Őszinte vallomások
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Azon kezdem az őszinteséget, hogy mint író, sok felől kapok sokféle levelet. Ezen nincs semmi különös, azt hiszem, ezzel így van mindenki, akinek az a keserves kenyere, hogy napról-napra kiálljon a piacra és forgassa a nevét az újságokban, hol jó, hol nem jó dolgok alatt, ami talán nem is mindig lényeges, a százesztendős jövendőmondó se mond mindig jó időt, mond az rosszat is, azért mégis mindenki ismeri, noha még senki se látta.
Mondom, sokféle levelet kapok az olvasóktól, akikből, úgy látom, van a világ minden sarkában. Hol egy bombay-i honfitárs üdvözöl, hol egy kanadai s az egyformán meleg üdvözlet a klimatikus különbségek ellenére is. Egyszer egy nápolyi magyar küld cigarettát, máskor egy párizsi magyar küld témát, – sajnos, ez egyik se igen használható. A kairói cigaretta persze már egész más elbírálás alá esik, nem is szólva a newyorki szivarokról. Azaz, hogy ezekről muszáj szólnom, mert csak ez uton tudok felelni B. K. úrnak, aki Newyorkból küldött nekem pár hete egy marék szivart, válaszul arra a tárcámra, amelyikben amiatt évődtem, hogy a Hóbiárt basáról tervezett regényem azért nem. tudom megírni, mert nem győzöm szivarral, pedig egy török basa, mint regényhős, rendkívül sok szivart elpusztít. Erre kaptam mutatványszámokat az amerikai trafikból a következő sorok kíséretében: »Mivel nem tudom, hogy szelelnek-e eléggé a szivarok, nem merem a nevemet kiírni, mert nem akarom az előre megfontolt szándékkal elkövetett testisértés büntetőjogi következményeit viselni. Kedvező válasz esetén azonban tömegesebben fogom őket megjelentetni, de aztán gyerünk azzal a Hóbiárt basával, mert nagyon izgatott vagyok.«
Nemcsak a nevét nem írja ki B. K. úr, hanem a címét se, csak annyit mond, hogy gépészmérnök New Yorkban. Kénytelen vagyok ez úton tudatni vele, hogy a szivarok megütötték a mértéket s ha ő állja az alkut, Hóbiárt basa nagyon szívesen kötélnek áll. Sőt, ha az amerikai szívarok e jeles regényhős személyéhez fűződnek, akkor nemcsak meghálálom Hóbiárt basát, hanem föl is támasztom s életben tartom mindaddig, míg a szanálási akció szerencsés véget nem ér. (Azt hiszem, legalább százhúsz kötetes lesz a regény.)
Azt is megemlíthetném, hogy Limából is ígértek már egyszer inka-kincseket s ezek nagy szerepet játszanak családi életünkben, mert a feleségemet rendesen azzal szoktam biztatni, ha valami megfizethetetlen kívánsága van, hogy »várj, fiam, majd ha az inkakincsek megjönnek.« (Ma is ezzel biztattam, mikor be akart ugratni, hogy vegyek neki egy sárgadinnyét.) A konstantinápolyi magyar bankárról is beszélhetnék, a bathi magyar cukrászról is, – de hát nem ezek az igazi exotikumok, hanem azok a levelek, amiket hazai földről kapok. Egy pesti kislány arra kért két éve, írjam meg neki, milyen volt az a porcellán Máriácska, amit levertem az éjjeli szekrényről s aminek a históriáját ő úgy megsiratta, mert ő szeretne nekem olyant küldeni. Tavaly írtam egy bolondos tárcát arról a lakatosról, akinek két nap kellett hozzá, hogy a spájzunk ajtajából kihúzza a kulcsot, akkor is olyan szerencsével csinálta, hogy engem meg bezárt. Erre levelet kapok egy egri ügyvédtől, aki szíves barátsággal meginvitál magához és ígér nekem olyan asztalost, akiből nemcsak egy tárca telik ki, hanem egész regény. (Hát még ha csizmadia volna!) Megint egy drága fiatalasszony Pestről, aki azon végzi a levelét, hogy ha pedig olyan szép fehér szakállam van, ahogy ő elképzeli, akkor tiszteletteljesen csókolja a kezemet.
Aki pedig ezek után azt gondolja, hogy felül irt férfiú, – a szép hosszú, fehér szakáll dacára, – ezúttal dicsekszik, az egészen jól ítéli meg a helyzetet. Nekem ezek az idegen kezektől, soha nem látott, soha nem hallott nevű emberektől származó levelek az érdemrendjeim és kitüntetéseim, amikhez foghatót nem kaphatok se az indiai alkirálytól, se a Magyar Tudományos Akadémiától. (Azért párosítom őket így, mert éppen egyforma messzire esnek tőlem.) De hát azért nem szoktam fölrakni az érdemjeleimet, nem is arra valók, mert hiszen ezek igazság szerint csak olyan kis fodormenta cukrok, amikkel magamformájú, cifraság nélkül való emberek, akik az én kis világomban a magukéra ismernek, egészen stílusosan jutalmazzák az én fodormenta ízű, együgyű írásaimat. És én nem csinálok belőle titkot, hogy nekem igenis jólesnek ezek a cukorkák, elszopogatom őket, mikor a napi kőtörőrobot után a fejem fáradtan nyaklik le az íróasztalra. Hála Istennek, attól se kell félnem, hogy elfogynak a fondormentácskák, mert ha a portó úgy emelkedik, ahogy szokta és a honorárium úgy vesztegel, ahogy szintén szokta, akkor én nemsokára többe kerülök a nemzetnek portóban, mint a kiadóknak honoráriumban.
