Csaba királyfi (Utolsó dolgozat)/Második rész – Első ének
1881. augusztus
Elvérzett Buda hős, Etele kezétül,
Etel arany székén már kénye szerént ül,
Növekedik gyorsan országa, hatalma,
Mint téli eséskor hó mezeje s halma.
Most is, hogy oda járt déli vizek táján,
Ádria bősz tenger sziklás karimáján.
Mind népeket onnan s nyájakat elhajta,
A bizánti császár ám busuljon rajta.
Mivel a kit igért nem küldte adóját:
Mutatá császárnak keze nyomtatóját
S megizené neki, hogy ez a kisújja,
Rettenetes lész majd annak egész súlya.
Onnan hogy megeredt, már hazatérőben
Ősz aggot eléje hoztak az erdőben,
Ki magát mondotta isten emberének,
Bizonyt a rabok is mellette tevének,
Hogy ez a híres jós, ki e földet lakja,
Hite nem bizánti, hanem bálvány papja,
Búvóhelye barlang mind nyári és téli,
Jár hozzá a népség, imádja, mert féli.
Noha senkit nem bánt, jóslatban sem hazud,
Vígasztja szelíden a nehéz panaszút;
Adományt nem hajszol, de — mi szükség — elvesz
Testi ruházathoz, testi eledelhez.
Ezt hogy a királynak unszolák eléje,
Különös volt látni ó gyapju zekéje,
Mely aláfolyt sarkig, tiszta, de sárgúlva
Festetlen fehére hosszas idő múlva.
Ősz haja mellestül betakará vállát
Vegyítve fakóbban nagy ezüst szakállát,
Kezébe’ fehér bot, s a tetején ennek
Szalagos babér dísz, pártája istennek.
Ott, hajtva királynak fejet illőn s térdet,
Igy felel a szóra melyet a hős kérdett:
„Ki vagyok? — Bízom, hogy nem Etele rabja,
Hanem az ó isten dalnoka és papja.
Amaz istené, kit látsz faragott míven
Feszíteni húrját lanton avagy íven,
Ki jóslatot zenge sok ezer öltőnek,
Mely bölcsebb vala, mint akik ez’tán nőnek.
De hatalmas ő még! — s Bizánt ha bolondúl,
Bizánt lakol érte, ő vele nem gondol...
Sőt gondol erősen: bűnteti; már kezdi,
S talán Te vagy a kar, mely által elveszti.
Hanem én a szókat igazítom rendre,
Nem felelek hosszan rövid kérdésedre;
Parancsodat várom, kegyelmedet kérem,
Nehogy az istenség megboszúlja vérem.”
Monda Etel: „Csínján!... Istened egy árnyék,
Magad egy hang volnál, ha én abba’ járnék:
Hallám s nincs. De megóv, ha mi óvhat, téged:
Bendeguz atyámra mutató vénséged.
Hanem itt tégy próbát jósi tudományból,
(Mert jóslatom immár vagyon isten-szájból):
Mint lesz birodalmam lefolyása, vége?
Lássam, az istened igaz istenség-e?”
Mind a körülállók mosolyogtak erre,
Szánva tekintének az öreg emberre,
Tudván hogy Etel már Isten kardját birja,
Kirül a világfán jós íge van irva.
Mint szarvas, ebektül ha vagyon űzőben,
Tekingete oldalt, hátra is elsőben
Az öreg, s válasszal késik vala nyelve;
Megszólala végre karját fölemelve:
„Sorsát a hatalmas ne hívja ki, kérdvén:
Sokszor a bal végzet hever isten térdén
S ott marad, ameddig boszura nem költi
Bűn, s emberi vak dölyf, mely az elmét tölti.
Birodalmak sűrűn támadnak, enyésznek,
Hamarább, ha gyorsan növekedést vésznek;
Netalán a jóslat teneked sem kedvez...
Ragaszkodom inkább adott kegyelmedhez.”
Etele azonban akará hogy hallja,
Mit zeng sorsa felől hamis isten dalja;
Mire az ősz fürtét köntöse szárnyával
Befedé, s könyörgést mormola hangjával.
