Csaba királyfi (Második dolgozat)/Első rész – Második ének
Egyszer, midőn Hunország karját pihenteté,
Nyáját a harczi ember békén legelteté,
Átilla nagy parancsot Zoárd vezérre küld,
Hogy a had véres kardját járassa mindenütt.
Miként a kóbor villám, a véres szablya járt,
Nem tudta senki a czélt, nem maga se Zoárd,
De, mint vihar szelére a meglapult habok,
Úgy támadának élre a nyugvó csapatok.
Ez nyergel, az lovat fog, amaz sátrát szedi,
Ezt már vasing, amazt vért, sisak, paizs fedi;
Itt még gyül, ott menőben hullámzik egy csoport,
Vonszolva hosszu farkat, a földi lomha port.
Duna-Tisza közé; hol a lusta Zagyva foly,
Mindenfelől az ember tolong, mint hangyaboly;
A Zagyva és a Tarna, mely együvé siet,
Alig győz már italra adni elég vizet.
Térség van e folyók közt, a téren egy halom,
Melynél a Mátratőig nincsen magasb orom:
Átilla most e halmon üté fel udvarát,
Tornyos, tetős, rovátkos palota-sátorát.
És külde jó Budához, Szikámbria felé,
Vadászni hogy lejőne, bátyjának izené,
Múlatni és vadászni, szemlélni a hadat,
Mátrában és a Bükkben megűzni a vadat.
Fel is készűle immár a jó király Buda,
Csupán egy éj halasztá az indulást oda,
De szemeit lehunyván, megnyilt a léleké,
S az álom, melyet láta, minden kedvit szegé.
Úgy tetszett néki mintha öccsével egy vadon
Pusztába’ gimet űzne, szilaj vadászaton,
Mikép Hunor s Magyarról az ének hirdeti,
Kikitől eredt a húnok, s magyarok nemzeti.
És — mint az álom szokta, hogy mindent összesző, —
Úgy tetszett néki, mintha nem is ő volna ő,
De mintha öcscse Húnor, s ő lenne hős Magyar,
A hogy regében hallá, hímet belőle varr.
Együtt nagy Ázsiából, sivatag téreken,
Üznek vala gyors gímet, röpűlö méneken;
Kubán folyása mentén a kis vadász csoport
Hajtá a könnyü szarvast, mint szél a könnyü port.
Majd eltünék; Meótisz mocsárai között
A vad, mikép eltünni látunk üres ködöt,
Mely puszta semmivé lesz, alig szemlátomást,
Nem hagyva foltot égen, nem a földön nyomást.
Hogy változék az álom, Meótisznak kövér
Szigetjén megtanyázott vala a két fivér, —
Száz és nyolczad magokkal, mint a dal hirdeti,
Kiktől a hún s magyar nép száz és nyolcz nemzeti.
Erdő, mező, lapály, rét, kies völgy és halom,
Piros gyümölcs, madár, hal, szelíd és vad barom,
Minden volt a szigetben: csak egy volt a hiány:
Kiben szivök örüljön, nem volt asszony, leány.
Vadonba, martalékra (az álom így hazud),
Ösméretlen vidékbe vivé őket az ut,
És — mint ha pásztor éjjel az égen hall zenét, —
Hallják el-elcsapódni sípok, dobok neszét.
Majd a berek leányit, fehérlő sátorok
Alatt, vigan találják (mint énekben forog),
Múlatni, férfi nélkül, danolni, lejteni,
Szépségöket egymástól nem igen rejteni.
Mint gyors madár a pillét, hamar felkapkodák,
Nyeregben szűzi testök szívhez szorongaták;
Hosszú hajok bucsúra lengett hazafelé; —
Száznyolcz levente közzül kiki párját lelé.
Dúló király leányi ketten valának ott:
Hunor s Magyar rablá el e páros csillagot,
(Azaz, váltott személyben, Átilla és Buda);
Véletlen Atillának nem a szebbik juta.
Erővel a Budáét magának foglalá,
Buda király a szép nőt erősen fájlalá:
„Nem úgy öcsém! kiálta, Hunor se tette azt:
Nem rablá el Magyartól nejét a szép Tavazt.
De Hajnával beérte, ki néki szűlte Bort,
Kitől hosszan lehozzuk a fejedelmi sort —”
Még szólna, de szívére, mint egy lidércznyomás
Nehézkedett az álom, a szörnyű látomás.