Csaba királyfi (Második dolgozat)/Harmadik rész – Első ének
1855–1956.
A mult idők homályán megszólal egy rege,
Átilla veszedelmét siratja éneke:
A végzetes menyekzőt, a bosszuló fiat:
Egész nemzet bukását ez egy halál miatt.
Lám mert, hogy Etelének hív nője meghala,
Öt évig Ildikóhoz be nem megyen vala,
Öt évig a szerelmet nem ösmeré szive,
Gyászolván Ríka asszonyt, kit Isten elveve.
Szerette Ríka asszonyt, önön szép s jó magát,
Szerette méhgyümölcsét, a szöghajú Csabát,
Dacára Ildikónak az asszonyt kegyelé,
Magasztalván, fiáért, minden hölgyek fölé.
Tudnillik, a jövendő előtte nem titok,
Kimondva rá a jóslat: „Etele bukni fog,
De majd országa romját megépíti Csaba.”
Fiát ezér’, anyostul, szerette az apa.
Hogy aztán szíve többé nem horda régi gyászt,
Egy szép királyi szűzzel inneple újra nászt:
Mikoltának nevezték. Állott a vígalom:
Hej! nem volt a világon több ily lakodalom.
Huszonnégy koronás fej, kiket megbuktatott,
Tőn az napon körűle fényes szolgálatot:
Ősz Detre is azok közt, Hildebrand, Alarik,
Valamér, Odoáker, Edekon, Ardarik.
Jelen volt a királyné, elűzött Ildikó,
(Krimhilda volna máskép, de tetszősb így a szó);
Hozzá Etelnek nyájas hivó parancsa ment,
Azér, mind udvarostul, a nászra megjelent.
Kétszáz nemes leányból állt a kisérete,
Fejdelmi vér a legtöbb, királyok nemzete;
De háromszázat, ékűl nyert a szép új ara,
Ríkának ugyanannyi volt egykor udvara.
Ott vígan összegyűltek a húnok főbbjei,
Átilla csarnokában, fiai, hölgyei;
Sok rendbeli követség, sok fejedelmi túsz,
Kiktől magas Etelvár gyöngyben s aranyban úsz.
Künn a tábor, hadankint, megűli a gyepet,
Lakván, egész országúl, menyekzős ünnepet;
Mint a Tisza virága, a nép oly számtalan,
S mintha csak egy nap élne, oly széles kedve van.
Délig csatát színlének, kegyetlen harczokat,
Mint álom újrajátszik ímetti dolgokat;
Evés, ivás, dal és táncz, nagy állt be délután
Kivűl a sátorokban s a száztornyú Budán.
Harmincz nap a menyekző fog ott eltartani,
Harminczat a herész is utána toldani,
Harminczat a kárlátó: kilenczven napra megy:
- Ki mondta volna reggel, hogy nem lesz több, csak egy! —
Hiába küldte Isten csodás intő jelét,
Vakság lepé meg az nap királyi Etelét;
Tompult örömnek adta szivét; se lát, se hall:
Mint legvakabb a hőség, midőn gyűl a vihar.
Hiába hogy ledobbant Turul tátos lova,
Nevetve szól a hírre: „soha bizony! soha!”
Mint feljövő nap, fordult a vígadók felé,
Arany kelyhét mosolygó ajkához emelé.
Éjfél után, hogy eljött az álom ideje,
Benső lakába indult Átilla és neje;
Megbotlott a küszöbben a hölgy, és megpihent:
Akkor sem vette észre Átilla, mit jelent.
Már csendes álom őrzé az élők nemzetét,
Kimérte a halandók gyérebb lehelletét;
Vígságban eltörődve a húnok gyermeki,
Budán és a mezőben aludt immár kiki.
De Ildikó nem alvék, nem ő csupán maga,
Kemény volt egyes ágya, szép bársony pamlaga,
Kést döföl a szivébe halálos sérelem,
A régi bosszu hamvát felszítja fris jelen.
Eszébe jut hazája, távol Burgundia,
Eszébe férje Szigfríd Szigmund dicső fia,
Kit bátyjai (a gyávák!) elárultak gazúl,
Kiért, hogy bosszút álljon, megvált onnan hazúl.
Másodszor Átillának kezét hogyan adá,
Mivel Szigfríd halálát így megtorolhatá;
Meg is torolta szörnyen: nagy volt Budán a baj:
Testvéri ott veszének, s a nibelungi faj.
Eszébe jut hatalma, mely eleinte volt,
Amig Átilla kedve Ríkához nem hajolt;
Eszébe Aladár is, kegyből-esett fia,
Kinek majdan Csabát kell, öccsét, szolgálnia.
Vevé első urának szekrényből fegyverit,
Csókolja, mintha bennük ott volna Szigferid;
Mért is dobá nevét el? s nem halt meg özvegyen?
Azért, hogy Etelének szolgálója legyen?...
Elhunyt férjét ohajtva midőn így rakogat,
Kezibe, most először, a ködsüveg akad;
Szigfríd viselte hajdan, s ha ebbe öltözött,
Látatlanul jön és megy vala ezrek között.
Egy gondolat!... fejére a süveget teszi,
Látatlanul a csarnok felé utját veszi,
S megcsalva könnyü lépte, hol átsuhan, az őrt,
A félvilág urának merít szivébe tőrt.
- Töredék az I. énekből
(A 25-65 verssorok, más fogalmazásban)[1]
Jelen volt a királyné, a német Ildikó,
(Krimhilda volna máskép, de tetszőbb így a szó);
Hozzá Etele nyájas, hivó parancsa ment:
Azért, mind udvarostul a nászon megjelent.
Tündérvilágnak hinnéd a csarnokos Budát,
Fény, szin, zaj lelkesíté a nászi palotát;
Benn a király mosolygva, – ruhája dús bibor,
Gyémánt s arany kehelyben előtte drága bor.
Előtte a menyasszony, miként egy napsugár,
Mint tükörrel vetett fény, – táncot libegve jár;
Szépségin összeolvad, szeméremmel vegyest,
A szűz lélek szerelme s a habzó vérü test.
S ülvén királyi székben a vőlegény, Etel:
„Járjad”, kiáltja, „járjad, te, kin szivem legel!”
Egyszerre szívja lelke, miből egy is megárt,
Szemével a szerelmet, ajkával a pohárt.
És Ildikó megosztja urának örömét,
Mosolygva szép Mikoltán jártatja kék szemét,
Szelid hunyászkodással urának egyre tölt; –
Hozzá is a király ma nyájasb, mint azelőtt.
Éjfél után a bajnok ágyasházába tér,
Éjfél után a hősek vigalma véget ér;
Sulyát a hosszu napnak növelte hosszú est,
Törődve annyi kéjben, álomra dől a test.
Egy lanyha nyári szellő minden szemet lezárt,
Bágyadva éjt az égről a csillag is sugárt,
Az őrtüzek szunyadnak a palota körül,
Az őr is mind paizsra vagy lóserényre dül.
Ám Ildikó nem alvék, nem ő csupán maga,
Kemény lőn egyes ágya, szép bársony pamlaga:
Kést döföl a szivébe halálos sérelem,
A régi bosszú hamvát felszítja fris jelen.
- Megjegyzés
- ↑ A forrásul szolgáló kiadásban nem szereplő rész; ennek forrása a MEK.