim lehanyatlottak és oly nevetségesnek tetszett elgondolnom, hogy kívüle még más valami is van a világon. Lehet, hogy ez helytelen, önző érzés volt; de ez érzés engem boldoggá tett és magasan fölébe emelt mindennek a világon. Egyedűl csak ő létezett rám nézve a világon, őt a legszebb, legártatlanabb férfinak tartottam; ezért is nem tudtam másért élni, csak érette és azért, hogy előtte az legyek valóban, a minek ő engem tart. És ő engem a legkitűnőbb, a legszebb nőnek tartott a világon, ki minden lehető erénynyel fel van ruházva; és én igyekeztem rajta, hogy valóban olyan nő legyek a legjobb és legkitűnőbb férfi szemeiben.
Egyszer bejött hozzám olyankor, mikor imádkoztam. Hátra néztem reá és folytattam imámat. Ő leült az asztal mellé, hogy ne zavarjon és kinyitott egy könyvet. De nekem úgy tetszett, hogy ő néz engem, és föltekinték. Ő elmosolyodott, én elnevettem magam és nem tudtam imádkozni.
– Hát te imádkoztál már? – kérdém.
– Igen. De te folytasd, majd kimegyek.
– Reménylem, te is imádkozol?
Ő nem felelve ki akart menni; de én megállítottam.
– Édes lelkem, kérlek, tedd meg érettem, hogy olvasd fel nekem az imádságokat. – Ő mellém állott, és hanyagúl lebocsátva kezeit, komoly arczczal, akadozva elkezdett olvasni. Néha-néha felém fordúlt és kereste arczomon a helyeslést és a segélyt.
Midőn elvégezte, elnevettem magamat és megöleltem őt.
– Oh te, oh te! Épen úgy érzem magamat, mintha ismét tíz éves volnék, – mondá ő elpirúlva és kezemet csókolva.
Házunk egyike volt azon régi falusi házaknak, melyben, egymást tisztelve és szeretve, élte le néhány nemzedék napjait. Mindenen érzett a jó, becsületes családi emlék, mely valamennyi úgy tetszett nekem, mihelyt e házba beléptem, mintha saját emlékem volna. A ház csínját és rendjét Szemenowna Tatjana intézte régi modorban. Nem lehet mondani, hogy minden ízléses és szép lett volna; de a szolgaszemélyzetet, bútorokat, étkeket a mi illeti, mindenből sok volt, minden tiszta, csínos, rendes és tiszteletet gerjesztő vala. A nappali szobában arányosan voltak felállítva a bútorok, úgy voltak felakasztva a képek és a padlaton úgy voltak elhelyezve a háznál szőtt szőnyegek. A diván-szobában állt egy régi zongora, két különböző alakú szekrény, pamlagok és rézzel szegélyezett asztalkák. Az én szobámban, melyet Szemenowna Tatjana különös gonddal csinosított ki, a legjobb, de különböző modorú és különböző századokból eredő bútor volt elhelyezve és a többek közt egy régi tükör, melyre eleinte sehogy sem tudtam szorongás nélkül nézni, de mely későbben oly kedvessé vált előttem, mint egy régi barát. Szemenowna Tatjánának neszét sem lehetett hallani a házban, de minden úgy ment, mint a felhúzott óra, ámbár sok, sőt fölösleges is volt a cselédség. De mind ez emberek, kik puha talpú, saroktalan csizmát viseltek (Szemenowna Tatjana a recsegő csizmát és a kopogó sarkat a legkellemetlenebb dolognak tartotta a világon), mind ez emberek büszkéknek látszottak állásukra, az öreg úrnő előtt reszkettek, engem és férjemet különös gyöngéd figyelemben részeltettek és úgy látszott, hogy kiváló gyönyörrel végezték dolgukat. Rendesen minden szombaton felmosták a padlókat és kiporolták a szőnyegeket, minden hó elsején víz-szenteléssel összekötött isteni tisztelet tartatott, Szemenowna Tatjana és fia minden nevenapján (és ez őszön az enyémen is először) ünnepélyek tartattak, melyekben az egész környék részt vett. És mind ez változatlanúl úgy történt azóta, mióta csak Szemenowna Tatjana öntudatra ébredt. Férjem nem avatkozott a ház belső vezetésébe, csak a mezei gazdasággal és parasztokkal foglalkozott. Télen is igen korán kelt, úgy, hogy fölébredve, már nem találtam őt magam mellett. Rendesen hazajött a theához, melyet egyedül ittunk meg, és ekkor, a gazdaság gondjai és kellemetlenségei után, majdnem mindig azon különös derűlt lelkiállapotban volt, melyet mi elneveztünk vad lelkesedésnek. Gyakran kívántam, hogy mondja el nekem, mit csinált reggel, és ő oly dőreségeket mesélt nekem, hogy majd megszakadtunk nevettünkben; néha komoly elbeszélést kívántam, és ő, visszatartva mosolyát, mesélt. Ránéztem szemeire, mozgó ajkaira és semmit sem értettem, csak annak örültem, hogy látom őt és hallom hangját.
