Családi boldogság/V.

← IV.

Családi boldogság szerző: Lev Nyikolajevics Tolsztoj, fordító: Szentkirályi Albert V.

VI. →

          Nem volt okunk esküvőnket halasztani; se ő, se én nem akartuk ezt. Igaz, Kata szeretett volna Moszkvába menni, hogy bevásárolja és megrendelje a menyasszonyi készüléket, és az ő anyja azt kívánta volna, hogy mielőtt megházasodik fia, látta volna el magát új hintókkal, bútorokkal, vonatta volna be a ház falait új szőnyegekkel, de mi ketten a mellett maradtunk, hogy mind ezt majd azután végezzük el, ha ugyan szükség lesz reá, de két hét múlva születésem napja után egybekelünk, csöndben, menyasszonyi készülék, vendégek, ebédek, vacsorák, pezsgő és a lakadalmaknál szokásos minden efféle kellékek nélkül. Elmesélte nekem, hogy anyja mily elégedetlen a miatt, hogy menyegzőnk zeneszó, málhákból alakúlt hegyek és az egész ház újjáalakítása nélkül lesz végbemenendő, nem úgy, mint az ő menyegzője hajdanta, mely harminczezer rublyba került, és mint tanácskozott komolyan és előle eltitkolva Marjúska kulcsárnéval, ki a bőrládákat összehordta az éléstárban, hogy mik volnának mégis a boldogságunkra leginkább nélkülözhetetlen tárgyak, terítők, függönyök, ebédlő szerek. Az én részemről Kata ugyanazt tette Kuzminisna dajkával. Kata e dologban sehogy sem értette a tréfát. Szilárdúl meg volt arról győződve, hogy mi, ha egymásközt beszélünk jövőnkről, csak gyöngédeskedünk, visszásságokat mondunk, mint az olyan emberek szokták, kik a mi helyzetünkben vannak; de hogy a mi valóságos jövendő boldogságunk csupán az ingek helyes szabásától és varrásától, az asztalterítők és asztalkendők czélszerű szétvágásától fog függni, azt bizonyosnak hitte. Pokrovszkoje és Nikolszkoje között naponként többször váltakoztak a titkos üzenetek arról, hogy hol mi készül, és ámbár külsőleg Kata és jövendőbeli napam között a leggyöngédebb viszony uralkodott, érezhető volt köztük mégis némi ellenséges, de igen finom diplomatia. Szemenovna Tatyána, Szergej anyja, kivel most ismerkedtem meg közelebbről, feszes nő, de szigorú asszonya a háznak, régi modorú úrnő volt. Szergej szerette anyját, nemcsak mint fiú kötelességből, hanem mint ember szívből és a legjobb, legokosabb, legkedvesebb, legszeretetreméltóbb nőnek tartotta a világon. Szemenovna Tatyána mindig jó indulattal viseltetett hozzánk és különösen hozzám, és örült azon, hogy fia megnősül, de midőn mint menyasszony voltam nála, nekem úgy tetszett, értésemre akarja adni, hogy mint partié fia számára jobb is lehetnék, és nem ártana nekem ezt mindig eszemben tartanom. Es én tökéletesen megértettem őt és egyetértettem vele.
          Ez utolsó két hétben mindennap láttuk egymást. Szergej eljött ebédre és nálunk maradt éjfélig. De, nem tekintve azt, hogy kinyilatkoztatta, – és én tudtam, hogy igazat mond, – hogy távollétemben nem él: mégis az egész napot nem töltötte nálam soha és igyekezett folytatni foglalkozásait. Külső viszonyunk egymáshoz egész az esküvőig ugyanaz maradt, mint az előtt, megszólításunkban folytattuk az önt, még kezemet sem csókolta meg és nemcsak hogy nem kereste, de kikerülte az alkalmat, hogy velem egyedül legyen. Mintegy félt átadni magát az igen nagy, ártalmas gyöngédségnek, mely rajta erőt vett. Nem tudom, ő változott-e meg, vagy én, de most tökéletesen egyenlőnek éreztem vele magamat, nem találtam többé benne a nekem az előtt visszatetsző tettetett egyszerűséget és gyakran gyönyörrel láttam magam előtt a tiszteletet és félelmet gerjesztő férfi helyett a gyöngéd, a boldogságtól magánkívül való gyermeket. Sokszor elgondoltam, hogy ő is csak olyan ember, mint én és nem több. Most úgy tetszett nekem, hogy ő egészen előttem áll és hogy őt tökéletesen ismerem. És mindaz, a mit felfödöztem, oly egyszerű, oly velem megegyező volt. Még tervei is arról, hogy miként fogunk együtt élni, egészen az én terveim voltak, csakhogy világosabbak és jobban kifejezve szavaival.
