Browning (Babits)
| Browning szerző: Babits Mihály |
Browning Róbert - idestova száz éve a születésének - a világköltészet legelőkelőbb egyéniségei közé tartozott, de egyszersmind a legzártabbak közé. Hosszú tanulmányt kellene írni, ha csak felületesen is be akarnánk hatolni az ő világába. Szeretném ezt a tanulmányt egyszer megírni: megmutatni a poézisnek egy olyan egészen különös lehetőségét, amelyet nálunk nem is sejtenek, bemutatni egy embert, akitől semmi emberi sem állt távol, és aki mégis távol állt mindentől. Tudós és a furcsaságok kedvelője; műveltsége éppoly óriási és átfogó, mint Goethéé a maga korában; klasszikus, de viták vannak körülötte; szilaj kritikusokat s forrongó ifjakat fanatizál. Imponál, de nem ismerik; nálunk még puszta név - tudtommal csak az ifjú Békássy Ferenc írt róla tanulmányt -; Angliában Chestertont izgatta, az átlag versolvasónak kemény falat. Sokáig ő volt a legnépszerűtlenebb angol költő; csak korholva említették nevét, prózainak találták, rögösnek, különcködőnek és homályosnak. Teljességgel modern. Mindent a költészet körébe von, s olyan szavak fordulnak elő verseiben, amelyeket előtte csak újságok hasábjain vagy még inkább tudományos értekezésekben olvashattunk. Költészete túlterhelt és nehéz; s Londonban külön társaság működik - a Browning Society -, amelynek célja: Browning műveinek a magyarázása.
A dicsőséges Viktória-korban, mely a legnagyobb angol nyelvművészek és verselők, a Tennysonok és Swinburne-ök kora, ez a robusztus zseni, nehéz, kemény problémáit durván csapkodva vágja keresztül a nyelven és versen. Amit ő írt, voltaképp nem vers és legkevésbé líra. Ő maga drámának nevezi művészetét (always dramatic in principle); s valóban minden költeménye egy-egy monológ. De egészen belső dráma ez: nem beszéd, hanem gondolatok folyamata. Olyan, amilyet még nem írtak: a lélek keresztmetszete. Browning a legnagyobb pszichológköltő Shakespeare óta: egészen belül akarja megfogni a lélek működését és azon nyersen versbe teremteni, mint a viviszekció, mintha az eleven szívet vágnád hirtelen át, hogy utolsó dobbanásában megleshessed. A megfoghatatlant akarja megfogni: ezért egész költészete küzdelem. A szó csak arra való, hogy jelezze a gondolat menetét: a gondolatot úgy, amint villan, félig öntudatlan árnyalataival, melyeknél a világos kifejezés már meghamisítás volna. A félbemaradt mondatok költészete ez. Valami hasonlót a magyar költészetben csak egyet idézhetek, Arany Jánosnak egyetlen strófáját, ahol Toldi szerelmi töprengéseit próbálja tetten érni:
Egyszer, csak ez egyszer - de mit ér, mit használ!
Látni Piroskáját - jaj, nem övé az már;
Tőle hideg búcsút - azt sincs joga venni;
Egy néma sohajtást - jobb oda se menni.
Hátha szilaj vére - de galamb lesz, bárány;
Váljon meg örökre - meg, ez egy perc árán;
Keserűbb lesz akkor - legyen! azt szomjúzza;
Ez csak egy strófa; Browningnál egész versek tolongnak így. A költő nem törődik avval, hogy az olvasó érti-e? csak avval, hogy hőse gondolatait megfogja úgy, amint jönnek, torlódnak és félbemaradnak. Az agy gyermekágyánál asszisztálunk. A mechanizmus belsejében vagyunk, és nem is az fontos, milyennek látszik kívülről a masina, hanem ott benne hogyan működik. Ezért Browningnál voltaképp alig vannak jellemalakok, mert jellemalakon valami kívülről látott dolgot értenénk.
De az ezer lélekbe behelyezkedő költő mégis a lelkek fölött áll, mint egy láthatatlan ítélet. Browning leghatalmasabb műve, a The Ring and the Book, ez a különös s már terjedelmében is imponáló modern eposz, a legsajátságosabban mutatja ezt: magában a kompozícióban, melynek nem ismeri párját a világirodalom. Egy és ugyanazt a történetet tizenkétszer beszéli el ebben a költő, tizenkét szereplője szájával; az egyes fejezetek nem folytatják egymást, hanem újra kezdik ugyanazt a mesét, egy más embernek szemszögéből nézve, anélkül hogy fárasztóvá válnék. A költő mindannyiszor beleáll egy-egy hősének lelkébe, s csodálatos lélektani művészettel onnan világít ki; minden fejezet egy drámai monológ. A tizenkét párhuzamos történet úgy áll össze eggyé, mint a sztereoszkóp egymás mellé tett képei: tizenkét egyoldalú világképből egyetlen, fölülről látott és mélységes plasztikájú világkép születik meg.