„Nos hát, mit mondtam én most? ismételd", kérdé ő. De én semmit sem tudtam ismételni. Oly nevetséges volt az, hogy ő nekem beszélt olyan valamiről, a mi nem róla vagy rólam szólt, hanem valami másról. Mintha nem lett volna nekünk mindegy, bármi történik is. Csak sokkal későbben kezdtem némileg érteni és érdeklődni ügyei iránt. Szemenowna Tatjána nem jelent meg ebédig, egyedül reggelizett és csak üzenettel kívánt nekünk jó reggelt. A mi elzárt, örülésig boldog kis világunkban, oly különösen hangzott ez a csöndes, rendes, a ház másik zugából érkező szózat, hogy gyakran nem tartóztathattam magamat és csak nevetéssel feleltem a szobaleánynak, ki karjait összefonva kimérten jelentette, hogy „Szemenowna Tatjana megparancsolta, hogy megtudja, miként töltöttük az éjet a tegnapi séta után, és részéről parancsolta jelenteni, hogy neki egész éjjel fájt az oldala, és egy ostoba kutya a faluban vonított és nem hagyta aludni. Továbbá azt is kérdezteti, miként ízlett a mai sütemény, és azt kéri megjegyeztetni, hogy nem Tarasz sütötte azt ma, hanem kísérletképen ma először Miklós, és, úgymond, igen jól sikerült, különösen a pereczkék, ámbár a kétszersült kissé meg van égetve." Ebédig keveset voltunk együtt. Én zongoráztam, magamban olvastam, férjem írt vagy kint járt; de ebédhez, négy órakor, összejöttünk a nappali szobában, anyósom kivitorlázott szobájából és megjelentek vele a szegény nemes és zarándok nők, kik közül a háznál mindig tartózkodott kettő-három. Rendesen minden nap, régi szokás szerint férjem karját nyújtá anyjának; de ő azt kívánta, hogy másik karját nekem nyújtsa, és rendesen minden nap szorongtunk és összekeveredtünk az ajtóban. Ebéd alatt anyósom ült a fő helyen, és a társalgás kellemesen elmélkedőleg, sőt néha ünnepélyesen folyt. Férjem és köztem váltott egyszerű szavak kellemesen szakították meg ünnepélyességét ez ebédi üléseknek. A fiú és anya közt néha fordultak elő viták és egymás iránti tréfák; én különösen szerettem e vitákat és tréfákat, mert bennök minden egyébnél világosabban nyert kifejezést ama gyöngéd és erős szeretet, mely őket egymáshoz fűzte. Ebéd után maman a nappali szobában leült a nagy karszékbe és vagy dohányt göngyölt szivarkává vagy az újonnan érkezett könyvek lapjait vágta föl, mi pedig fennszóval olvastunk vagy kimentünk a pamlag-szobába a zongora mellé. Azon időben mi sokat olvastunk együtt, de mégis a zene volt legkedveltebb és legjobb élvezetünk, mert mindig új húrokat pendített meg szíveinkben, és mintegy újra fölfedeztette velünk egymást. Midőn az ő kedvencz darabjait játszottam, leült a távol eső pamlagra, hol alig láthattam őt, és érzelmei szemérmében igyekezett eltitkolni ama benyomást, melyet reá a zene tett; de gyakran, midőn erre nem volt elkészülve, oda mentem hozzá és igyekeztem feltalálni arczán azon felindulás nyomait, szemeiben azon természetfölötti fényt és nedvességet, melyet hiába igyekezett előlem elrejteni. Anyósom gyakran szeretett volna hozzánk csatlakozni a pamlag-szobában, de valószínűleg attól tartott, hogy zavar bennünket, és néha, mintha nem is figyelne ránk, komoly és közönyös arczczal végig ment a