          Ezeken a napokon épen rosz idő járt, és a napok legnagyobb részét a szobában töltöttük. Legjobb benső beszélgetéseink a zongora és az ablak közti sarokban mentek végbe. A fekete ablakon közelről sugárzott vissza a gyertya lángja, a fényes üveglemezhez ritkán ütődtek és folytak rajta végig az esőcsöppek. Az ereszről suhogott, a tócsákban locsogott a csatornából özönlő víz, az ablakon kívül mindent nedvesség borított el. Mennyivel világosabbnak, melegebbnek, kedvesebbnek tetszett így a mi szobánk.
          – Tudja-e, hogy én már rég akartam önnek mondani egy dolgot, – mondá ő egyszer, midőn későn ültünk együtt az említett sarokban. – Mialatt zongorázott, mindig azon gondolkodtam.
          – Ne mondjon semmit, én mindent tudok, – mondám én.
          – Igaza van, hagyjuk el.
          – Nem, mondja meg mégis, mi az? – kérdém én.
          – Hát elmondom. Emlékszik, midőn önnek A-ról és B-ről meséltem.
          – Hogy ne emlékezném e dőre történetre. Jó, hogy így végződött.
          – Úgy van, pedig igen kevés hiányzott, hogy saját magam miatt elveszszen boldogságom. Ön megmentett engem. De a fő dolog az, hogy én akkor hazudtam, e miatt bánt lelkiismeretem, most végig el akarok mondani mindent.
          – Ah, kérem, nem szükséges.
          – Ne féljen, – mondá ő mosolyogva. – Csak igazolni akarom magamat. Midőn én beszélni kezdtem, bizonyítani akartam.
          – Minek bizonyítani, – mondám én, – ez soha sem szükséges.
          – Igen, én roszúl bizonyítottam. Kiábrándultam az életben történt tévedéseim után; midőn ide jöttem falura, határozottan meggyőződtem arról, hogy a szerelem reám nézve elmúlt, hogy számomra nem marad egyéb hátra, mint az élet kötelességeit teljesíteni, hogy soká nem adtam magamnak számot arról: milyen természetű az ön iránt való érzelmem, és hogy mire vezethet az engem. Reméltem és nem reméltem és magam sem tudtam, mit fogok tenni. De amaz éj után, emlékszik ? midőn együtt sétáltunk a kertben, akkor megijedtem; mostani boldogságom akkor nekem túlságos nagynak és lehetetlennek látszott. Mi történt volna akkor, ha megengedtem volna magamnak azt, hogy reméljek és hiába? Természetesen, én csak magamra gondoltam; mivel oly megrögzött önző vagyok.
          Elhallgatott és rám tekintett.
          – Lám, én akkor még sem beszéltem egészen bolondot. Lehetett, sőt kellett félnem. Ön még gyermek, ön bimbó, melynek még ki kell nyílnia, ön először szeret, míg én . . .
          – Igaz, mondja meg igazán,– mondám én, de hirtelen megborzadtam feleletétől. – Nem, nem szükséges, – tettem hozzá.
          – Szerettem-e már ez előtt? igen? – mondá ő, rögtön kitalálva gondolatomat. – Azt megmondhatom önnek. Nem, nem szerettem. Ez érzéshez hasonlót soha semmit sem éreztem. . . . De egyszerre mintha valami terhes emlék fogta volna el képzeletét. – Nem, akkor bírnom kellett volna szívét, hogy föl legyek jogosítva szeretni, – mondá ő bánatosan. – ÍIgy állván a dolgok, nem volt-e szükséges előbb jól meggondolnom, mielőtt megmondtam volna önnek, hogy szeretem? Mit adok én önnek? Szerelmet – az igaz.