Mint betakart méhkas, zúg vala, mig dallá
Lett végre a zsongás. Etele meghallá,
Mert kis kora óta érti a jós nyelvét;
S így vette dalának röviden értelmét.
Hogy nagy birodalma elenyész holtával,
De helyre megint áll az idő folytával,
Fia, kit nem ösmer, bár vagyon életben,
Fogja fölépítni. Ez van a végzetben.
Etel ingerűlten kaczagott fel rája
S így szólala: „Hazudsz, hazug isten szája!
Fiam egy sincs a kit vonásrul vonásra...
Hogy’ véd meg a máglyán istened, ám lássa!”
S inte, parancsolván hogy hátra vezessék. —
Nyomban Etelvárról juta ám követség,
Jelenteni, hogy lett Isten ajándéka
Fiu gyermek, a kit szült asszonya, Réka.
Réka, feleségül amaz Ida mellé
Kit vőn, mikor ennek gőgjét megigenlé,
S hogy udvara közt mind visszavonást szított,
Szíve melegjéből leve kitaszított.
S hozta szerelmében, díszül az udvarnak,
Keleti országból leányát Magyarnak,
Ki vala ös honban magyarok királya;
Réka az új hitves, ennek egy-leánya.
Ete, Bulcsu fia, a követség élén
Megszólala most, nagy főhajtva beszélvén:
„Öröm és dicsőség Etele királynak!
Fénye le ne szálljon soha is napjának.
Mert a királyné, kit hagya édes terhben,
Megszűlte fiát már — fiat első szerben —;
Virágzik Etelvár ragyogó örömtül,
Áhítja királyát látni szembe — szemtül.
Jer azért, lásd arczát az új csecsemőnek,
(Mindenki tiéddel vallja egyenlőnek),
S nevet neki válaszsz névinnepet űlve,
Melyre a hír majdan koszorúit tűzze!”
Etele a választ megadá, mint kellett,
De belül megdöbbent ám az öröm mellett:
„Ez az ismeretlen!” villana eszébe
S egy percre sötéten elkomorúlt képe.
Majd rendele dús tort vendég követeknek,
Kincses ajándékot vinni a betegnek:
Sok római ékszert, arany-ezüst marhát,
Kit hoza a földről, hol ma lakik dalmát.
De mikor sátrába bevonúlt estenden,
S megvárta előbb, míg néma leend minden.
Pillogva a tábor-tüzek amint múltak,
S a mennyégnek örök csillagi felgyúltak:
Küldé izenettel sátori szolgáját,
Hogy látni akarja öreg jós orczáját,
Hogy vele négyszemközt valamit beszéljen
Bántása ma nem lesz, biztassa ne féljen.
Hamar az ősz megjött s utalák menten be;
Etele komoran állott vele szembe
S elnézte sokáig tiszteletes arczát,
Melyen az indúlat nem jelölé harczát.
Megszólala végre: „Öreg, a kit adtál
Jóslatot, egy ízén még sem hazudott, áll;
De felelj, hol vetted? igazán az égből?
Vagy sejtve koholtad régi bölcseségből?”
Erre a jós: „Tiltja istenem, és nyelvem,
— Válaszol — ily szókra, vallatva, felelnem.
Mert jósol az isten, kik hozzá folyamnak:
De nem enged földi kényszer hatalomnak.”
Etele ily bátor feleletre nem várt,
S habozék: kardjával döfje-e le mindjárt,
Avagy oly kegyelmét hozzája mutassa,
Melynek amaz hírét messze ragyogtassa.
Szólt végre szelíden: „Öreg, elbocsátlak,
Légy papja tovább is faragott kőbábnak,
De ne ámíts pénzért, tudva hamis hittel;
Im ez arany kincs, légy vele boldog, vidd el.”
„Kincse az istennek — felel a jós — hajdant
Vala templom-számra; most lakhelye barlang,
Maga is papja is, üldözve, szegények:
Adományod nélkül, nagy király, megélek.”
Etel ámulásban szemeit felvonta,
Beszorítá öklét s meg kinyitá, mondva:
„Élj hát öreg; ímhol visszaadom élted.”
S szabadon ereszté a lángra itéltet.