szobán; de én tudtam, hogy ő nem hiába ment egyedül végig a szobán és nem hiába tért oly hamar vissza. Az esteli theát én készítettem a nagy teremben és ismét összegyűltek a házban levők az asztal körűi. Ez ünnepélyes ülés a fényes szamovar körűl és e kiosztogatása a poharaknak és csészéknek sokáig igen kellemetlen volt rám nézve. Mindig úgy tetszett, hogy én még nem vagyok érdemes e tisztességre, nagyon fiatal és könnyelmű vagyok arra, hogy megfordítsam az ily nagy szamovar csapját, hogy a poharat oda tegyem Nikita tálczájára és így szóljak: „Ivanovics Péteré, Minicsna Máriáé" és kérdezzem: „elég édes-e?" és hagyjak az asztalon néhány czukordarabot öreg dajkám és a cselédség számára. „Pompás, nagyon jól van", mondá gyakran férjem, „egészen úgy tesz, mint egy régi asszony", és ez még inkább megzavart engem.
Thea után maman pacienceot rakott vagy kártyát vettetett magának Minicsna Máriával; azután megcsókolt és keresztet vetett mindkettőnkre és mi szobánkba vonúltunk. Többnyire azonban mi fönnmaradtunk kettecskén egész éjfélig és ez volt a legjobb és legkellemesebb idő. Ő mesélt nekem múltjáról, terveket csináltunk, bölcselkedtünk néha és igyekeztünk mindig csak susogva beszélni, hogy fölöttünk ne hallja meg senki, és ne mondják el Szemenowna Tatjánának, ki azt kívánta, hogy korán feküdjünk le. Néha megéheztünk és zajtalanúl a buffethez lopództunk, hideg vacsorát szereztünk magunknak Nikita pártfogása mellett és elköltöttük azt egy gyertya világánál az én kis szobámban. Mi férjemmel mintegy idegenek éltünk ebben a nagy házban, melyben mindenen érezhető volt a régiség és Szemenowna Tatjana szigorú szelleme. De nem csak ő, de a cselédek, az öreg szolgaleányok, a bútorok, a képek tiszteletre kénytettek engem, melyhez némi borzadás és annak tudata vegyült, hogy én itt férjemmel valahogy nem vagyok helyemen, és hogy nekünk itt nagyon vigyázva és figyelmesen kell élnünk. A mint most visszaemlékszem, látom, hogy sok, – úgymint a lekötő, változatlan házi rend, az ünnepélyes magatartású, kíváncsi cselédség tömege – alkalmatlan és terhemre volt itt nekem; de akkor maga ez a feszesség fokozta szerelmünket. Nem csak én, de férjem sem mutatta soha, hogy neki valami nem tetszik. Ellenkezőleg, saját maga előtt igyekezett eltitkolni még azt is, a mi rosz volt. Anyósom inasa Szidorow Demeter, ki szenvedélyes dohányos volt, minden nap rendesen ebéd után, midőn mi a pamlagszobában voltunk, férjem írószobájába ment és kivette a dohányt a szekrényből; és csak látni kellett volna, mily derűlt ijedtséggel futott hozzám lábujjhegyen Mihajlics Szergej, és, újjával fenyegetve, szemével hunyorítva mutatott Szidorow Demeterre, ki nem is képzelte, hogy őt látják. És midőn Szidorow Demeter kiment, a nélkül, hogy minket észrevett volna, örömében, hogy minden szerencsésen végződött, mint minden hasonló esetnél, férjem azt mondá, hogy én angyal vagyok és megcsókolt. Néha e nyugodtság, mindent megbocsátás, minden iránti közöny nem tettszettek nekem, nem vettem észre, hogy én is csak olyan vagyok és gyengeségnek neveztem ezt. „Épen olyan, mint egy gyermek, ki nem meri akaratát mutatni" gondolám.