          – Talán ez kevés? – mondám szeme közé nézve.
          – Kevés, barátnőm, önnek kevés, – folytatá. – Ön fiatal és szép! Én most gyakran nem alszom a boldogság miatt és mindig arról gondolkodom, hogy miként fogunk mi élni együtt. Én már sokat megértem, és nekem úgy tetszik, hogy megtaláltam azt, a mi szükséges boldogságomhoz. Csöndes, magános élet a mi falusi visszavonúltságunkban, azon lehetőség, hogy jót tehetünk azon emberekkel, kikkel oly könnyű jót tenni, mihez ők nincsenek szokva; azután a munka, az olyan munka, melyről hiszszük, hogy hasznos, azután a pihenés, a természet, a könyvek, zene, felebarátaink iránt való szeretet, ez az én boldogságom, melynél magasabbat nem álmodtam. És íme, mind ezeken felül egy oly társ, mint ön, talán család is és minden, a mit csak kívánhat az ember.
          – Igen, – mondám én.
          – Részemre, ki már leéltem ifjúságomat, igen, de ön részére nem, – folytatá ő. – Ön még nem élt, ön meglehet, hogy még másban fogja keresni a boldogságot, meglehet másban fogja feltalálni azt. Önnek úgy látszik most, hogy ez boldogság, mivel engem szeret.
          – Nem, én mindig csupán e csöndes családi életet óhajtottam és szerettem,– mondám én.– Ön csak ugyanazt mondja el, a mit én gondoltam.
          Mosolygott.
          – Ez csak úgy tetszik önnek, barátnőm. De önnek ez kevés. Ön ifjú és szép, – ismétlé elgondolkozva.
          De én megharagudtam azon, hogy ő nekem nem adott hitelt és mintegy szememre vetette szépségemet és ifjúságomat.
          – Hát miért szeret ön engem? – mondám haragosan, – ifjúságomért vagy saját magamért?
          – Nem tudom, de szeretem, – felelé reám vetve figyelmes, vonzó tekintetét.
          Semmit sem feleltem és akaratlanúl szeme közé néztem. Egyszerre valami különös történt velem; eleinte megszűntem látni a körül lévő tárgyakat, azután az ő arcza tűnt el előlem, csupán szeme ragyogott, és pedig úgy látszott, egészen közel az enyém előtt, azután úgy tetszett, hogy e szemek bennem vannak, fájdalmat éreztem, semmit sem láttam, kénytelen voltam szememet behúnyni, hogy kiragadjam magamat a kéj és ijedtség érzéséből, melyet bennem e tekintet keltett . . .
          Azon nap előtt való este, melyre esküvőnk határozva volt, az idő kitisztult. És az eső után, mely nyáron kezdődött, az első hideg, ragyogó őszi est derűlt föl. Minden nedves, hideg, fényes volt és a kertben először volt észrevehető az őszi ürességnek tarkasága és kopaszsága. Az ég tiszta volt, hideg és halvány. Boldogan mentem aludni azzal a gondolattal, hogy holnap, esküvésünk napján szép idő lesz. Az napon a nappal ébredtem föl, és az a gondolat, hogy már ma van... mintegy megrezzentett és meglepett. Lementem a kertbe. A nap csak az imént kelt föl és megosztott sugarakkal ragyogott a fasor elszállongó, sárguló levelei között. Az út zörgő levelekkel volt beszórva. A georginák összezsugorodtak és megfeketedtek. A dér először vonta be ezüst porként a halvány gyepet és a ház körűi levő meghajlott növényeket. A tiszta, hideg égen nem volt és nem is lehetett egyetlen felhő sem.
