Bevégzett tananyag
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Nem tudom, más ember hogy van a hét napjaival, – nekem azok mind személy szerint való ismerőseim, akik közül az egyiket szeretem, a másikat nem szívelem. Például a hétfőtől mindig elszaladnék, ha volna hova. Az egy mordképű bakter, borkőszín ruhája van és kecsegeorrú csizmája, nagy paksamétát tart a hóna alatt, abból idézőket szed elő és aki nem akar szót fogadni, azt megrúgja a kecsegeorrú csizmával. A kedd, meg a szerda, azok olyan seszínű szegény-emberek, jönnek-mennek, tesznek-vesznek, az ember észre se veszi őket. A csütörtök, az olyan figurás öreg levélhordó, mindig szalad, de azért mindig van ideje egy pohár szilvóriumot legurítani s még az inába kapkodó kutyára is rámosolyog: »ejnye-bejnye, hogy a varjú mondaná a szemednek, hogy csecse bogyó!« A péntek egy ciberén élő keserű-savanyú esernyőcsináló, nem tesz semmi rosszat, de azért mégis tartományos tőle az ember, mert fekete pápaszemet hord. A szombat fehérhajú, pirosképű öreg néni, már reggel fehér kötője van, mikor mosolyogva kelti föl az embert, este fehér abrosszal teríti meg az asztalt és test a közepére bazsalikomot is a facér söröspohárba.
Hanem azért a legkedvesebb mégis csak a nyári vasárnap-délután. Az az én Rigó keresztanyám, fekete selyemkendője van és kaláris-függője, nagyszemű jeruzsálemi olvasó csavarva a jobbkeze csuklójára, mert éppen most jön a radnai búcsúról. Szaladok eléje keresztet csókolni, kézen fog, félrehúz a sokadalomból:
– Gyere csak, gyönyörűm, mit küldött neked a Máriácska, de mit ám!
Mióta az eszemet tudom, a nyári vasárnap délutánok mindig hoztak nekem valami olyan játékot, amit csak nekem talált ki az örökkévaló Játékgyáros.
Kisgyerekkorom vasárnap-délutáni játéka egy kis-szék volt. Olyan négylábú kis-szék, amelyiknek a lapjába két bojnyik volt belefaragva bicskával, meg egy fél dinnye. Nemcsak azért nem tudtam, hogy a féldinnye hazánk szent koronája és a két bojnyik két őrző angyal, mert még járatlan voltam a tudományokban, hanem mert a szék alkotója, Zsiros Pál szamarasember és vízhordó, sem tartozott honunk jelesebb alkotó művészei közé. Mindazáltal mohó vágyat éreztem a szék után, nyilván azért, mert egész héten nem juthattam hozzá. Délelőtt az apám nyújtotta rajta a lábát, varrván a kanapé sarkában a bőrből való ruhákat, délután pedig az édesanyám ült rá az édesapám lábához. De vasárnap-délután, mikor elcsendesedett a ház és mindenki aludt, csak az ablaküveg és a firhang közé szorult legyek dongták mérgesen a rajtuk esett jogsérelmet, akkor az enyim volt a szék. Lábujjhegyen lopóztam vele az udvar sarkába, a szalmás istállóba s elzárván magamtól a fa-riglivel a többi világot, alkonyatig űztem játékomat a székkel. A játék abból állt, hogy egy marék szöget belevertem kalapáccsal, aztán kiszedtem harapófogóval. így játszottam történelmet néhány esztendeig, anélkül, hogy tudtam volna róla.
Mikor iskolás lettem és rákaptam a történelemre, akkor a katalaunumi csatát kaptam játékul a vasárnap-délutántól. Ami cserepet találtam a szemétdombon és az uccabéli folyóka partján, azt mind mozgósítottam. Ahogy a ház népe elment vecsernyére, a Szana kutyát internáltam az ólba, nemcsak azért, hogy semlegességét biztosítsam, hanem azért is, hogy magános örömeim idegen szem meg ne orozza. Így kizáratván a nyilvánosság, Chalons-sur-Marne mezején csatarendbe álltak a hadak. Az udvar egyik sarkába a rómaiak, fekete kanta- és fazékdarabok, a másik sarkába a tarka bögre- és tányércserepekből való hunnok. Annyira már akkor is tisztában voltam a haditudományokkal, hogy a vezéreket nem szabad semmi veszedelemnek érni, ennélfogva mint Attila és Aetius egy személyben, leguggoltam a pernyés-gödörbe és abszolút biztos fedezékemből hol az egyik, hol a másik táborba hajítottam egy-egy kukoricacsutkát.