– Oh kedvesem – felelé nekem egykor, midőn mondám neki, hogy csodálom gyöngeségét – lehet-e valamivel elégedetlennek lenni, midőn valaki oly boldog mint én? Könnyebb magunknak engednünk, mint mások előtt meghajolnunk, erről már régóta megyőződtem; és nincs oly helyzet, melyben boldogok ne lehessünk. És mi oly jól érezzük magunkat. Én nem akarok haragudni; nekem most semmi sem rosz, csak szánalmas és nevetséges. És a fődolog – le mieux est l'ennemi du bien. Hiszed-e, ha hallom a csöngetyűt, ha levelet kapok, vagy ha csupán fölébredek, félelem fog el. Félelem a miatt, hogy élni kell, hogy valami megváltozik; pedig a jelennél jobb már nem lehet.
Én hittem neki, de nem értettem őt; én jól éreztem magamat, de úgy tetszett, hogy mindennek úgy kell lennie, a hogy van és nem másként, és hogy ez mindig mindenkivel így történik, és hogy létezik ott, valahol még más boldogság is, de nem nagyobb ennél.
Így múlt el két hónap, elérkezett a tél a hideggel és zivatarokkal együtt, és én, nem tekintve azt, hogy ő velem volt, egyedül kezdtem magamat érezni, kezdtem észre venni, hogy az élet ismétlődik, és hogy sem nála sem nálam semmi új nem mutatkozik, sőt ellenkezőleg úgy tetszett, mintha visszatérnénk a régihez. Férjem kezdett dolgaival többet foglalkozni nélkülem mint az előtt, és ismét fölébredt bennem ama kétely, hogy létezik lelkében egy sajátos világ, melybe engem nem akar bebocsátani. Az ő folytonos nyugodtsága elkeserített. Nem szerettem őt kevésbbé, mint az előtt, nem voltam kevésbbé boldog e szerelme által; de szerelmem megállapodott és nem növekedett többé, és a szerelmen kívül bizonyos új, nyugtalan érzés kezdett lelkemben gyökeret verni. Engem már nem elégített ki többé az, hogy szeretem őt azután, miután már tapasztaltam a szerelme által okozott boldogságot. Én mozgást és nem az élet csendes lefolyását óhajtottam. Kívántam izgatottságot, veszélyeket, önfeláldozást érzelmeimért. Bennem az erőnek fölöslege volt, mely nem találta helyét csendes életünkben. Komorsági rohamok fogtak el néha, melyeket mint helytelen dolgot igyekeztem előtte eltitkolni, máskor pedig féktelen gyöngédség és jókedv rohamok állottak be, melyek őt ijedtséggel tölték el. Ő még előttem észrevette állapotomat és azt indítványozta, hogy menjünk a városba; de én kértem őt, hogy ne menjünk és ne változtassuk meg életünk módját, ne szakítsuk meg boldogságunkat. És valóban, én boldog voltam; de kínzott az, hogy ez a boldogságom semmi fáradságomba, semmi áldozatba sem kerül, midőn a fáradság és áldozatra szükséges erő buzgott bennem. Szerettem férjemet és láttam, hogy én mindene vagyok neki; de azt óhajtottam, hogy mindenki lássa szerelmünket, hogy akadályozzanak engem abban, hogy szeressem, és én azért mégis szeretném őt. Elmém és érzelmeim el voltak foglalva, de egy más érzés, a fiatalságnak csendes életünkben alkalmazást nem nyerhető mozgás szükségességének érzése fogott el. Miért mondá ő, hogy bemehetünk a városba, mihelyt csak kívánom? Ha ő ezt nekem nem mondja, talán megértettem volna, hogy az engem kínzó érzés rosz dőreség, vétek, hogy azon áldozat, melyet kerestem, ott volt előttem, és ez érzés eltávolításából állott. Az a gondolat, hogy megmenekülhetek a komorságtól, mihelyt a városba megyek, akaratlanúl erőt kezdett rajtam venni; de másrészt kiragadni őt mind annak köréből, mit szeretett, sajnáltam. E közben az idő haladt, a hó mindig jobban betakarta a ház falait, és mi mindig csak magánosan, egyedül voltunk, és mindig ugyanazok voltunk egymásnak; és amott, valahol a fényben, a zajban hullámzottak, szenvedtek, örültek tömegei az embereknek, nem gondolva reánk, és csendben