          – Valóban ma van már? kérdém magamtól, nem híve boldogságomnak.– Valóban holnap már nem itt ébredek föl, hanem az idegen, oszlopos nikolszki házban? Valóban ezután nem fogok várni reá és találkozni vele, és éjjel és este nem fogok Katával róla beszélgetni? Nem fogok vele együtt üldögélni a pokrovszki teremben? Nem fogom őt kikísérni és félteni a sötét éjszakákon? De eszembe jutott, hogy az este azt mondta, utolszor jön el, és Kata megpróbáltatta velem az esküvőre való ruhát és azt mondá: ez holnapra lesz; és én elhittem pillanatra és újra kétkedtem. Valóban, a mai naptól fogva ott fogok élni napamnál, Nadjozsda, az öreg Gergely és Kata nélkül? Nem fogom estére megcsókolni dajkámat, nem fogom hallani, a mint fogja régi szokás szerint mondani, keresztet vetve rám: nyugodalmas jó éjszakát, kisasszonykám? Nem fogom tanítani Szónyát, nem fogok játszani vele és nem fogok zörgetni hozzá reggel a falon s nem fogom hallani csengő kaczaját? Valóban ma idegenné válok magam előtt is, és reményeim és óhajaim megtestesülésének új világa fog előttem föltárúlni? Valóban örök lesz ez az új élet? Türelmetlenül vártam őt, terhemre esett egyedül lennem e gondolatokkal. Ő korán eljött, és csak jelenlétében hittem el egészen azt, hogy ma nejévé leszek és e gondolat megszűnt rám nézve ijesztő lenni.
          Ebéd előtt elmentünk a templomba, atyám requiemjére.
          – Ha ő most élne! – gondolám én, midőn haza tértünk és én szótlanul támaszkodtam karjára azon férfinak, ki legjobb barátja volt annak, kire gondoltam. A könyörgéskor, a kápolna padlózatának hideg kövére fektetve fejmet, oly élénken elképzeltem atyámat, annyira hittem, hogy lelke megért engem és megáldja választásomat, hogy még most is úgy tetszett, hogy lelke körültünk lebeg és hogy érzem magamon áldását. Az emlékek, a remények, a boldogság, a bú egy ünnepélyes és kellemes érzésben folytak össze bennem, melyhez illett ez a mozdulatlan üde lég, a csöndesség, a földek letaroltsága, és a halvány ég, melyről folyton áramlottak a ragyogó de erőtlen sugarak, melyek megkísértették égetni arczomat. Úgy tetszett hogy az, kivel mentem, értette érzelmemet és osztozott benne. Csendesen és hallgatva lépdelt, és arcza, melyre ritkán tekintettem, azt a sem bánatot, sem gyönyört fejezte ki, mely a természetben és szívemben honolt.
          Egyszerre hozzám fordúlt, láttam, hogy akart valamit mondani. Hátha ő nem arról fog beszélni, a mire én gondoltam? ez jutott eszembe. De ő atyámról beszélt, meg sem nevezve őt. – Egyszer a boldogúlt tréfásan mondá nekem: „vedd nőül Másámat!" – mondá.
          – Mily boldog lenne ő most, – mondám, erősebben magamhoz szorítva a kart, mely az enyémet tartotta.
          – Igen, ön még gyermek volt, – folytatá, szemem közé nézve, – én megcsókoltam akkor e szemeket és szerettem őket csak azért, mert az övéihez hasonlítottak, és nem gondoltam, hogy egykor önmagukért lesznek rám nézve oly drágák. Én önt ekkor Másának neveztem.
          – Nevezzen engem ,,te"nek, – mondám én.
          – Épen most akartam neked azt mondani, hogy „te", – mondá ő, – csak most tetszik nekem úgy, mintha egészen az enyém volnál, – és nyugodt, boldog, vonzó tekintete megállapodott rajtam.
          És mi mindnyájan csendesen haladtunk a mezei szokatlan úton, a legázolt, lekoptatott növényzeten; és csak a mi lépteink és hangunk volt ránk nézve hallható. Egy részről a mély úton keresztül, a távoli kopasz berekig székes homok terűlt el, melyen a mi oldalunk felől hangtalanúl vont egy paraszt ekéjével mindinkább távolodó fekete barázdát. A hegy alatt elszéledt ménes egészen közel látszott. A másik oldalon és előttünk a kertig és házunkig, és helyenként már zöldült az őszi vetés, a fölengedő szántóföld. Mind e fölött ragyogott a nem forró nap, mindent bevont a hosszú, szálas ökörnyál. Repült az a levegőben körülöttünk és beesett szemünkbe, ráhullott hajunkra, ruháinkra. Midőn beszéltünk, hangunk csengett és megmaradt mellettünk a mozdulatlan légben, mintha csak mi magunk volnánk a világ közepén, ezen mélységes bolthajtás alatt, melyen rezegve hullámozva játszadozott a nem forró nap.