Hála a lelkes történeti oktatásnak, amelyben az iskola részesített, rendkívül vérszomjas hős voltam és mindaddig folytattam az ádáz harcot, míg az utolsó cserép-közvitéz is hanyatt nem vágódott. Akkor előbújtam a pernyés-gödörből, megkoszorúztam magam bodzafalevél-koszorúval és mire hazajöttek a vecsernyéről, akkorára én már a circumdederuntot is elmondtam a mályvák tövébe elkapart hősi halottak fölött. Szegény apám váltig káromkodott, mikor tavasszal likvidálták a szemétdombot, hogy a mi kukoricaföldünk mindig cseréppel van trágyázva, de sohase tudta meg, hogy a világtörténelem egyik legnevezetesebb csatájának hőseiben csorbul ki a kapa. Ugyan attól tartok, akkor is káromkodott volna, ha tudta volna, mert a negyvennyolcon kívül semmi érzéke nem volt a történelemhez.
Serdültebb fiatalkoromban az volt a vasárnap-délutáni szórakozásom, hogy magamra zártam a szobaajtót, lefeküdtem a padlóra, lehunyt szemmel néztem föl a padlatra és próbálgattam, hogy oda tudom-e képzelni a csillagképeket, úgy, ahogy az égen következnek egymásután. Auriga, Perseus, Andromeda, Gyík, Hattyú, Herkules, Északi korona... nem nagy tralla volt, húszesztendős korában behunyt szemmel is látja az ember a csillagokat. A Gyulai Pál uccában meg, amit akkor Gyöngytyúk-uccának hívtak, egészen könnyű dolgom volt. Ott tudniillik olyan szobában laktam, aminek nem volt ablaka, gyertyára meg nem telt. Ott bizony egy kicsit szomorú lett volna az élet, ha az istenszemek nem aranylottak volna fölöttem.
Legtovább tartó vasárnap-délutáni örömem volt a szappanbuborék-fuvás. Fiatal házas koromban kezdtem és uzováltam még úgynevezett meglett férfikoromban is. Mikor asszony, gyerek elzsúrozott hazulról, akkor megfaragtam egy kicsit a szappant, habot kevertem és beálltam teremtőnek. Fújtam magamnak káprázatos naprendszereket és csillaghalmazokat, hol szikrázó napban, hol leeresztett függöny árnyékában, hol piros villanyfényben, hol kékben s benépesítettem a magam kozmoszát olyan lakókkal, amilyenekkel akartam. Mikor az illetékes körök rájöttek erre a vétkes szenvedélyemre, azzal akartak belőle kigyógyítani, hogy a szappan drága. Drága? De hiszen nem vesz el belőle semmi. Zongorán, ágyterítőn, asztalborító selyemkendőn, mindenütt megtalálni az odapottyant szappancsöppet, világkatasztrófák egyetlen nyoma gyanánt. De hát az aszszonyoknak a kozmológiához éppen úgy nincs érzékük, mint a szűcsöknek a világtörténelemhez, – leszoktattak erről a játékomról is. Ahogy a lányom eladóvá serdült, mindig erre a párbeszédre értem haza:
– Anyukám, nem tudod, hova lett a szappan a mosdóról?
– Dehogy nem, bizonyosan apu játszotta el már megint. Kérjél csak tőle tízezer koronát!
Tán Herschel se tudta volna kiszámítani, mekkora buborékot fújhattam volna én abból a szappanból, amit a családi tűzhely géniusza megfizettetett velem. A tejút csak úgy úszkált volna a közepében, mint egy füstpánllika.