elmúló létezésünkre. Mindennél kínosabb volt rám nézve érezni, hogy napról napra a szokás életünket egy bizonyos meghatározott alakba kovácsolja, hogy érzelmünk megszűnik szabad lenni és alá van rendelve az idő egyenletes, szenvedélytelen folyásának. Reggel derűltek, ebédkor tiszteletteljesek, este gyöngédek voltunk. – „Helyes! . . . mondám magamban, – helyes jót tenni és becsületesen élni, mint ő mondja; de ez sikerűlt még eddig, van azonban valami, a mire csak most ébredt fel erőm." Nekem nem az kellett, hanem küzdelemre volt szükségem; nekem az kellett, hogy az érzelem vezessen bennünket az életben, és ne az élet vezesse érzelmeinket. Azt kívántam, hogy odamenjek vele az örvényhez és azt mondjam: íme egy lépés, és én leesem oda, íme egy mozdulat és elvesztem, – és hogy ő, elhalaványodva a mélység szélén, fölfogna erős karjai közé, ott tartana a mélység fölött addig, míg szívem megdermedne és elvinne oda, hová neki tetszik.
Ez a lelki állapot egészségemre is hatott és idegeim kezdtek elgyengülni. Egy reggelen a szokottnál rosszabbúl éreztem magamat; férjem irodájából rosz kedvvel tért vissza a mi nála ritka eset volt. Azonnal észre vettem ezt és kérdém„ hogy mi baja? de ő nem akarta nekem megmondani, azt felelvén, hogy nem érdemes. A mint későbben megtudtam, a kerületi főnök fölizgatta parasztjainkat és férjem iránti ellenszenvből törvénytelenséget követelt tőlük és fenyegette őket. Férjemnek addig még nem sikerűt volt ezen egész eseten túltenni magát, hogy azt csupán nevetségesnek és sajnálatosnak tűntesse föl, föl volt háborodva és azért nem akart velem erről beszélni. De nekem úgy tetszett, hogy ő azért nem akart velem erről beszélni, mert csak gyermeknek tartott, ki nem képes megérteni azt, a mi őt érdekli. Én elfordúltam tőle, elhallgattam és meghivattam hozzánk theára Minicsna Máriát, ki vendégünk volt. A thea után, melyet én különösen gyorsan végeztem, kivezettem magammal Minicsna Máriát a pamlag-szohába és elkezdtem hangosan beszélni valami dőreségről, mi egészen közönyös volt rám nézve. Férjem járkált a szobában, csak néha tekintett felénk. E tekintetek, magam sem tudom miért, azt a hatást gyakorolták rám, hogy mindinkább kívántam beszélni, sőt nevetni; minden nevetségesnek tetszett nekem, mind a mit magam beszéltem, mind a mit Minicsna Mária mondott. Hozzám semmit sem szólva, férjem kiment saját dolgozó szobájába és becsukta maga után az ajtót. Mihelyt többé nem hallottam őt, jó kedvem egyszerre eltűnt, úgy hogy Minicsna Mária elcsudálkozott és kezdte kérdezni, hogy mi bajom lett? Én, nem felelve neki, szótlanúl ültem a pamlagon és szerettem volna sírni. – Ugyan mire gondol ő most? mondám magamban. – Bizonyosan valami dőreségre, mely előtte fontosnak látszik, de csak kísértené meg elmondani azt nekem, majd megmutatnám én neki, hogy az mind haszontalanság. Nem, neki azt kell gondolnia, hogy én nem tudom fölfogni, neki tetszik engem lealacsonyítani az ő fenséges nyugalmával és irányomban mindig igazának kell lenni. De más részről nekem is igazam van, ha unatkozom, ha elhagyottnak érzem magam, ha élni kívánok és mozogni a világban és nem ülni egy helyen és érezni, miként halad el az idő mellettem. Én előre akarok menni, és minden nap, minden órában valami újat érni meg, míg ő meg akar állapodni és azt akarja, hogy én is megállapodjam vele. Pedig neki mily könnyű volna rajtam segíteni! Ezért nem kellene neki engem a városba vinni, ezért neki csak olyannak kellene lennie, mint én vagyok, nem kellene tettetnie, titkolóznia, hanem egvszerűen viselnie magát. Ő maga tanácsolja ezt nekem és ő maga nem őszinte. Ebben rejlik a dolog bibéje!