A névtelen elismerések sok apró kis bonbona után a minap végre egész tortát is kaptam, amihez való elődicsekvés minden eddigi dicsekvésem. A levelet mingyárt vittem a feleségemhez, mint torta-szakértőhöz, hogy definiálja, miféle torta lehet ez. A feleségem nem szégyelte megvallani, hogy még ilyent sohse látott. A mi konyhánkon ilyen nem szokott készülni, ez vagy ecet-torta, vagy vitriol-torta, vagy keserűsó-torta, minden-esetre olyan miskuláncia, amilyent csak névtelen konyhán szokás keverni.
A névtelen levelet hölgy kacsója írta, de a nagyobb íráshibákat férfikéz javította bele a dolgozatba. A bájos ismeretlen saját vallomása szerint, minden írásomat elolvassa és megütközve tapasztalja, hogy még csak véletlenségből se beszélek, vagy írok másról, csak saját magamról, mindig csak »én, én, én« és sohase »te, ő, mi, ti, ők«. Ebből pedig az következik, hogy az igen tisztelt író úr, már mint én, a szerénység fogalmát nem ismeri, pedig, ha mindig magáról beszél, nemcsak megszokottá, hanem végtelen unalmassá is válik.
Már most mit mondjak én »a mellőzött és sértve érzett névmások« nagyasszonyának, aki velem szemben a másik szélsőségbe esett és olyan túlzásba vitte a szerénységet, hogy a nevét se irta alá a levélnek? A kedves öreg piarista tanár jut eszembe, aki a Szép Heléná-tól így akarta elvenni a deákok gusztusát:
– Mög ne nézzétök, gyerökök, mert borzasztó szömtelen darab! Én már hetedször néztem mög az idén, de még most is elpirultam bele.
Hát én is mondhatnám azt, hogy »kedves nagysád, ki a fütyülős fülemüle kényszeríti önt arra, hogy minden írásom elolvassa, ha azok nemcsak megszokottak, hanem végtelen unalmasak is?«
De hát nem vizsgálóbíró vagyok én, hanem vádlott, még pedig teljes beismerésben. Csakugyan megvan az a nagy bűnöm, hogy ami véleményem van egyről-másról, azt a magam nevében mondom el, nem a dahomeyi királyéban, vagy a borsodbikityi főszolgabíróéban. Nem azért, mintha én a dahomeyi királyt, vagy pláne a bikityi főbírót sokkal nagyobb embernek nem tartanám magamnál, dehogy! Csakhogy magamat sokkal jobban ismerem, mint ezeket a notabilitásokat és én ismeretlen gentlemanekért nem vállalok felelősséget. Egyszer tettem meg kutya-újságírókoromban, hogy valami muszáj-óda alá nem mertem a magam nevét tenni, hát alá szerkesztettem egy mondvacsinált nevet: Palásty Fábiánt. Hát kicsibe múlt, hogy be nem csukatott érte a csanyi jegyző, akit véletlenül így hívtak. Nagyon mérgesen kérte a rektifikációt, hogy őbelőle ne űzzön bolondot senki, mert neki apja, öregapja, szépapja mind nagyon jóravaló, tökéletes ember volt s az mind megfordulna a sírjában, ha azt hallaná, hogy az ő elfajzott vérük verseket ír... Aztán ha már benne vagyok az őszinteségben, még egyet megvallok. Itthon a háznál nem én vagyok az első személy, hanem az ő: az unokám. A másodikra, a te-re ketten is tartják a just: az öreg nagysága is, meg a fiatal nagysága is. Én nálam még a Mihály is előbbvaló, a macskánk, akinek minden szabad, még a zongorára fölfeküdni is, amit nekem bizonyosan nem engednének meg. Hát csuda-e most már, ha az írásaimban adja ki magát az a borzasztó gőg, ami bennem lakik és ha ott én vagyok a szuverén? Hiszen csak olyan szuverénség ez, mint a debreceni vargáé, aki négykrajcárosokat hamisított ezzel a körirattal: Első Sismis András csizmadia és bocskorkészítő Debrecenben.
És talán nem is egészen én vagyok a hibás, hanem hibás a közönség is. Vannak nekem személytelen munkáim is. Igazság szerint azokon is kezdtem. Az első nyomtatott könyvem A magyarországi keményítőgyárak monográfiája volt. Azt a kereskedelmi miniszter adta ki, mégse kaptam senkitől levelet, hogy »ejnye, de szívreható könyvet irt uraságod!« Aztán írtam én természetrajzot is, az abszolút személytelen volt, amiben én igazán nem vagyok benne, abban csupa »ők« vannak, oroszlánok, majmok, galambok, libák s akkor se jelentkezett a nyájas ismeretlen, hogy »csak rajta, író úr, sic itur ad astra!« Ellenben mihelyst az én szűkre határolt világom apró-cseprő, földszagú, életízű haszontalanságairól irkálgatok, akkor hol innen nyugtáznak egy mosolyt, hol amonnan egy könnyet s mindenfelől ismeretlen barátok szíve melege árad felém. Tessék megpróbálni, egyszerű dolog, utánam csinálhatja akárki és meggyőződhet róla, hogy valóban ilyen furcsák az emberek.
Most pedig szánom-bánom bűnömet, fogadom életem jobbulását és ígérem, hogy mától kezdve lehetőleg személytelen író leszek. Mint jelen ábra is mutatja.