          Én is szerettem volna őt „te"nek szólítani, de oly furcsán esett.
          – Miért sietsz oly nagyon?– kérdém gyorsan és majdnem susogva és akaratlanúl elpirultam.
          Meglassítá lépteit és még gyöngédebben, még vígabban, és boldogabban nézett rám.
          Midőn haza értünk, már ott volt anyja és a vendégek, kik nélkül nem tudtunk meglenni, és én mindaddig, míg a templomból kijöttünk és kocsira ültünk, hogy Nikolszkojebe menjünk, nem voltam vele egyedűl.
          A templom majdnem üres volt, én egy tekintettel csak az ő anyját láttam, ki egyenesen állt a szőnyegen a karzat alatt, Katát főkötőben, lilaszín szalagokkal és könyekkel arczán, és két három, kíváncsian bennünket néző cselédet. Ő reá nem néztem, de éreztem jelenlétét mellettem. Hallgattam az imádság szavait, ismételtem azokat, de lelkemben nem visszhangzottak. Nem tudtam imádkozni és tompán tekintettem a szent képekre, a gyertyákra, a lelkész ruháján kivarrott keresztre, az oltárra, a templom ablakaira, és semmit sem értettem. Csak azt éreztem, hogy valami különös történik körülöttem. Midőn a keresztes lelkész hozzánk fordúlt, szerencsét kívánt és azt mondá, hogy ő keresztelt meg engem és isten arra segíté, hogy meg is eskessen, Kata és az ő anyja megcsókoltak minket és hallatszott az öreg Gergely hangja, ki a kocsit szólítá elő; én elbámultam és megijedtem azon, hogy már mindennek vége, és hogy semmi szokatlan, semmi a velem történt titokszerűségnek megfelelő nem ébredt lelkemben. Megcsókoltuk egymást, a csók oly idegen volt érzelmeinkhez. „És mégis csak ennyi" – gondolám én. Kimentünk az előcsarnokba, a kerekek dübörgése tompán visszhangzott a templom boltozata alatt, üde lég illatozott arczom körűl, ő föltette kalapját, és segített nekem a kocsiba beülnöm. A kocsi ablakából láttam a fagyos, udvarral ellátott holdat. Mellém ült és becsukta a kocsiajtót. Valami belenyílalt szívembe. Szinte sértőnek látszott előttem az az önbizalom, melylyel ő ezt tette. Kata hangja kiáltott, hogy fedjem be fejemet, a kerekek köveken zörögtek, azután a puha úton, és mi elindultunk. Én beszorulva a sarokba, kinéztem az ablakon a távoli fénylő mezőre, és az útra, mely futott előttünk a hideg fényű holdvilágban. És nem nézve reá, éreztem őt ott mellettem. – Hogyan, hát csak ezt nyertem e pillanattól, melytől oly sokat vártam? gondolám, és mintegy lealacsonyítónak, sértőnek tetszett, hogy egyedül, ily közel ülünk egymás mellett. Hozzá fordultam azon szándékkal, hogy mondjak neki valamit. De szó nem jött nyelvemre, mintha már nem volna meg bennem az elébbi gyöngédség érzése, hanem a sértődés és ijedtség érzése váltotta volna fel.
          – Én e pillanatig nem hittem, hogy ez lehetséges, – felelt ő halkan tekintetemre.
          – Igen, de én félek valamitől, – mondám én.
          – Tőlem félsz barátnőm? – mondá ő és megfogta kezemet, s lehajtá arra arczát.
          Kezem élettelenül nyugodott kezében, és szívem fájni kezdett a hidegségtől.
          – Igen, – susogtam én.
          De ekkor szívem egyszerre erősebben kezdett verni, kezem megreszketett és megszorította kezét, melegem kezdett lenni, szemem a félhomályban tekintetét kereste, és egyszerre éreztem, hogy nem félek tőle, hogy ez a borzadály a – szerelem, új és még gyengédebb és erősebb szerelem, mint ezelőtt. Éreztem, hogy egészen az övé vagyok, és hogy boldoggá tesz a hatalom, melyet nyert fölöttem.