Éreztem, hogy a könyek szívemet elborítják, és hogy haragszom reá. Megijedtem e haragtól és bementem hozzá. Ő asztala mellett ült és írt. Hallva lépteimet, pillanatra visszatekintett rám közönyösen, nyugodtan és tovább írt. E tekintet nekem nem tetszett; a helyett, hogy hozzá mentem volna, megállottam az asztalnál, mely mellett írt és fölnyitva egy könyvet, bele kezdtem nézni. Még egyszer félbeszakította munkáját és rám nézett.
– Mása, te roszkedvű vagy? – kérdé.
Én hideg tekintettel feleltem, mi ezt jelentette: „nincs miért kérdezned! mire való ez a szeretetre méltóság?"
Ő megcsóválta fejét és aggódva, nyájasan mosolygott, de először történt, hzgy az én mosolyom nem felelt az övére.
– Mi bajod volt ma? – kérdém, – miért nem mondtad azt el nekem?
– Haszontalanság! apró kellemetlenségek, – felelé – most azonban elmondhatom. Két paraszt a városba kéredzett.
De én nem hagytam neki végig elmondani.
– Miért nem beszélted már akkor, midőn thea után kértelek erre?
– Bolondot mondtam volna neked akkor, nagyon haragudtam.
– De én épen akkor akartam volna.
– Miért ?
– Miért gondolod te azt, hogy én soha semmiben sem lehetek segélyedre?
– Hogyan gondolnám én ezt ? – mondá ő félrelökve a tollat. – Én azt gondolom, hogy nélküled nem élhetek. Mindenben, de mindenben nemcsak segélyemre vagy, de mindent te általad teszek. Ugyan megadtad neki, – folytatá nevetve. – Csupán általad élek. Nekem úgy tetszik, hogy minden csak azért jó, mert te ott vagy, hogy reád szükség van ....
– Igen, ezt én tudom, én kedves gyermek vagyok, kit meg kell nyugtatni, – mondám én oly hangon, hogy ő elbámúlva tekintett rám, mintha először látna.– Nekem nem kell a megnyugtatás, elég megnyugtatás vagy te nekem, nagyon elég, – tevém hozzá.
– Nos, íme látod, miben van a dolog,– kezdé ő sietve, félbeszakítva engem, látszólag attól félve, hogy egészen elmondom nézetemet, – mondd, miként ítélnél ez ügyről?
– Most nem akarok, – felelém én. Ámbár szerettem volna őt végig hallgatni, de olyan jól esett őt kihoznom nyugalmából. – Én nem akarok csupán játszani egész életemben, én élni akarok, – mondám én, – csak úgy, mint te.
Arczán, melyen minden oly gyorsan és elevenen tükröződött vissza, fájdalom és megfeszített figyelem mutatkozott.
– Én egyenlően akarok veled élni, veled . . .
De nem tudtam befejezni, a mit mondani akartam, olyan bánat, olyan mély bánat mutatkozott arczán. Ő elhallgatott kissé.
– Miként nem élsz te velem egyenlően? – mondá ő, – úgy, hogy én és nem te vesződöl a kerületi főnökkel és a részeg parasztokkal . . .
– De nemcsak ez egyben, – mondám én.
– Az isten szerelméért! érts meg engem barátom, – folytatá ő, – tudom én azt, hogy a nyugtalanság mindig nagy baj, én éltem és meggyőződtem erről. Én téged szeretlek és következéskép azt kell óhajtanom, hogy téged minden nyugtalanságtól megmentselek. Ebből áll életem, irántad való szerelmemből: ne tedd lehetetlenné az életet rám nézve.
– Neked mindig igazad van! – mondám én, nem nézve rá.