Mikor a nyolckrajcáros szappannak a házi ára elérte a százezer koronát, megmondtam a fehérnépeknek, hogy nincs tovább, nem játszok többet világteremtését, találok én magamnak olcsóbb vasárnap-délutáni gyönyörűséget is.
Találtam is, nem is kellett érte az ajtót magamra zárni, se szőnyeget, zongorát összepecsétezni. Azt eszeltem ki, hogy azt a sok iskolai értesítőt, amit Péter-Pál napja körül kapogatok, a nyári vasárnap-délutánokon mind elolvasgatom. Meg is tettem, ameddig lehetett, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen ez az én koromnak való játék. Higgadt, józan, nem kapja el benne a szenvedély az embert, és nem dühösíti föl magát. Nem bizony, mert volt annyi eszem, hogy az értesítői programmértekezéseket mindig átlapoztam és csak a tanulók névsorát tettem behatóbb tanulmány tárgyává. Az aztán nekem mindegy volt, hogy budapesti-e az értesítő, pesterzsébeti-e, debreceni-e, szegedi-e, hiszen a gyerekek úgyis mind egyformán idegenek voltak. Azaz dehogy voltak idegenek! Aki jeles gyereket találtam, annak a nevét aláhuzogattam karmin-plajbásszal, az a legszebb szín a világon. Szegények, legalább itt hadd kapják meg a jutalmukat, az életben úgyse igen viszik semmire sem, tudom magamról. A kettesekre, hármasokra rámosolyogtam s a szekundásoknak megkopogtattam a kobakját a plajbász végivel:
– Gyere, te anyaszomorító, hadd kötöm hátra a sarkadat! Hát te politikusnak készülsz, te gézengúz?
Legnagyobb mulatságom azonban mindig az a rovat volt, amit úgy címeztek, hogy Bevégzett tananyag. Azt hiszem, ezt még teremtett lélek nem olvasta, mióta az értesítőt kitalálták. Én bizony elolvastam az első gimnáziumtól kezdve a matúrai tételekig és minden esztendőben sorra ölelgettem a kedves gyerekkori pajtásokat. Nini, a hármasszabály! No öreg, most már megmondhatom, hogy sohse voltam veled tisztában, de ezt ne vedd személyes sértésnek, mert azóta más szabályokkal is voltam így az életben. Jé, a pun-háborúk de összementek! Persze, persze, szégyenlik, hogy úgy meghaladta őket a világháború. Nem tesz az semmit, nézzétek. Scipióból csak úgy lehet szekundázni, mint Hötzendorfi Conrádból s körülbelül ez minden, ami a hadvezérekből megmarad. Hadd lám csak, hát ez? Az ez csakugyan, az az 500 gramm súlyú ólomgömb, ami feléig süllyed le a vízben, ha az ember ki tudja számítani, hogy milyen vastag parafatrikót kell rászabni. Érdekes, milyen hosszú szakálla nőtt azóta, mióta utoljára találkoztunk. No szerencséje, mert ha szakálla nem volna, nem eresztenék be a lánymatúrára!
Hát ilyenek voltak a nyári vasárnap-délutánjaim örömei a háború derekáig. Akkor aztán elkezdtek fogyogatni az örömek. Az értesítők egyre soványodtak, előbb egyikből maradt el a »vérzett tananyag«, aztán a másikbál s az idén már nem találtam egyben se. Egy kicsit el is keseredtem vasárnap, ahogy hasztalan turkáltam a tarka füzetek közt. Elháborúskodták, eltrianonozták, elszanálták az utolsó vasárnapi szórakozásomat is. Hát most már hogy lesz ez ezután? Horkoljak én is hüvösödésig, vagy üljek be az asszonyokhoz, ahol tejes kávét kell inni? Eh, az én vasárnapi életem már bevégzett tananyag!
– Apu, zavarlak? – toppant ide Panka az ajtómhoz.
– Dehogy, fiam.
– Hát akkor gyere, nagyapó, ringatni, ha már olyan unokád van, hogy el nem alszik nálad nélkül, ha megsejti, hogy itthon vagy.
Mégis jó az Isten, Életem értesítőjében csak ezzel a tétellel lesz kerek a bevégzett tananyag.