Az a filozófia, amely e sok lélekrajz hatásának mintegy rezultánsa lesz az olvasóban, voltaképp egy törvénykönyv, mely a morális egyensúlyi viszonyok törvényeit adja. Ennek a törvénykönyvnek pedig a fő paragrafusa, hogy egyensúlynak kell lenni: God's in his Heaven, all's right with the world. Ahogy a költő ezt az egyensúlyt megmutatja, anélkül hogy egy szót is szólna (mindig csak az emberei beszélnek): az a legravaszabb és legmerészebb művészet. A leghíresebb drámájának például a címe: Pippa átmegy a színen. Egy itáliai városkába a költő szándékosan összehalmoz minden borzasztóságot: szeretőket, kik a férj élete ellen törnek, anarchistákat, Borgia udvarába illő papokat, bűn, baj, modern fanatizmus minden nemeit. Az élet e félelmes erdején dalolva megy keresztül Pippa, a kis naiv selyemgyári leány; voltaképp nem is szerepel a drámában, csak átmegy a színen. Mégis ő a főszemély, az ő megjelenésével beteljesedik az egyensúly, melyet a költő a világban keres. Browning a világköltészet legnagyobb optimistája. És ez az optimizmus valami transcendens demokratizmuson alapul.
- Mindannyian Isten bábui vagyunk - mondja -, minden szolgálat egyenlő az Úr előtt.
Mindebben Browning tipikusan angol.
Valami különös és izgató ellentétben áll az eszmei tartalom e nagy harmóniája a rögös és harmóniátlan formával. Az a nyers és legelemibb működéseiben meglepett lélek, mely Browning örök témája, voltaképpen nem való versbe, és a költő csak kalapáccsal tudja kereteibe belekalapálni. E versben aztán minden egy kicsit kemény is és idomtalan, mintha kalapáccsal vertek volna formába egy ellenszegülő anyagot. Már a külső kompozícióban így van ez, mely rendesen mutat valami felötlő különösséget és szabálytalanságot (drámákban például, ahol két felvonás közül az egyik csupa vers, a másik csupa próza); még inkább így van magában a versépítésben, a merész és féktelen enjambement-okban, a nyelv agyonamputált tömörségében, névelők és kötőszók folytonos kihagyásában, a prózai, ritka vagy furcsa szavakban. A költő a rímek tökéletességével akarja elleplezni ezt a rögösséget, és a rímei is furcsák és kemények lesznek, valóságos kínrímek. Minden van e versekben, csak olvadás, lágyság, harmónia nincs.
Nem csoda. Az életanyag, amelyet Browning megmarkol, maga sem a harmónia anyaga. Amint rögös és harmóniátlan eszközökkel költészetet csinál, úgy meghasonlott, ellentmondásokkal és hazugságokkal teli lelkekben mutatja meg az Isten világának meghasonlás és ellentmondás nélkül való mély nagyszerűségét. Nála mindenkinek igaza van; a leggonoszabb és leghazugabb embert is mély gyökerek kötik az Istenhez. Mr. Sludge, a leleplezett spiritiszta médium, akinek egész élete csalás; és Bloughram püspök, az ateista főpap, akinek minden napja képmutatás: az ő műveiben szájak lesznek, melyeken át az igaz Isten beszél. Holott minden szavuk mégis az övék, ezeké a gyarló embereké, a költő semmit sem tesz hozzá, semmit sem változtat meg, őket adja és bennük az Istent, mert bennük is megvan.
Mint istentelen alakjaiban az Isten, úgy van meg prózai soraiban a poézis.
Egész világnézete harmónia, s életének tökéletessége is, melyet egy bátor és diadalmas szerelem töltött be, a Költőnőhöz, ahhoz az asszonyhoz, akit Poe Edgar "neme legnemesebb"-jének nevezett - a Harmónia tökéletessége. Csodálatos ez a diadalmas harmóniába jutás ebben az igazi germán lélekben, aki a harmóniától oly messze kezdi indulását. Angliában születik, és Itáliában él; a Harmónia tündérországában. A Browning Itália-szomja még érdekesebb, mint a lágy Shelleyé és a harmonikus Keatsé: mert benne a legangolabb lélek vágyik arra, ami az angolnak a legidegenebb. És Itáliában él, és Itáliát viszi verseibe; de csak azért, hogy Itáliában is a saját angol keménységeit és problémáit találja meg.
Ilyen az angol Goethe...