Roszúl esett nekem, hogy az ő lelkében ismét világos és nyugodt minden, midőn bennem fájdalom és a megbánáshoz hasonló érzés honolt.
– Mása! mi bajod van? – mondá ő. – Nem arról van a szó, nekem van-e igazam vagy neked, hanem egészen másról: mi panaszod van ellenem? Ne szólj hirtelen, kérlek, és mondj el mindent, a mit gondolsz. Te nem vagy velem megelégedve és valószínűleg igazad van, de add értésemre, miben hibáztam.
De miként mondhattam volna el neki lelki állapotomat? Az, hogy ő úgy egyszerre megértett engem, hogy ismét gyermek voltam előtte; az, hogy semmit sem tehettem, hogy ő azt meg ne értse, sőt előre ne lássa, még inkább felizgatott.
– Nekem ellened semmi panaszom sincs, – mondám én. – Egyszerűen unatkozom, és azt szeretném, ha nem unatkoznám. De te azt mondod, hogy ennek így kell lenni, és ismét igazad van.
Ezt mondva, rá vetettem szememet. Elértem czélomat, nyugalma eltűnt, ijedelem és fájdalom látszottak arczán.
– Mása! – mondá halk, izgatott hangon. – Ez nem tréfa, a mit mi most teszünk. Most sorsunk dől el. Kérlek, ne felelj nekem semmit, de hallgasd végig, a mit mondani fogok. Miért akarsz engem kínozni?
De én félbeszakítám őt.
– Tudom, hogy neked igazad lesz. Jobb, ha nem is beszélsz, neked igazad van, – mondám én hidegen, mintha nem én, hanem valami rosz szellem beszélt volna belőlem.
– Ha tudnád, mit cselekszel! – mondá reszkető hangon.
Én sírva fakadtam és megkönnyebbülve éreztem magamat. Ő leült mellém és hallgatott. Sajnáltam is őt, megbántam, a mit mondtam és roszúl esett, a mit tettem. Nem néztem reá. Úgy tetszett, hogy vagy szigorral, vagy kétkedőleg kell neki rám nézni e perczben. Föltekinték: szelíd, gyöngéd, mintegy bocsánatot kérő tekintete volt reám irányozva. Megfogtam kezét és mondám:
– Bocsáss meg! Magam sem tudom, mit beszéltem.
– Igen, de én tudom, mit beszéltél és igazat mondottál.
– Mit? – kérdém én.
– Azt, hogy nekünk Szent-Péter várra kell útaznunk,– mondá ő. – Nekünk most itt semmi teendőnk sincs.
– A hogy akarod, – mondám.
Ekkor megölelt engem és megcsókolt.
– Te bocsáss meg nekem, – mondá ő. – Én bűnös vagyok irányodban.
Az nap este sokáig zongoráztam neki, és ő járkált a szobában és susogott valamit. Szokása volt, hogv susogott magában és én gyakran kérdém tőle, hogy mit susog, és ő, mindig elgondolkodva kissé, épen azt felelte nekem, a mit susogott, legtöbbnyire verseket és néha borzasztó dőreségeket, de oly dőreségeket, melyekből felismertem lelke hangulatát.
– Mit susogsz ma? – kérdém én.
Megállott, elgondolkodott és elmosolyodva Lermontow két versével felelt:
És ö az esztelen óhajtja a vihart,
Mintha a viharban volna nyugalom!
„Ő több mint ember; ő mindent tud!" gondolám én; „hogy lehetne őt nem szeretni!"
Fölkeltem a zongora mellől, megfogtam kezét és kezdtem vele járkálni, igyekezve lépést tartani.
– Úgy van? – kérdé ő mosolyogva rám nézve.
– Igen, – mondám én susogva; és bizonyos derűlt lelki állapot fogott el mind kettőnket, szemeink nevettek és mi mindig nagyobb és nagyobb lépéseket csináltunk és mindinkább lábújjhegyre emelkedtünk. És Grigorij nagy megbotránkozására és anyósom csodálkozására, ki a nappali szobában rakott pacianceot, ily léptekkel haladtunk végig a szobákon az ebédlőig és ott megállapodva egymásra néztünk és hangosan felkaczagtunk.
Hét héttel később, az ünnepek előtt Szent-Péterváron voltunk.